Talán ott rontottam el mindent, hogy ragaszkodtam az érettségihez. Ott, amikor nem értem be a szakmunkás bizonyítvánnyal. Ott, hogy tovább tanultam.

Pedig, ha nem mentem volna érettségizni, akkor most nem őrlődnék a közmunka és a gyári összeszerelő állás között két szakmával a zsebemben. Lenne egy biztos állásom egy elismert szállodában, lenne fizetésem és talán már nem a ’ mama hotelben’ élném a mindennapok szürke homályát.

Lehet, utálnám azt, amit csinálok és lehet, hogy egész életemben kárhoztatnám magam azért a döntésért, és az is lehetséges, hogy egy megkeseredett lény válna belőlem, de ….. talán boldogabb lennék, mint most. Nem tudom.

Nekem viszont kellett az érettségi, kellett egy főiskola és most kell egy egyetem.

Tavaly nem vettek fel, csak költségesre. Azt meg a szűkre szabott „bukszám” nem engedte. Fogcsikorgatva bevállaltam a gyári munkát. Gondoltam, ha olyan sokan bírják, velem sem lehet nagy gond. Fél évig bírtam.

Most ott tartok, hogy  közmunkásnak, talán felvesznek.

Számtalan rossz döntés, millió meg egy elhalasztott lehetőség, ördögi kör, mókuskerék.

A szereposztás soha nem változik. Minden állandó. Egyformán kell fel a Nap és veszi át az égi uralmat a Hold. A virágok ugyanabban az ütemben nyílnak, a madarak egy ritmusra csiripelnek.

Az emberek csak mennek és mennek, mindig ugyanarról a témáról fecsegnek, ugyanazok a kézmozdulatok, a rutinból leemelt kenyér, a boltos néninek szóló mosoly, ami mögött már semmi érzelem vagy valós köszönet, csupán begyakorlott ajakfelhúzás. Semmi több.

A szemek fakó fénye pásztázza a járdát, a sápadt arc vegyül a fagyos levegővel, a test pedig csak áll, mozdulatlan, összerándulva, mindegy tiltakozásként az ellen, hogy jelen kell lennie, egyáltalán, hogy élnie kell.

Gondolatok, szavak, tettek…. árulkodóak, de megtévesztőek. Azonban a test, az arc, a tekintet, soha nem hazudik. A szív fájdalma kiül az emberi külsőre, azt leplezni csak az előtt lehetséges, aki nem ismer, akit nem érdekel, aki nem törődik azzal, hogy a szeme előtt válik valaki halottá……..

Csendben ülök az ágyon, gyertyát gyújtok, elmerengek. Nézek a távolba, messze a falon túl, át a jelenen és a múlton, egészen a soha meg nem történő jövőig.

Látom magam előtt, ahogy tíz vagy húsz év múlva is ugyan itt ülök és síratom az álmaim, be nem teljesült vágyaim és fulladok bele az önsajnálat mocsarába.

Gyászolok. Temetem a szerelmet, a boldogságot, a sikert, a szeretetet és a csalódást, a kudarcot, a fájdalmat, a kínt.

Mindent. Síratom az életet, a napsütést, az esőt, a szelet, a vihart.

Ülök némán, ábrándok között rohanok, egy élettelen testtel a vállamon mászok fel egy hegyre, lélekszakadva, fuldokolva, kétségbeesetten. Futok, menekülök?

Felérek. A hullát levetem magamról, a földhöz csapom, ránézek.

Én vagyok.

Vékonyka test. Arca sápadt. Szeme szürke. Szája lila. Könnyű, még is nehéz. Hideg, még is meleg.

Vér sehol. Porcelán fehér színét nem fogadja magába a környezet, kilöki azt. Elutasítja, tovább taszítja.

Ülök. Nyugodtan. Ábrándozom.

Felhők között szállok. Repülök. Boldog vagyok. Azt hiszem, legalábbis. Megállok egy híd tetején, lógatom a lábam és bámulom a folyó vízét, tükrében kutatok. Lábamat lógatom, mélyébe látok. Látom önmagam, boldogan, sírva, kacagva, táncolva, vidáman. Szememet szikrázva, színét zöldre váltva…………..

Megcsúsztam………..

Lezuhantam……….

....................Megfulladtam………..

Azt hiszem……..

Október 12.-hez közeledve élesedik a verseny, kampánytól hangosodik a sajtó, a propagandát kommunikáló plakátok üzeni, „Folytatjuk”.

Az országos média természetesen a fővárosi választásokra van kiélezve, hiszen mégis csak a centrum az, ami nagyban meghatározza az ország irányát, hangulatát, és lévén, hogy a legnagyobb, legfontosabb városról van szó, kulcskérdés, hogy milyen vezetői színbe fordul át vagy ragad be.

Viták elvétve vannak. Ahol van, ott rendszerint távol marad a kormánypárti jelölt, üres kifogásokkal élve, indoka nem felmentő erejű.

Tegnap az ATV sugárzott egy polgármester-jelölti vitát, melybe belenézve, nem tapasztaltam semmi változást az áprilisi „vitához” képest. Továbbra is értelmetlen mondatokkal operálnak a politikusok, teljesíthetetlen vállalásokat tesznek, nem létező pénzt költenek és botrányosan demagógok. De amit továbbra is a legnagyobb hibának tartok, az a felkészületlenség, amelyet mi sem bizonyít jobban, hogy önálló gondolat, papír nélküli felelet nincs. Az önjellemzéshez is papír kell. Fel sem pillantanak a jegyzetek rendezetlen halmaza közül. Némelyiknek a felolvasással is akadnak gondjai, a hangsúlyról, a nyelvtani követelmények nem betartásáról/ ismeréséről már nem is beszélek.

A politikai beszéd, stílus teljesen lezüllött. Kocsmai stílus, a polgár teljes hülyének nézése, a végtelenségig leegyszerűsített beszéd kiüresítette, értéket vesztetté tette e területet. Már-már sértően könnyű értelmezési logikát követnek, amit a magamfajta elemző beállítottságú emberek próbálnak megfejteni, holott nincs mit keresni a szavak mögött, mert azok mind nem létező, értelmetlen, zavaros katyvaszok, amik semmi mást nem szolgálnak, mint a voksok elnyerését, majd a választópolgár elhagyását.

A démosz felértékelődik a választások előtti pár hónapban. Se előtte, se utána nem övezi akkora rajongás, mint ekkor. Holott kampány nem csak 2-3 hónapot jelent, hanem a teljes ciklust, a 4 évet, most már ötöt (az önkormányzati esetében). A lakosságnak fontos, hogy tudja, érezze azt, hogy a megválasztott képviselője az év egészében figyel rá, törődik vele, végzi a dolgát, amire „felhatalmazást kapott”. De nem úgy, hogy olyan dolgokat visz véghez, amihez nem kérdezett meg senkit, olyan tetteket indokol a „felhatalmazással”, ami homlokegyenest ellenkezik a képviselt értékrendjével.

Kis városomban az utóbbi hetekben kezdett élesedni a verseny, most kezdtek kampányolni, fórumokat tartani, a „nagy nap” előtt pár nappal. Későn? Véleményem szerint igen! Nagyon későn. Ez a pár nap nem elég semmire. Noha, igaz az is, hogy egy településen nem pártra szavaznak, sokkal inkább személyre, személyekre. De ez akkor sem indoka annak, hogy némán vadászunk a szimpátiákra. Ha nem vagy elég hangos, senki nem vesz észre, legyél bármilyen ismert vagy közkedvelt. Ha nem tudják széles körben – és nem hátrány, ha nem korlátozódsz a település határán belülre -, hogy mit akarsz, nem biztos, hogy megszavaznak.

Rendben van, hogy mint embert, helyi lakost ismernek, elismernek, szeretnek és az utca túl oldaláról hangosan köszönnek, ez nem elég egy város/falu irányításához. A konkrét tervek, irányok meghatározása hosszas előkészületet igényel, háttérelemzéseket, forrás felkutatásokat, lehetőségeket, prioritások meghatározását stb. Ehhez idő kell. Idő ahhoz, hogy hiteles, megalapozott programmal állj elő, nem látszatintézkedésekkel, demagógiák tömkelegével. Az nem elég, hogy munkahelyeket teremtünk. Ezt bárki tudja mondani. Ezt részletezni kell. Közmunkások erőforrását jobban kihasználni, szélesíteni a kompetenciájukat. Igen? De hogyan? Mivel? Nem az lenne a cél, hogy a közmunkát felszámoljuk és érdemi, piacképes, versenyszférában való munkalehetőséget biztosítsunk neki helyben vagy esetleg más városban?

Helyi fiatalok itt tartása. Miért maradjanak?

Kulturális élet felpezsdítése? Hogyan? Mivel? Először avval kellene kezdeni, hogy a lakosságot ismét összekovácsoljuk, elejét vegyük az egyre kiélesedő ellentéteknek.

A ház építését sem a tetőnél kezdjük…

Az elhangzott beszédek, mind nagyon ígéretesek, bár cseppet sem hihetőek. Főleg úgy, hogy úgy olvassák fel szó szerint azt, ami a helyi lapban jelent meg, mint személyismertető.

„ Itt születtem, itt élek családommal” bla-bla-bla. Az, hogy valaki helyi polgár, nem jelenti azt, hogy jó polgármester/képviselő is egyben. Az üres frázisok helyett inkább részletekbe menő, szakpolitikai nyitány kellene és nem a magánélet részletes bemutatása. Oké, persze, az is kell, hogy lássa a laikus, hogy emberről van szó, akinek van élete, de egy település irányítása nem arról szól, hogy éjt-nappallá téve dolgozom x helyen, közben a sufniban építem a Noé bárkáját.

De ez egy kötelességekkel teli „szakma”, ami nem lehet érzelmekkel és emberi tulajdonságokkal tele töltve.

Az üzletben és a politikában nincs barátság, nincs család, nincs semmi emberi. Érdekek és értékek vannak, amik nem feltétlen egyeztethető össze a magánemberi értékekkel és érdekekkel. Sokszor fel kell adni azt, amit otthon vallunk, hogy a közösségnek jobb legyen. Ezt pedig nem biztosítják a fórumokon elhangzottak. Ideákat vázolnak, amik rövidtávon erősen kétségesen valósíthatok meg.

No, de ez kell a választópolgárnak, ez kell a szavazatokért, hiszen a továbbiakban felelősségre vonástól nem kell tartani, mert a magyar ember memóriája messze a legrövidebb, vagyis amit ma mondasz, az holnap történelem.

Aztán lehet, én vagyok nagyigényű, az agyamat használó, gondolkodó és az orránál (gyomránál) tovább látó, antialkoholista, aki nem a 90-es évek előtt szocializálódott.

Summa summarum: Vasárnap kiderül, hogy az elmúlt 4 és fél évben rendkívül ostobán (birka mód) viselkedő nép, továbbra is hagyja, hogy debilként kezeljék, vagy végre csinál is valamit!!!

Tetszik tudni, holnap vasárnap. Tökéletes nap az öngyilkosságra. Fordult meg Emily fejében egy borús szombat délután. Az eső épp, hogy csak szemerkélt, akárcsak a lelki könnyei, amelyek lassan, vontatottan, mondhatni erőltetetten csordultak le az arcán. Erőltetetten, mint aki csak azért sír, hogy csináljon valamit.

A tétlenség, ami jellemzi a napjait, heteit, hónapjait, teljesen felőrli. Talán nem is egy külső eszköz öli meg, hanem az idő állandósága, a monotonitás, a kényszeres cselekvések.

Van egy rendszer az életében, ami már sokkal inkább teher, mint megnyugtató életérzés.

Ez az életstílus ad némi értelmet az életének. Az állandó „teszek-veszek” éri el azt, hogy fontosnak érzi magát, olyannak, aki igen is számít, aki fontos, aki nélkülözhetetlen, aki nélkül megállna az élet.

A lelke mélyén azonban tudja, hogy ez távolról sincs így. Ha nem csinálja meg a napi rutint, megcsinálja más. Ha nem kell fel hajnalok hajnalán, hogy rendbe rakja a lakást, megteszi helyette más, vagy később végzi el. Szóval, bármit is tesz vagy mond, az üres, tartalmi és racionális mivolta is erősen kétséges.

Az élete, mióta haza költözött, megszűnt. Mint ember, nem létezik. Csak bolyong. Olykor bárminemű indíttatás nélkül feláll, megáll, áll és rágja a körmét, vagy a száraz kezét dörzsölgeti, meredve maga elé, mint aki abszolút nincs tudatánál.

A leépülés folyamata elkezdődött?

Alig alszik, enni semmit, inni talán többet, ahogy a cigi is rohamosan fogy a dobozból.

Semmi nem indít el benne semmit. Érzelmileg kiüresedett. Ridegsége a maximumon tart. Innen már csak a lejtmenet következik. A zuhanás a feneketlen szakadékba, ami hegyes oszlopokba torkollik, véres, fagyos, élés kinövésbe, amitől annyira fél, de egyben várja is, hogy vékony testét keresztüldöfjék. A megsemmisülést reméli tőlük, de gyáva mód, nem sietteti a zuhanást, inkább elodázza.

Fél a fájdalomtól. Fél a haláltól. Fél az ismeretlentől. Mi lesz az után, hogy meghal? Véget érnek a szenvedések, vagy csak fokozódnak? A lelkiismerete elnémul, vagy hangosabban üvölt? Az emlékezete megszűnik, vagy élesebb képekkel villog?

Nem tudja! Semmit sem tud. Azt sem, miért tette azt amit, miért úgy ahogy, miért nincs korrekcióra lehetősége, miért hagyta el Isten, aki, lehet soha nem is volt mellette, vagy ha volt is, ő nem vett tudomást az instrukcióiról.

Nem érti, miért nehezíti meg saját maga életét, miért zár ki mindent és mindenkit, miért nem tud kitörni abból az ördögi körből, amelyben egész életében, mint egy megbokrosodott ló, köröz, szüntelen köröz, nem halad az idővel, nem lép egy magasabb szintre. Még mindig azt a 14 éves lány életét éli, aki akkor volt, mikor még minden szép és jó volt, mikor ragyogott a nap, boldog volt és gondtalan, barátok voltak mellette és ő is barát volt, nem érdekelte senki véleménye, senki szava, senki nézése, senki…. maga a léte.

A sors csúnya tréfájának célkeresztjében van hosszú idők óta. Úgy fest, megfelelő személy arra, hogy kedvére szórakozzon, hisz a tréfák nem szűnnek, hanem gyarapodnak és súlyuk is szépen nő.

Bár a hibáiért senki más nem felelős, csak ő. A gőg, a dac és a túlzott magabiztosság, önmaga túlértékelése és mások lebecsülése visszaüt. Keményen padlóra küldi, küldte, amikből, most már nyilvánvalóan és végérvényesen, nem kell fel.

Soha…………

 https://www.youtube.com/watch?v=Jm_Mmx-Iv6s

A lufi kidurrant.

Nem egy tőzsdei lufira gondolok, hanem arra a légvárra, amit az utóbbi egy évben felépítettem magamban.

Tegnap kihirdették a felvételi ponthatárokat.

Felvételiztem. Tavaly kellett volna, akkor felvettek volna. Gyáva voltam. Nem jelentkeztem. Idén megpróbáltam. Nem jött össze.

Mindent erre tettem fel. Mindent!

Úgy érzem, valami, most eltört bennem. Csalódtam. Összetörtem. Minden amit eddig tettem, gondoltam, éreztem, végérvényesen értelmét vesztette.
Nem mintha ez bárkit is érdekelne.

Azt reméltem, ha felvesznek, kikerülök ismét ebből a közegből. Budapestben láttam az életem jobbra fordulásának irányát. Kárpótlást mindenért, amit eddig megéltem. Egy saját lakot, intelligens embereket, kultúrát, pezsgést, önbizalmat, nyugalmat, eredményeket, sikert…. boldogságot.

Egész nap tűkön ültem, mint minden hozzám hasonló jelentkező. Nos, én nem kellettem, oda se.

Sehova. Nem tartozom senkihez. A sikertelenségem csúcsára ért. Innentől kezdve jön a lecsúszás. A szélsebességgel haladó rohanás a mélybe, ahonnan nincs vissza út.

Napok telnek-múlnak, a mókuskerék, a monotonitás és a teljes haszontalanság nem szűnik az idő folyásával párhuzamosan.

Soha nem lesz vége! Hiába minden reményem és erőfeszítésem aziránt, hogy jobb életem legyen, ne gyári munkásként végezzem, aki megkeseredett, életunt és gyűlöl mindent, amit kapott, ami körülveszi, a hajnalokat, az estéket, a Hol töltét, a Napnyugtát.

Elérhetetlen távolságra került egy egészséges élet lehetősége, a könnyek nélküli reggelek, a fájdalom mentes éjszakák és a kínokat felváltó könnyedségű nappalok.

Elszúrtam. Az egészet.

Nem tudom, hogyan tovább. mi lesz/ legyen velem, mihez kezdjek.

Logók a levegőben, kár, hogy nem a kötélen...

Vége!

Nyugalom, a stadionok maradnak.

Csütörtökön jelentette be Varga Misi, hogy 110 milliárdos zárolást (megszorítás) hajtanak végre augusztus 1-jei életbelépéssel.

Másnap miniszterelnökünk a királyrádió reggeli közéleti műsorában a szokásos ferdítések közepette úgy értékelte ezt a lépést, h „óvintézkedés”.

Magáról az interjúról hosszasan lehetne diskurzust folytatni, de véleményem szerint meddő vita lenne. Általában el lehet mondani a kommunikációjáról, hogy felettébb okoskodó, lenéző, provokáló és minden realitástól, minden igazolt állítástól mentes.

Az értékelőjéről is számtalan orgánum cikkezett, szóval nem kívánok ebbe belemenni, hiszen amit lehetett, már megírták.

Amire azonban kitérnék, egy személyes vélemény, mellyel, sztem, nem vagyok egyedül.

Tételesen fel van sorolva kiket és milyen mértékben érint ez az óvintézkedés:

http://www.napi.hu/magyar_gazdasag/kiderult_kinek_faj_legjobban_a_kormanyzati_megszoritas.584086.html

A megspórolt összegeket szinte kizárólagosan a sportra és stadionfejlesztések „emésztik” fel.

Normális esetben nem is lenne evvel különösebb probléma. Normál esetben ez nem lenne hír. Normális esetben nem ekörül forogna az egész ország. Normális esetben ilyenre nem lenne szükség.

Nem akarok demagóg lenni, de nap, mint nap hallani, hogy „ 4 millió szegény országa vagyunk”, hatalmas a gyermekéhezés, a munkanélküliség, a gazdaságunk sincs épp toppon. Leszámítva a kormánypropagandát, árad a negatív kritika és adat minden pontról. Nem élezném ezt ki az ellenzékre, aki (k) igazából egy meggyőző érvvel, történettel, hiteles előadással nem (tudnak) előállni, a komolyság szintjét még nem érték el, vagy már elvesztették. Végignézve a palettán, inkább egy jól összerakott cirkuszra hasonlítanak, akik minden mondatunk mögött a teljes komolytalanság lelhető fel. Elég szedett vetett, nem koherens és nagyon amatőr.

Tehát, ez az egész stadion építősdi nem szúrná senki szemét, ha a gazdaság, a szociális ellátottság és az életszínvonal az egészséges szinten volna. (utóbbi igaz, sosem volt). Ha tudná a jó ember, hogy ő ebből hosszú távon profitál, ettől az ő és a családja élete is jobb lesz, hogy holnap is biztos munkahelye lesz, a számláit időben rendezni tudja, és még marad is a fizetéséből, ha tudja, hogy nyáron legalább egy hétre kiszakadhat az otthoni hétköznapokból, a munkából, és még hosszan sorolhatnám, de nem fogom.

Mindenki tisztában van avval, hogy ez mind kvázi felesleges, és a magyar foci jelen állapotában meg sem érdemli, továbbá, hogy a magyar labdarúgás nem a luxus kiadásoktól kerül az élvonalba.

Minden nap végig olvasok minden cikket, független a politikai beállítottságától. A politika és a gazdaság rendszeres szereplője az életemnek. Míg más a király média első 5 perce után kiborul és erőteljesen káromkodik, szid és sorozatos b***olás közepette kikapcsolja a készüléket, én nyugodtan végig hallgatom és csendben levonom a konzekvenciát. De volt, hogy egyszerűen csak nevettem rajta.

Ez az egész Fidesz-cécó sem nagyon érdekel, mint hétköznapi állampolgár. Viszont mint gondolkodásra képes, józaneszű és érzésű ember, nagyon bosszant. Nem mintha ez befolyásolna bármit is.

A kérdés továbbra is az, hogy a magukat hasonlóan jellemző emberek, miért nem állnak fel és mennek traktorral meg kamionnal vagy bármivel, ami kicsit nagyobb feltűnést kelt, mint egy CÖF-ös molinó, és tennék az, amit azok megtettek a történelmünk folyamán, nem egyszer, akikre oly büszke a nemzet és gyakorta hivatkozik, megemlékezik, tiszteleg.

Csak kérdezem, ha a nagy elődök látnák azt, amivé lett Magyarország és azt, hogy mindezt a nép némán és birkamód tűri, mit tennének?

Látva azt, hogy ennek a gyávává és meghunyászkodó nemzetnek teremtették meg anno a demokrácia alapjait, vetettek végre a függőségi viszonynak, a diktatúrának, érték el, hogy méltó részét képezzük nyugatnak, Európának.

Vajon nem lennének a végletekig elkeseredve, vagy felháborodva, hogy mindazt, amiért ők adott esetben a vérüket áldozták, mi, nép, könnyelműen eldobjuk, behódolunk, holott épp a gyarmatosítás ellen küzdünk, nem?!

Nos, jelentem kedves démosz, hogy nem Brüsszel vagy Moszkva, sem Washington, vagy keletről valamelyik diktatúra akar minket szolgaságba taszítani, hanem az, akit már másodszor tetszettek megválasztani!

Egy unalmasabb pillanatban gondolkodjanak már el azon, hogy vajon a fejlett nyugat miért akarna minket effektíve tönkre tenni? Mije nincs, amit tőlünk féltene? Piacvesztés netán? Ugyan már, Magyarország kis piac, nem domináns része egyik ország gazdaságának sem.

Nem vagyunk pótolhatatlanok! Senki és semmi nem az!

De úgy érdekelne, ha kormányunk kiléptet minket az Eu-ból és csatlakoznánk a fejletlen és gazdaságilag romokban heverő, diktatórikus és a gyomorban, háborúban úszó kelethez, miből fogjuk fenntartani a stadionjainkat?

Ja, hogy vannak közmunkások! Persze, puff a magyar zsenialitásnak.

Lezüllünk, elbutulunk és a jövő nem a Rubic-kockáról vagy a Masat-ról fog szólni, vagy épp a szegedi lézerközpontról, hanem arról, hogy az ostoba magyar nép nulla pénzért gürcöl valamelyik összeszerelő gyárban, embertelen körülmények között, arról, hogy a magyar ipar-mezőgazdaság kivéreztetve, csak a kormányhoz lojális 2-3 család nagybirtokán húzza az igát a paraszt, és közben állva és teljes eksztázisban éljenzi Istenként szeretett vezérét!

Üdv Észak-Koreában (leánykori nevén: Magyarország)

Május 1. a munka ünnepe.

Nekem idestova egy éve nincs állásom, és sajnos a helyzetemet reálisa szemlélve, nem is lesz, nemhogy a közeljövőben, de a távoli időszakban sem. Pont ezért nem „ünneplek”, nem „majálisozom”, hiszen nincs mit, miért örülnöm. Pedig lett volna nem egy kínálkozó alkalmam arra, hogy valamely közelebbi város rendezvényén részt vegyek, ellátogassak és a közösséggel együtt élvezzem, adott esetben a Balaton-parton a gyönyörű napsütést és élvezzem a tó látványát, valamint az emberek tömegét, amit inkább tehernek, nyomasztónak éreznék antiszociális mivoltomból eredeztethetően.

Ehelyett választottam a számomra kisebbik rosszat, vagy is azt, hogy itthon maradok. A szobám négy fala közé zárkózva, a gondolataim és a lelki letargia fogságába kényszerítve magam, próbálok a depresszió és a teljes értéktelenség érzetével megküzdeni, némi reményt fecskendezni magamban, hogy még négy hónap és (remélhetőleg!) mehetek az egyetemre, addig meg elvegetálok valahogy, vagy nem…

Unalmas. Egyhangú nap. Nem történik semmi említésre méltó. Nem mintha máskor szokna, de akkor legalább vannak hírek, amiket szüntelenül olvashatok. De ma, azok is elmaradnak. Tudósításokra szorítkoznak a portálok, unalomig ismételt frázisokkal telepakolt beszédek, ismétlések, pozitív propaganda…. szóval semmi új az elmúlt évekhez képest.

A nap is úgy telik, ahogy tegnap, vagy, ahogy holnap fog.

Félreértés ne essék! Nem hibáztatok senkit, nem hárítom át a felelősséget másra. Nem, dehogy!

Mazochista vagyok, ez tény.

De majd holnap más lesz, majd holnap jobb lesz, majd holnap….

Oké, de melyik holnap?...

Kisvárosi idill

Csodás áprilisi délután. Panaszra igazán nem lehet oka az embernek, már ami az időjárást illeti.

Az, ami engem körül vesz, az valóban irigylésre méltó.

Hogy mire is gondolok? :

Lépcső tövében ülve készítgetem a legújabb gobelin-t, mellyel még az öcsém bízott meg pár hete. Szépen haladok, remélem még a héten el is készülök vele, mert ami azt illeti, már eléggé unom. Eme pepecselő „munka” közben igazán el tudok merülni a gondolataim bugyrai között, szinte nem is észlelem az idő múlását, vagy azt, hogy épp mi zajlik körülöttem. Ez egészen addig így is volt, mikor egyre sűrűbben zavarta meg a belső eszmefuttatásaimat egy távolinak ható gyerek sikoly. Olyan igazi, a torok legmélyéről felszólaló. Hasonlót produkáltam én is, amikor 5-6 évesen az unokatestvérem csiklandozott. Juj, az konkrétan fájt. Na, de nem is ez a lényeg.

A sikításra felkaptam a fejem, körbenéztem, hogy vajon honnan is jön ez a vészjósló hang. Minő meglepő, a szomszédból. Fóliasátoron dolgozgatnak, és a gyerkőc így adja tudtára a kis családnak, hogy mennyire el van ragadtatva.

A szemem és az érzékszerveim azonban ennél sokkal, de sokkal szebb kép és inger hatásán akadtak fenn:

Lágy szellő borzolta a hajamat, simította végig a bőröm, adva némi enyhülést a nap tüzű sugarai ellen. Balra zöldellő gabona tábla, megelőzve a viruló erdőt. Előttem ugyan kissé elhanyagolt termőföld, de a mellette művelt földek sokasága mellett ennek parlagon hagyása fel sem tűnik.

Szinte minden parcellán dolgozik egy traktor, szánt vagy permettel, vagy én nem tudom, mit csinál, de jó látni, ahogy nagy gonddal és még oly nagy lelkiismerettel kezelik a földjüket.

A gépek hangjával szinkronban, sorra szólalnak fel a fűnyírók, jelezve, hogy az ő munkájuk is épp oly’ fontos, mint a mezőgazdaságiaké. Szinte versengnek, melyikkőjük a hangosabb.

A levegőt elárasztja a virágzó gyümölcsfák illata, a kertekben tündöklő virágoké.

Madarak szárnycsapkodása, játéka, viháncolása fakasztja mosolyra a szemem.

Azonban a hangyák verseny futása nem sejteti eme napsütötte, nyárias meleg hosszabb életét. Elnézve az égbolton, azt kell, hogy mondjam, a hangyák serénysége most sem hazudtolta meg magát. A tündöklő kék eget fokozatosan borítja el az összefüggő szürke, semmi jóval nem bíztató felhőtömeg, mely még ugyan messze, de már szórja a villámait, hullajtja a könnyeit és haragjának, amely a nap iránti irigysége táplál, dörgéssel ad hangot.

Traktorok egyre-másra elhallgatnak, a fűnyírók is feladják a harcot, a madarak is biztonságosabb helyre húzódnak vissza és én is sietve pakolom a palántás ládákat vissza a fóliasátorba.

Majd elfelejtettem. Az eresz. Szépen odaillesztem a hordóba, hogy az értékes esővíz ne vesszen kárba. Szárazabb időben, öntözéshez.

Lassan anyáékat is haza zavarja a vihar szele. Apa marózik, anya veteményez a kis „birtokán”. Van egy kisebb- nagyobb földecskéje. Onnan szebb időben ellátni egészen a Balatonig, látni a Badacsonyt is. Gyönyörű. Neki ott van a béke szigete, a megnyugvást hozó lelki „wellnes”, amelyre mindenkinek szüksége lenne.

Evvel a mondattal kommentálta édesanyám a tegnapi választások eredményét.

Egy baráti felkérésnek eleget téve, részese voltam az egyik szavazókörben lezajlott voksolásnak. Mint delegált különösebb feladatom nem volt, csak figyelni. Ebben pedig verhetetlen vagyok. A figyelmem mindenre kiterjedt, de főként a megjelent lakosokra, azok öltözetére, viselkedésére, testbeszédére és kommunikációjára.

Nem sokan kértek segítséget, de azok, akik igen, meggyőződésem szerint, volt némi ráhatás abban a tekintetben, hogy kire adják a szavazatukat. Nem egyszer fordult elő az, hogy a tisztelt elnök úrral megdöbbenésünket kifejezve, értetlenül egymásra néztünk, mondván, a szimpatikus párt iránti elkötelezettség logikátlan. Vajon mi késztethet arra egy cigány embert (jelzem, semmi bajom a cigányokkal, sem más közösség tagjaival!), hogy a Jobbik mellé tegye az X-et?! Számomra ez értelmezhetetlen.

Volt olyan is, aki a kormánypártra szavazott, nem épp meggyőző hangsúllyal és cseppet sem magabiztos kézmozdulattal. Ez esetben is megegyezett a véleményem az elnök úrral, miszerint, nekik megmondták kire és hova. Ők mind közmunkából tartották el magukat.

Többen azon okból kifolyólag kértek némi útvezetést, hogy nem jól látnak, olvassuk fel nekik a listát. Természetesen ezt megtettük, illetve tettük volna, ha a felsorolás elején nem vágtak volna szavunkba, hogy „a Fideszt!”.

Hogy őszinte legyek, a számlálás végén nagyon megdöbbentem a Jobbik erősödésén, és mély csalódottságot éreztem mikor másnap végig olvastam a híreket, át tanulmányoztam az eredményeket és összegeztem, hogy a mi eredményeink tükrözték az országosakat.

Csalódtam! Csalódtam a politikusokban, a médiában, a közvéleményben, magába a politikában, de elsősorban az emberekben. Számomra felfoghatatlan, hogy lehetnek ilyen ostobák, ilyen naivak, ilyen….. nem is tudom, egyszerűek?!

Az elmúlt négy évben a politika olyan szintre süllyedt, aminek párja nincs Európába, de sehol máshol, ahol működik a demokrácia. Végtelenségig lebutított, kocsma szintre züllesztett, értelmes, gondolkodó ember számára méltatlan és teljes mértékben értékét/értelmét vesztett tudománnyá vált.

Amit a (köz) média művelt - és most az lényegtelen, hogy kényszer hatására vagy sem, ha előbbi, az sem felmentés, mert lett volna joguk arra, hogy felálljanak, és közöljék, kösz nem, ha utóbbi, akkor szégyen a társadalmunk egészére nézve – az minősíthetetlen. Eleinte még én is csak mosolyogtam azokon a sok kiforgatott és talpnyaló híreken, amit sugárzott, vagy a riporterek mélységes alázatán, de egy idő után ez már tragédiává fajult. A riportok, a hírblokkok nem hogy nézhetetlenek, de gusztustalanul idillikus képet festettek az ország nem épp rózsás helyzetéről, megítéléséről.

Egy percre kiábrándultam az egészből, sőt, be kell, hogy valljam, megbántam, hogy jelentkeztem politológiára….

Viszont ahogy haladtam előre a cikkek, vélemények olvasásában, elfogott a Barney (Így jártam anyátokkal) érzés. Vagyis az, hogy vállalom a kihívást!

A választási eredmények ismeretében azt kell mondjam, igen, ez a nép/nemzet/ „a magyar emberek” megérdemlik, hogy ilyen debil, dilettánst kormánya legye. Nézegesse és hallágasa még négy évig a „kócos fogú” kommunikációs szempontból értelmezhetetlen szövegét, amely megfogalmazását tekintve lealacsonyító a hallgatóságra nézve! De ne emeljünk ki egy személyt, hiszen az egész pártra ez a megállapítás érvényes!

A mai politika elvesztette a tekintélyét, a szakszerűségét, a hozzáértését, de mégis a legszomorúbb az az, hogy a polgárok ennek ellenkezőjét, az értelmes fogalmazásokat, a tisztelettudó magatartást és az ágazathoz méltó munkát nem is igényli.

Kíváncsi lennék arra, mit szólna a tisztelt választópolgár, ha besétálna egy orvosi rendelőbe (MNB) és az orvos (Matolcsy –adott esetben) a sérülését, teszem azt, sósavval kezelné. Hát nem tudom. Nem tartom valószínűnek, hogy legközelebb is hozzá fordulna, illetve nem pereli be, vagy, hogy a mai színvonal szerint kezeljük a helyzetet, küldené el … szóval oda.

A másik. A külhoniak szavazati joga. Előre bocsájtom, velük sincs semmi bajom! Állampolgárság, oké. Legyen meg az örömük. Egyébként a mai napig felrovom a nagyszüleimnek, hogy anno ’56-ban itt maradtak. Viszont az, hogy olyasvalaki, aki 10,20 vagy annál több éve nem él itt, nem is volt még látogatóban sem, vagy az, aki kiáll amellett, hogy a jobb megélhetésért költözött más országba, feladva az itteni életét, az nekem ne jöjjön avval, hogy neki ez alanyi jogon jár, ő igenis bele akar szólni a hazai politikába. Majd ha itt tetszik élni, adózni, dolgozni, a fizetését elkölteni, egyáltalán létezni, majd akkor akarjon belefolyni a „magyar emberek” életébe és döntést hozni arról, hogy kinél legyen a „hatalom”! Addig mélyen hallgasson!

„Hatalom”. Már maga ez a szó is méltatlan egy demokráciában. Itt nem hatalomról kell/kellene beszélni, hanem kormányzásról, vezetésről, irányításról. A ’hatalom’ szó mellé negatív tartalom társul, erőszakos, illegitim tartalommal bír. Olyan államokra használják ahol nincs szabadság, egyenlőség, ahol diktatúra van a szó minden értelmében. De Magyarországon (még) nincs. Amíg pedig nincs, tessék mellőzni ezt a szót. Na, igaz, hogy jelenleg erősen a ’hatalom’ szó felé billen a léc. Ebben az esetben úgy módosítom, hogy azon pártok, akik magukat demokratikusnak és a jogállamiság elkötelezettjeinek vallják, kerüljék ezt a szót amennyiben magukról tetszenek beszélni!

Summa summarum: kiábrándító, csalódott, de nem reménytelen

Kutya vacsorája

A napokban, pusztán a poén kedvéért, bele-bele nézek a királytévé esti híradójába. Mondom, csak a poén kedvéért.

Napközben meg ugye állandó részvevője a tengernyi időmnek a király-rádió, ami irigylésre méltóan ontja magából a propaganda szöveget. Talán még Észak-Korea vagy maga, az Istenként tisztelt (Honfoglalás 2000) Putyin és hű alattvalói.

Nos, a tegnap vagy az előtt, napvilágot látott egy olyan hír/adat/tény, amiről történetesen minden kormányhoz a végtelenségig lojális médiafelület, csendesen „megfeledkezett”. Kíváncsi is voltam, ezért még nagyobb buzgósággal figyeltem a Híradó-t, illetve hegyeztem a fülem - a máskor csak háttérzaj gyanánt bekapcsolt - rádió mondókájára.

Szomorúan, de nem meglepődve konstatáltam a tényt, hogy a héten – mint rendszerint- több hetes hírektől hangos a krónika és ezerszer kivesézett témákat boncolgatnak unalomig, de az aktuális hírekről nem esik szó.

Gondolok itt a nyugdíjak elillanására, ha úgy tetszik, felélésére, elköltésére, kijátszására, na, jó az csak az „elmúltnyolcév” szokása volt.

Vagy itt a nagy siker, ami úgy szól, hogy az infláció történelmi mélyponton, 0%-on áll, és ez olyan stabil és fenntartható, mint az alaptörvényünk, amit annyiszor átírtak, toldoztak- foltoztak, mint a hazai utakat, vagy mint a KRESz-t, tehát sokszor (2012. januári életbe lépése óta ötször módosították) vagy említhetném a ktg-vetés (7 módosítás éven belül!) –erősen megkérdőjelezendő a szakértelem, amelyet (biztosan) igénybe vettek.

0% infláció, megőriztük a nyugdíjak reálértékét. Haha!!!! Eddig oké. De menjünk kicsit mélyebbre.

Mivel nem járok boltba, mert nincs jövedelmem, mert munkanélküli 25 év alatti, pályakezdő vagyok (!!!), ezért mást hozok fel példának.

A mai helyi lapban olvastam, hogy egy vásárlót kérdeztek az inflációról és annak hatásáról, a rezsicsökkentés áldásos hatásáról és arról a maszlagról, amit a gépezet hány ki magából. (hány, ha rosszul működik).

Nos, a kis drága elmondta, hogy csak pár apróságért ugrott be a boltba, de ahhoz képest, hogy alig vett valamit, a számla megközelítette a 10 E Ft-ot.

Valamint, hogy a fizetése nem hogy nem nőtt (alacsony infláció ezt indokolná), de igazában örül, hogy nem csökkent!

Amit az elmúlt években félre tudtak tenni, azt a jelenlegi összegből, nem tudják. A fizetésükből nem jönnek ki, csak ha az eddig félretett tartalékot megcsapolják. (drága kormányunk is ezt csinálja)

Szóval neki jöhetnek ezzel az infláció alacsony, királyok vagyunk szöveggel, látja, érzi, hogy az árak nőnek, amit a rezsin „megspórol” azt hússzor visszafizeti az állam bácsinak adó formájában (áfa, szja, tranzakciós adó, benzin jövedéki adója, stb.)

Itt jön a képbe a maginfláció, amiről még a politikusok körében is a teljes ismeretlenség homálya demonstrálja magát.

Nos, ez a jelentéktelenek vélt adat, fontosabb információforrás, mint az infláció. Ugyan is, ez a mutató jelzi azt az árszínvonal növekedést, ami meg van tisztítva a „rezsitől”, benzintől, attól, ami az állami intézkedések gyanánt változott. Ez a mutatócska is százalékos adat, ami per-pillanat 3,4%. Ennyi!

Meg persze itt van a foglalkoztatottsági adat, ami olyan szépen olvadozik lefelé, hogy még Obama is tátott szájjal nézi. Nézné, ha hülye lenne, és nem gondolkodna. De Obama nem hülye, és sokakkal ellentétben használja az agytekervényeit, gondolkodik, a dolgok mögé néz, elemez, elvonatkoztat, tehát minden olyat csinál, amit egy normális ember szokott, akinek a szeme elé nincs oda téve a „Magyarország Jobban Teljesít” felettébb idegesítő óriás plakát.

Megnéz, elmélkedik egy sort, és mire jut a lelkem? Hogy ez gyerekek kamu! Ha nem lenne közmunka, a számokkal való játék sem lenne ilyen mókás és büszkeséggel teli.

Hozhatnák más példát is, nem is a személyen van a lényeg, sokkal inkább azon, hogy drága honfitársaim, nem gondolkodtok! Ez tragédia! Ezért tartunk ott ahol, és ezért nem fogunk előbbre jutni, hanem hátra, vissza az akkor elátkozott szocializmusba, átkosba, oda, ahol megjelent a gyáron belüli munkanélküliség, a hiányos bolti kínállat, a nélkülözés, a bizonytalanság…ami igazából most is megvan, cukormázzal leöntve. Addig van demokrácia, amíg az Eu felügyeli a működésünk, de ha Putyin elvtárs kéklő szemei ránk vetik pillantásukat…. akkor a történelmünk megismétli önmagát!

Igaz, kedves nyugdíjas törzs narancsfogyasztók, nektek már úgy is mindegy!

De csesszétek meg, nekem és a magamfajta pofátlan, bunkó, tiszteletlen és pimasz fiataloknak (0-50-ig) nem az!!!!!!!!!!

Summa summarum:

®    nyugdíj nincs

®    árak nőnek

®    rezsicsökkentés nem fenntartható ( Ukrajna-válság-Putyin-gázár emelkedés- sárga csekk, összefüggés keresése házi feladat!)

®    millió meg egy új adó

®    27 % áfa

®    ha felveszed a fizud, másodszor is fizetsz SzJA-t (bár mi köze a kettőnek egymáshoz?)

Oh… majdnem elfelejtettem. Itt vannak a mélyen sajnált devizában eladósodottak. Őket sem kell sajnálni. Akkor az volt a kedvezőbb, akkor ők jártak jól. Tehát a felsoroltak alá még oda biggyesztjük azt, hogy árfolyam mélyrepülés. Mert ugye 2010 óta a mi kis forintunk irtózatosan elgyengült, és félő, hogy 340-ig meg sem áll.

Ami meg a svájci frankot illeti. Esetleg egy-két megszólalónak nem kellett volna meglebegtetni az államcsődöt a piacon, vagy a görögök sorsára jutunk jóslatot, pont ott, ahonnan finanszírozzuk magunkat, mert hát az IMF-et ki kellett paterolni, az ő pénzük (alacsonyabb kamattal) nem kellett. Igaz, a szemetek biztosítani akarták magukat, azt, hogy a pénzüket nem egy feneketlen kútba öntik, uram’ bocsá, visszakapják. Nos, nem azért az egy húszért, de ha a kispolgár beugrik a bankba, mondván neki pénz kell, a bank is él ilyen eszközökkel, úgy hívják, kezes, fedezet, garancia. Magamból kiindulva ezek nélkül én sem adnék senkinek egy forintot sem. Az IMF és a pénzintézetek nem jótékonysági intézmények, a non-profit szektor nem ebben a közegben működik.

Persze a VV és a hasonló élet-show-k meghozták az eredményüket, építsük az „értelmiséget”, hajrá!

Lassan már ott tartunk, hogy az emberek nevét is a központból mondják meg, mint azt, hogy egy iskola honnan szerezze be a zárat az ajtóra (lásd: KLIK)

Centralizált, lebutított és minden réteget egymásnak uszított nép lettünk. Irigy és korrupt, besúgó és álszent.

Kiábrándító!

Szobaközgazdász

Költői kérdéssel kezdeném az eszmefuttatásom, mely a „címben” szereplő szóra kérdez rá.

Hol van a Holtpont?

Vagy:

Honnan lehet tudni, hogy elérkezett a Holtpont?

Vagy:

Mi az egyáltalán, hogy Holtpont? (Ilyen kérdést sem tennék fel soha, nem vagyok értetlen!)

Tolerancia. Szolidaritás. Ezek ketten fontos részét képezték szerény kis személyemnek, de az elmúlt napokban nem érzem a meglétüket. Úgy fest elpártoltak, ami nem meglepő, én is ezt tettem volna, bár ennek sikeressége erősen kétséges.

Vége a télnek, tavaszodik. Mindenki örül, örülj velük te is. Hurrá!

Nem kell a szobában tespedni, ezerrel nyomkodni a „lajk” –okat, egyé lehet válni a természettel, fürdeni a napsütésben és kiállni a szél erejével szemben. Persze, vannak, akiket a nap sugarai sem tudnak kikényszeríteni a friss levegőre, annyira oda ragadtak a kütyühöz (ugye mosakodni sem ártana olykor), szóval Napocska, ezt bebuktad!

Pedig milyen szép látni, ahogy a téli depresszióból a természet életre kel, feledve azt a haláltusát, melyet a hideg és a fagy miatt volt kénytelen elszenvedni.

Csodálni, ahogy a csupasz földből kikukucskál egy-egy szál virág, bearanyozva azt az üres és sáros területet, azt, ahogy a fák kopasz ágain megjelennek az első rügyek…stb. Nem részletezem tovább, nyálas maszlag az egész.

Tény, ami tény, ez van!

Öröm az ürömben, hogy azért még pár kányát/hollót/varjút, kinek hogy tetszik, elvétve ugyan, de még fel lehet fedezni egy-néhány szántóföldön. Eltéveszthették az irányt, vagy a hónapot a naptárban, hisz’ hahó, a télnek annyi, megfutamodott, elbújt, lehet rajta károgni egész nyugodtan, de nincs. Vége. Jó pár hónapig nem is lesz!

De, hogy megnyugtassak minden vészmadarat, nem végleg!!

UI. Szokásom szerint megint nem arról írtam, mint amiről terveztem, de így jött ki a lépés. PONT

6kor keltem. Mindig 6kor kelek. Gyorsan rendet rakok, míg a család többi tagja alszik, kilevegőztetek,  kávét főzők, kisöpröm az udvart, majd mire felkelnek a többiek, megrakom, a tűzet és meleget csinálok. Legalábbis a konyhában. Ott van ugyanis egy jó öreg sparhelt, amely a régi korokat idézve olyan mértékű hőmennyiséget ont ki magából, amelyet- rezsicsökkentés ide vagy oda- gázfűtéssel nem lehet elérni anélkül, hogy a gatyánk ne menne rá. Általa nem langyos, hanem meleg lesz a lakás e kis helységében, amely centrális tere a családi életnek.

Mint a legtöbb háztartásban, nálunk is a konyhában történik minden releváns esemény, amely az életünk részét képezi, fontos döntések, párbeszédek, kommunikációs csatározások.

Napjaink túlnyomó részét itt töltjük, már amikor itthon tartózkodunk. Legalábbis ami a dolgozó, illetve tanuló személyeket illeti. Bár én is zömmel a konyhában vagyok, lévén, hogy ott van meleg. Főzök, olvasok, hallgatom a Kossuth rádió nem épp elfogulatlannak jellemezhető adását. Sokszor a fejemet fogom azok hallatán, amik józan paraszti ésszel, azok számára is (joggal) megkérdőjelezhető, vitatható, akik nem követik a politikai-, gazdasági életet, a közéletet foglalkoztató témákat és azok, akik elhatárolódnak minden olyan tárgykörtől, amik a soron következő választást és a belföldi, illetve külföldi fejleményeket érinti.

Személy szerint az egyik (direkt meg nem nevezett) riportertől vágódom hányat, aki sokszor belefolytja a szót az interjúalanyba, vagy attól a hölgy munkatárstól, aki olyan szinten elvakultan lojális a regnáló kormányhoz, hogy azt már tanítani kellene. Vagy is nem kellene, ha csak nem elrettentő példaként tálalják az oktatók.

Hogy miért nem hajtok másik sávra? A válasz egyszerű. A szintén nem mai gyártmányú készülék csak ezt a magyar rádiót fogja, a másik határon túli, ami olyan témákkal foglalkozik, amik engem konkrétan hidegen hagynak.

Szóval. A mai nap befáradtam a munkanélküli központ helyi irodájába, regisztrálni. Tudtam, hogy semmi értelme, de azért hogy jó anyukámat megnyugtassam, valamint, hogy rontsam a statisztikát, felugrottam a buszra és irány Darány. No, mármost, 10 perc alatt le is daráltak. Közölték, hogy se pénzbeli juttatás, se meló, se tanfolyam, ha lesz valami értesítenek. De azt külön hangsúlyozták, hogy lényegében bármit teszek, ami a munkába állás sikerességét növelő törekvés, kizáró kritérium. Amennyiben lesz munkám, minden féle papírt vigyek be, háromhavonta menjek be „konzultálni”, minden levélre reagáljak és ajánlják (melegen!), hogy működjek együtt. Kérdem én, miért ne tenném?! De az a stílus, amit megengedett magának a tisztelt ügyintéző, hát finoman fogalmazva, cseppet sem volt barátságos vagy bizalomkeltő. Az egész folyamat abban a hangulatban zajlott, hogy nagyon ne reménykedjek, mert ebből nem lesz semmi. Kérdezte, tartozom-e valamilyen nemzetiséghez. Válaszom: nem. Vártam, mikor kérdezi meg a párt szimpátiám, amit ugyan nem tehetne meg, de a mai világban már nincs tabu téma a köz(munka)szférában. Gondolkodtam is egy percig, hogy azt mondjam, „Csak a Fidesz!”, de mivelhogy a kérdésre nem került sor, levettem napirendről a gondolatot.

A nap pozitívumaként kell elkönyvelni, hogy relatíve olcsón be tudtam kereteztetni a gobelin -em, amit újból egy év elteltével sikerült befejezni (4000 Ft.). Továbbá azt is, hogy épp mikor baktattam hazafelé, ami egy normális embernek futásnak felel meg, csörög a mobilon. Ez már alapból furcsa, révén, hogy engem a kutya sem keres még személyesen sem, pláne nem telefonon. Az én kis kütyüm aztán nem zavarja a relaxációs folyamataimat, sőt, elősegíti azt.

Nos, állásinterjúra hívtak :)

Rólam

Valamikor a rendszerváltás előtt látta meg a napvilágot, egy hideg, sterilizált, kékeszöld szobában, orvosokkal, ápolókkal körülvéve. Élete első pofonját aznap megkapta és azóta is folyamatosan érik arcul ütések.

A 21 év óta (ma 24), mióta ez az esemény megtörtént, egy magas, barna hajú, zöld szemű lány vált az akkori csecsemőből.

A mesében a rút kiskacsából gyönyörű hattyú fejlődik.

Az ő élete cseppet sem meseszerű. Rútnak rút maradt, okos sem lett, beszédes sem, mosolygós sem és minden nehezen megy neki. Kapcsolatteremtés terén is csődöt mondott, mint az élet más területén is.

Boldogság, szeretet, szerencse messziről elkerüli.

Nem szereti önmagát, mert nem tartja magát méltónak semmi jóra, úgy gondolja, ő egy „selejtes termék” (deviza-hitel= hibás termék J ), nem érdemel semmi jót, nincs semmi szerethető, semmi pozitívum benne.

Sanyargatja, bünteti, kínozza magát, minden módon, de minek? (költői kérdés)

Szélsőségek jellemzik, szeszély, vágy és remény, beletörődés és reményteljesség. Halálvágy és élni akarás.

Sóvárog a szerelem után és az után, hogy végre boldog, elégedett, olyan legyen, amilyen szeretne, okos, intelligens, szép!

Nem tudja magát szeretni és elfogadni, mert nem tapasztal semmi olyat, ami erre sarkalná.

Elzárkózik az emberektől, önmagától, fél a világtól, a lehetőségeitől, mindentől.

Oldalakon keresztül jellemezhetném, de igazán én sem, senki sem ismeri, csak a lényegét szűrőm le, de folyton változik, követhetetlenül. Senkinek nem nyílik meg, önmagának sem.

Csak az állandó, hogy szerelmes szeretne lenni, szeretné, ha viszonoznák az érzéseit, ha szeretnék és ő is szeretne, ha fontos lenne valakinek, tehát az érzelmi stabilitás megteremtésében látja élete kiteljesedését, rendbe jövetelét.

Szégyen-gyalázat ez a fogalmazás!

Fáradt vagyok, nagyon fáradt. Aludnom kell. Nem! Gondolkodnom kell. Mégsem. Inkább aludnom. Áh, francba, iszom egy kávét. Nem, inkább teát.

Aludnom kell. Kimerültem. Nem, nem alhatsz! Neked dolgoznod kell. Nem pihenhetsz. Kellj fel és menj dolgozni. Rendezd el az állatokat, adj inni nekik, rakj rendet, főzz kávét anyádéknak. Nem lazsálhatsz, neked azt nem szabad. Nem vagy fáradt, mert nem lehetsz fáradt!

Éhes vagyok. Nem ettem vagy egy hete. Nem baj! Aki nem dolgozik ne is egyék! Ismered ezt a régi szólás-közmondást vagy mit! Kellj fel és irány dolgozni!!!!

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok rohamozzák meg Emily agyát. Parancsszóra kidobja az ágy hajnali hatkor, mikor még mindenki alszik.

Otthon van. Úgy döntött ott hagyja a londoni lakását és haza költözik. Jobban mondva, haza menekül. Újfent menekül. Mindig menekült. Mikor valami nem várt sokkhatás érte, pániktól hevülten fogta a kabátját és a táskáját és haza rohant. Ez a cselekvés az álmaiban is rendszerint megjelenik, kísérti akár egy lidérc. Hol a szülőfalúja utcáiban próbál futni, hol pedig egy szakadék fenekére zuhan fénysebességgel, oda, ahol az otthon, a szülei várják. Várják? Na, ez az, amiben soha nem biztos. Pontosabban nagyon is az. Nagyon jól tudja, hogy nem várják. Csak egy nyűg, egy kolonc, aki mindig útban van, aki csak feléli a tartalékokat, semmit nem ad haza. Honnan is, miből is adna, mikor nincs keresete, nincs munkája, csak lóg a levegőben, céltalanul bolyong, és az e-mail-jeit nézi szüntelen, hátha jön egy visszajelzés valamelyik helyről, ahova pályázott egy állásra.

De hiába. Nem jön pozitív válasz, csak elutasítás.

Fáradt vagyok, nagyon fáradt. Úgy érzem, leszakadnak a végtagjaim. Aludnom kell. Aludnom. Sokat aludnom. Korog a gyomrom. Fogd be! Ne korogj, úgy sem kapsz ételt, sem innivalót. Majd holnap. Ma már nem. Ha kapsz, kövér testben kell majd élned, ami ismét csak csökkenti az esélyeid, hogy munkát kapj. Előnytelen külsejű fiatal lány, szívem, sehova nem kell!

Nem pihenhetsz! Menj dolgozni! Ne kelljen még egyszer mondanom! Kellj ki az ágyból, mosd meg az arcod hideg vízzel, tornássz és irány dolgozni! Az állatok már éhesek!

Ha már nem dolgozol, legalább otthon csinálj valamit!

Anno, Emily pont emiatt ment el, költözött el Londonba. Tudta, hogy ő nem erre született, neki nagyobb feladatokat szánt az élet. És lásd, újból ott van, ahol a part szakad.

Ez így nem mehet tovább! Emily, kellj fel és döntsd el végre, mit akarsz! Paraszti létet, vagy újból azt, amit otthagytál!

Nőj már fel! Légy felelősségteljes és ne menekülj! Nem vagy gyáva! Nem vagy már gyerek! Nincs szükségük rád, értsd meg és törődj bele!

Menj vissza Londonba, és kezd új életet! Tűzz ki új célokat! Valósítsd meg az álmaidat, ne nyomd el az érzéseidet! Menj és keresd meg azt, akire már oly hosszú ideje vársz, akiről folyton álmodsz, akire szüntelen gondolsz, azt a valakit, akit az élet melléd rendelt, de te ostoba mondón, otthagytál!

A mostani bejegyzésem nem konkrétan az említett tanfolyamokról szól, illetve csak közvetve.

Nem titok, én is munkanélküli vagyok. A múlt hónapban kezdtem el egy angoltanfolyamot, mely a következő hónap elején ér véget. Latolgatva a lehetőségeket és gondolkodva a következő lépésen, anya azt javasolta, hogy próbálkozzam a munkanélküli központba, hátha elküldenek egy tanfolyamra. Véleménye szerint ez pusztán azért lenne jó, mert talán könnyebben jutnék álláshoz és nem utolsó sorban kapnék némi pénzt.

Mint mindenről, erről is meg van a konkrét, nem épp pozitív véleményem, amelyet megosztva vele, kulturált, érdemi párbeszédet nem sikerült lefolytatnom. Mihelyst elkezdem a mondókámat, ami nem az ő szája íze szerint kezdődik, végig sem hallgatva rám förmed, szúrós tekintetével igyekszik lelkiismeret furdalást kelteni bennem.

A héten sikerült kifognom minden délután egy sárga villámot, amelyen a fűtés és az ülések komfortja is hagy maga után némi kivetni valót. A rázkódást, amely kiváltója a szintén minősíthetetlen utak állapota, a gyomrom még napok múlva is érzékeli. A benne keletkezett liftezés, hát, maradandó élmény. Nem nagyon vagyok híve a hosszú utazásoknak, mert ilyenkor mindig elkezd kattogni az agyam és olyan mély filozofálás indul útjának, ami finoman szólva is egy nagyobb lavinát idéz elő. Olyan szép kis eszmefuttatások kelnek életre, amiket vétek nem papírra vetni, de mire elérek oda, hogy leírjam, elfelejtem. Egy ilyen út alkalmával született az adott bejegyzés témája és szövege, amit bárhogy is erőlködöm, az eredeti megfogalmazás szerint nem tudok közzé tenni.

Visszakanyarodva az előző gondolatmenethez, nem kezdenék el egy ilyen tanfolyamot. Az oka felettébb egyszerű. Ugyan nem vagyok sem vállalkozó, sem pedig munkaadó, de ha mégis az lennék és választanom kellene egy egyetemet/főiskolát/szakiskolát és egy hasonló tanfolyamot végzett közül, gondolkodás nélkül az előbbit választanám.

Ezek a tanfolyamok (munkanélküli központ által kiszervezett) rendszerint olyan képzést indítanak, amelyeket az említett oktatási intézmények évek hosszú során át tanítanak és tömegével árasztják el a munkaerőpiacot. A képzések hosszúsága is megkérdőjelezi a tudás mélységét, a szakmai rátermettséget és a kellő gyakorlati tapasztalatot. Az igaz, hogy a gyakorlat megléte az iskolákban is bizonytalan, de ott azért nagyobb hangsúlyt fektetnek rá, mint a gyorstalpalók. Utóbbi lényege, véleményem szerint, pusztán abban rejlik, hogy egy rövid időre felszívják az állást keresők tömegét, javítva ezzel a statisztikát, és legalizálva az adott kormány azon kijelentését, hogy „csökkent a munkakeresők száma”.

A tanulás nem bűn! Tanulni soha nem késő és nem időpocsékolás. Az azonban az, ha az illető olyat tanul, ami nem érdekli, amihez nincs sem érzéke, sem kellő motivációja. Na mármost én anno a szakács szakmát egyszerűen anya nyomására tanultam ki. Ez nagy hiba volt, amit a mai napig bánok és legszívesebben kitörölném az életemből. Az a 7 év, az maga volt a pokol, és konkrétan az éveim „elkótyavetyélése”!  Amint már többször írtam, minden évben, nem egyszer előadtam, hogy szeretnék átjelentkezni más szakra, más intézménybe, de az előadásom nem nyerte el a közönség tetszését. A mai napig ezért haragszom is anyára, mert rám kényszerített egy olyan területet, amihez sem érzékem, sem kedvem, sem pedig motivációm nem volt és a mai napig nincs, sőt nem is lesz!!!

Én rendkívül céltudatos és határozott ember vagyok, olykor dacos és önfejű. Szigorú szabályrendszer szerint élek, amit nem vagyok hajlandó felülírni senki kedvéért sem! Persze korrekcióra van lehetőség, ha én úgy akarom, vagy a környezetemben olyan változás történik, amely indokolttá teszi a felülbírálást.

Konkrét elképzelésim, terveim, kidolgozott stratégiám vannak minden szituációra, minden eshetőségre, amelyek (eddig) nem vallottak kudarcot.

Mikor végeztem a középiskolával, megfogadtam, hogy soha többet nem hallgatok anya tanácsaira, nem fogadom be a javaslatait, már amik a tanulmányaimra, illetve az életvezetésemre vonatkoznak. Akkor ezt a lehetőséget eljátszotta, nálam meg második lehetőség ilyen komolyságú témában, nincs! És, hogy éreztessem a dolog súlyát, abban az esetben sem hallgatok rá, ha olyan ’ tanfolyamot’ ajánlana, ami adott esetben még érdekelne is.

Nem állítom, hogy a terveim között szerepelne a tanulmányaim abba hagyása, mert ez nem volna igaz. Szeretek tanulni, és szeretnék is még, de kizárólag olyan területen, amelyből profitálni tudok én is és a környezetem is. Szeretném mélyíteni és bővíteni az eddigi tudásom, de semmiképpen sem, mint pl. gyógymasszőr. Semmi bajom nincs az adott szakma művelőivel, sőt! Minden elismerésem az övüké, de én tuti nem lennék az, lévén, hogy semmi hozzá szükséges kompetenciával nem rendelkezem. Ezért még pénzért sem!

Az én lelkem nem eladó, sem most, sem máskor!

A kilátásaim nem valami kecsegtetőek, de bízom benne, hogy a közeljövőben akad olyan munkaadó, aki megtisztel a bizalmával, félreteszi az adott kormánypárt iránti lojalitását, és ad egy lehetőséget, hogy pályakezdőként bizonyíthassam a rátermettségemet, és kamatoztathassam a szakmai tudásomat. Hisz’ a reményhalat fogja ki utoljára a horgász! Míg ez a pillanat nem jön el, addig próbálkozom, reménykedem és bővítem a tudástáram. Született pesszimistaként erőltetek magamra némi optimizmust, hátha bejön….vagy nem…

Nos, mára ennyi, a frappáns befejezés ez alkalommal elmaradt, de ígérem, legközelebb, bepótolom!

Addig is: „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”

Minden este kutatom azon kérdésemre a választ, hogy az adott napban mi volt az a momentum, amiért érdemes volt felkelnem. Mi volt az az esemény, amely elégedettséggel tölt el, ami értelmet ad az eltelt napnak, ami legitimmé teszi a létezésem.

Kevés az az alkalom, amikor meg is találom azt a bizonyos esemény sort. Általában szomorúan konstatálom, hogy ismét egy üres, felesleges napot tudhatok magam mögött, amikor a szokásos tevékenységen kivel semmi érdemit, semmi produktívat nem csináltam.

Ekkor elhatalmasodik rajtam a depresszió és fájó szívvel hajtom álomra a fejem. Mondanom sem kell, hogy az a bizonyos álom rendre elmarad. Hajnalig forgolódóm és mire belenyugodva a hiábavalóság tényébe elaludnék, arra kellhetek is fel.

Általában hajnali hatkor kellek. A reggeli fagyos idő frissítően hat rám. Hiába fázom, mint a vadászkutya, de képtelen vagyok tovább feküdni.

A napok ugyan dologtalanok, de mindig feltalálom magam. Rendszerint takarítok, százszor összesöpröm a padlót, még akkor is, ha ragyog a tisztaságtól.

Az állástalanság kiábrándító. Reménytelenné és célja vesztetté varázsolja az életem egy röpke gondolattal, mely arra irányul, hogy tulajdonképpen mi hasznomat veszik a szüleim. Mert azon kívül, hogy anyának a házi munkával már nem kell vesződnie, semmi más pozitívuma nincs ennek az egésznek.

Nyilván már nagyon elegük van belőlem (jogosan), ami már nem egy összetűzésben felszínre került. Nem hibáztatom őket ezért, mert én is hasonló képen vélekedek magamról és a helyzetemről. Legszívesebben elbújnék a föld alá, pontosabban meghalnék, hiszen igazából nem is létezem. Csak vagyok.

Hiába vannak ambícióim, hiába vannak elképzeléseim, terveim, agilitásom, tehetségem az üzleti élethez és annak al- területeihez, ha nem kapok lehetőséget, esélyt arra, hogy mindezt a gyakorlatba átültetve érvényesítsem, hát veszett fejsze nyele…

Na, mindegy…..

Tavaly még azt gondoltam és mondtam is, hogy én, majd ha végzek a sulival, ha majd kezembe lesz a bizonyítvány, belevetem a magam a munkakeresők népes tömegébe és az ami sokaknak évek hosszú sora után sem sikerül, nekem majd hipp-hopp pár hónap alatt sikerül és birtokosa leszek álmaim állásának.

De nem így történt. Mikor még főiskolás voltam, sokat bíráltam azon ismerőseimet, akik nem mentek dolgozni, hanem otthon élnek anyuci és apuci nyakán, élnek a szülők pénztárcájából. Hát most én is pont ezt csinálom. Itthon, élek a facebook-on, süllyedek a depresszióm mocsarában és napi szinten nyelek le egy –egy elutasító választ valamely jelentkezésre vagy épp csalódottan konstatálom, hogy ismét üres a e-mail fiókom.

Én, a nagy okos, aki minden témában otthon van, aki rendkívül intelligens meg okos meg mindenféle pozitív kompetenciával, készséggel, képességgel rendelkezik, akinek egyetemen a helye, én a IQ-betyár, nem kapok állást, sőt még nem is reagálnak a jelentkezésemre.

Úgy érzem, mintha összeesküdtek volna ellenem az égiek. Bármit is csinálok, mondok vagy gondolok, az mind rossz vagy csupán reakció nélkül marad.

Erősen él bennem a vágy, a késztetés, hogy felköltözzem Budapestre, csak hogy ehhez nincs elég bátorságom, viszont kifogásom az rengeteg. Erre az esetre az lenne a megoldás, ha valaki jól fenékbe rúgna, és meg sem állnék kis hazánk fővárosáig.

Megbántam azt is, hogy amikor kellett volna, nem jelentkeztem sem egyetemre, sem pedig valamilyen egyéb, szeptemberben induló képzésre.

Így most üresjáratban vagyok, pontosabban per pillanat nem is létezem. Csak lógok a levegőben és semmi. Semmi, egyáltalán semmi! Az a baj, hogy nem egy kötélen lógok. Az lenne a kielégítő állapot és a jó a családomnak és a társadalomnak is, továbbá a statisztikát sem rontanám. Egyel kevesebb munkanélküli. Hurrá! Boldog lenne mindenki, hát nem lenne ez boldogság? Há’ dehogy is nem!

Én, a nagy ész, aki előtt fényes karrier áll, most ott van, ahol a part szakad.

Itthon vagyok, a napok telnek, múlnak, eseménytelenül, jelentéktelen voltuk már-már fel sem tűnik. A nagy monotonitás közepette emésztem magam azon, hogy egy csődtömeg vagyok, csalódás a szüleimnek, magamnak (bár utóbbi nem különösképpen érdekel), egy nulla, valamint, azon görcsölök, hogy még véletlenül se hízzak egy dekát sem. Ez is azt bizonyítja, hogy én minden vagyok, csak normális nem, bár soha nem is tartottam magam annak. Na, de félre téve a viccet, a jelen állapotom azt tükrözi, hogy minden vagyok tehát, csak nem a fentebb vázolt tulajdonságok birtokosa, melyeket jelzem, távolról sem én mondtam (találtam ki) magamról, ezeket mind az ismerősök, barátok, el nem nevezett kategóriába sorolt embertársaim állítják/állították szerény személyemről.

Nos, ennyit erről!

Állástalanok népes tábora……felállítom hát a sátram és lecövekelek köztetek, beismerve, hogy belőlem nem lesz „jó munkásember” az elkövetkező 100 évben!

Igen,” Magyarország jobban teljesít!”

Elvek melyek feladása a kudarc beismerése? Álmok, melyek megvalósítása még nem lehetséges?

Szüntelen harc olyan célok elérése érdekében, melyek alapvetően vesztésre ítéltetettek?

Élek a magam teremtette világban, olyan terveket szövögetek, melyek nem megvalósíthatóak, hiszen erre sem mód, sem lehetőség nem adatott meg. Végre be kellene látnom, el kellene fogadnom a tényt, hogy jelen pillanatban nincs helye az elveknek, az álmoknak, az önmegvalósításnak. Lejjebb kellene adni a mércét, és beállni azok sorába, akik ha tanultak is, nem kamatoztathatják tudásukat azon a területen, melyre hivatástudatuk, szellemük, habitusuk és képességeik lehetőséget adnának.

Az önálló élet alternatívája fényévekre került tőlem, egy távoli jövőbe került, amelynek helyét átvette a teljes kétségbeesés, a kilátástalanság, és az a tény, hogy hiába minden erőlködés, minden próbálkozás, egy helyben toporgok és képtelen vagyok ebből a negatív spirálból kikecmeregni. Állok nyakig a mocsárban, mely napról napra egyre jobban elnyel, és hiába minden törekvés, minden kapálózás csak még mélyebbre, még gyorsabb tempóban szív magába.

Segítséget kellene kérnem? Nem! Az nem én lennék. Nem olyan fából faragtak, hogy ehhez a „megalázó” eszközhöz folyamodjam. Megoldom, még ha ez valóban önfeladás is lesz. Bár lehet, hogy erről szó sincs, csak én vélem annak?! Lehet, hogy szimplán csak a tények reális felmérése, és azokhoz való alkalmazkodást jelentené? Nem tudom!

Azt viszont igen, hogy az, amerre tartok, tartunk nem jó, nem vezet sehova, zsákutca, feneketlen kút, mely sötét és nyirkos, vészesen romboló hatású.

Beszélhetünk itt még reményről? Egy jobb életről? Egy sikeresebb jövőről? Efelől nem vagyok meggyőződve. A felől viszont igen, hogy célok és álmok nélkül nincs motiváló tényező, a siker nem a csúcsón kezdődik és áldozatok nélkül nincs győzelem, még ha ennek az is az ára, hogy időszakosan ugyan, de feladjuk az elveinket. Nem, nem is a feladás a legjobb kifejezés, inkább az, hogy elnapoljuk a dolgot, míg megér, kiforr és eléri azt az állapotot, hogy képes legyen megvalósítani és fenntartani magát ebben a világban, az adott környezetben, hogy maximálisan ki tudja fejteni jótékony hatását.

Azt hiszem, újabb ellentmondásokkal és a következő lépéseim önigazolásának írásbeli megtestesülését örökítettem meg…..

Soha nem értettem magam, és úgy fest, nem is mostanában fogom megfejteni lelkem, elmém kiszámíthatatlan voltát……talán jobb is így……..mindenkinek!

Riadtan ébredt. Az ágya mellett lévő órájára pillantott, amit már korábban a falnak fordította, mert a fényétől, mellyel az éjszaka összefüggő sötétjét megbontja, nem tud elaludni. Megnézte merre jár az idő, és fájdalmasan konstatálta, hogy még messze van a reggel. Visszaaludni már nem tudott és nem is akart. Elhúzta a sötétítő függönyt, mélyen belenézett a teli-hold ragyogó fényébe, kiült a teraszra és úszva az éjszakai ködbe, elővett egy cigarettát és rágyújtott.

Míg füstölgött végig futott a szeme előtt az az esemény sor, mely vége a jelenlegi élte. Úgy hatott, mint mikor az embernek halál közeli élménye van, és az élete pereg le előtte. Ellenben a túlélővel, az hogy látta a hosszú, de annál eseménytelenebb életét, semmit nem mozgatott meg benne. Nem késztette arra, hogy összegezzen és levonva a konzekvenciákat, valamin is változtasson, új színt vigyen az életébe, vagy bármi mást, ami némi újdonságot hozna, csattanót, „happi ende”-et eredményezne élete filmjének.

Üldögélt a székben, csendesen, némán, egyedül. Igazából nem bánt meg semmit. Nem hiányolta a társaságot, a gyerekek nyüzsgését vagy a társasági életet. Úgy gondolta, hogy ha újra csinálhatna mindent, ha előröl kezdhetné az életét, akkor is ugyanezt a struktúrát követné, ugyan ezt a szabályok közé szorított, merev és cseppet sem rugalmas életvitelt folytatná, mint amilyet egész életében és most is, illetve amit haláláig fog. Szigorú volt, nem csak magával, hanem a környezetével is. Magas elvárasainak igazán senki, soha nem tudott megfelelni, míg végül már nem is akartak. Elkönyvelték ilyennek és ennyi. Alkalmazkodtak hozzá, de ő képtelen volt a kompromisszumra, vagy csak nem akart. Bár volt olyan szituáció, amikor belátta, hogy tévedett és korrigált. Meglepően könnyen beismerte, ha tévedett és semmi ellenvetés nélkül kijavította magát. Ezt nem érezte presztízsveszteségnek, vagy önfeladásnak, sőt! Ez számára pozitívumnak számított, amelynek olyan jelentést tulajdonított, miszerint a képesség, mellyel kitudjuk magunkat javítani, egyfajta megújulási képesség, egy magasabb szintre való emelkedés, valami olyan, amely az előmenetelünket, mint szellemi, mint pedig lelki értelemben elősegíti.

Mióta csak az eszét tudja, foglalkoztatja a gondolat, hogy meg tegye azt, amit a gyáva ember szokott, az, aki nem mer szembe nézni a sorsával, az élettel, önmagával. Mikor jól mentek a dolgai akkor is gyakran álmodta azt, hogy önkezével, beavatkozva az élet rendjébe, kioltsa életét. Igaz, akkor ritkábban, de mégis, olykor-olykor felütötte a fejét eme elszánt gondolat, mely ugyan szikla szilárd volt, még sem követte aktív cselekedet. Gyáva volt megtenni a végzetes tettet, hiába volt erős benne a meggyőződés, hogy mindenkinek ezzel tenné a legjobbat. Gondolt mindenre és mindenkire, arra is, hogy ezzel csak az önzőségének tényét igazolná, illetve azt, hogy mutatkozzon bármilyen határozottnak és erősnek, mégis csak egy gyenge jellem, aki inkább feladja, sem mint hogy harcoljon az életéért és önmagáért. Makacs és önfejű, nem a jobb szó az öntörvényű. Igen, az! Nem hallgatott senkire és semmilyen jelzést nem vett figyelembe. Ha kitűzött maga elé bárminemű célt, bármilyen abszurd ötletet is, nem mérlegelt, tűzőn-vízen át megvalósította, majd levonva a konzekvenciákat, elégedetlenül hajtotta álomra a fejét, gondolván: ’ Újabb értelmetlen és üres napnak érkeztünk a végére.’

Mióta nincs állandó, biztos állása, mióta csak úgy szólván ’ lóg a levegőben ’, nem találja a helyét. Hiányzik mögüle a biztos háttér, alóla a stabil talaj. Valamint ott van az állandó rettegés is, melyet az indokol, hogy öregszik, kiszorítja a fiatal generáció, hiába a szakmai eredményei, a rengeteg elismerés, mind belföldi, mind pedig nemzetközi viszonylatban. Ismét elvesztette élete értelmét, melyet talán soha nem is talált meg, csak az évek, melyeket kemény és kitartó munkával megtöltött, feledtették vele az űrt, melyet ennek az ismeretnek a hiánya okozott.

Nap- nap után, szüntelenül csak azon kattog az agya, hogy hol siklott ki az élete? Hol rontott akkorát, hogy idáig, ilyen mélyre került. A depresszió ismét a karmai között szorongatja, nem ereszti, kínozza és kergeti a végső elkeseredés állapotába, amire úgy érzi se gyógymód, se enyhülést hozó esemény nem jön, nem várat magára sehol a közeli s távoli jövőben.

Csendben ül a karosszékében, egymás után szívja el a cigarettáját, de szíve, s lelke nem nyugszik, agyában nem születik megoldást adó ötlet. Bámul maga elé, közben hallgatja a szomszéd gyerekeinek önfeledt kacagását, az utca zaját, az élet folyamát, amely nem áll meg egy pillanatra sem, nem mutat együttérzést vagy szánalmat, csak megy és megy őrült tempóban, melynek rohamos múlását senki nem érzékeli. Mindenki próbálja tartani vele a lépést, mindhiába, majd mikor letelik földi órájuk, idegesen vagy épp nyugodtan összegzik a mögöttük eltelt éveket, megtörtént eseményeket és az emlékekbe temetkezve, örökre lehunyják szemüket átadva magukat egy felsőbb erőnek, egy új állapotnak, amelyről élő embernek információja nincs, pusztán sejtései igazolás és alátámasztás nélkül. Nem hitelesek, ahogy az az állítás sem, hogy minden ember boldogságra van ítélve, mindenkinek az a sorsa, hogy elégedett és sikeres legyen. Tény, vannak, akiknek mindez megadatik,de vannak olyanok is akiknek nem. Akárhonnan is nézzük, sajnos, utóbbiak vannak túlnyomó többségben. Bár Emily -nek mindent megadatott, ami boldog és elégedett érzést, sikeres életutat eredményezett, illetve eredményezne, mégsem érezte magát ennek megfelelően. Szüntelen elégedetlenség, a lelkében tátongó űr, amely soha nem került kitöltésre, nem hagyta, hogy a siker érvényesülni tudjon, és önfeledt boldogság uralja mindennapjait. Állandó görcsök, állandó keresés-kutatás nem hozta meg számára a várva várt eredményt, csak a mókuskereket, mely megállni csak az utóbbi években állt le, pontosabban csak lassult. Talán pont ezzel a lassabb tempóval nem tud megbarátkozni, talán pont hogy a rohanás, a szüntelen munka az, ami hiányzik neki.

Tudja már egész kis korától fogva, hogy neki nagy feladata van, nagy tettekre hivatott. Ezzel indokolta azt, hogy nem halt bele a sok évig elhúzódó anorexiába és depresszióba, a magányba, mely már 23 évesen felőrölte, kivégezte az érzéseit.

Mindig tartott a nagy lépésektől, de most úgy érezte, sikerült meghoznia a végső és mindent megváltoztató döntést, melyet ezúttal tett is követni fog… Legalábbis ő, ekkor ezt gondolta…

https://www.youtube.com/watch?v=d6QE4EJrIFc

Mire volt jó az elmúlt két év?

Hogy ideje korán lelőjem a poént, arra, hogy immár teljesen elszakadjak a családomtól.

Félre értés ne essék, nagyon szeretem őket és sokat is köszönhetek nekik, lényegében mindent, ami elősegítette a mai énem kialakulását.

Világ életemben rendkívül család centrikus voltam, és ha sokszor nem is látszik, de nagyon apás gyerek is voltam/vagyok. Bár már gyerek sem vagyok, hiába viselkedem úgy és hiába erőlködöm azon, hogy az is maradjak.

Ahogy telnek a napok, ahogy eseménytelenül múlik az idő, úgy lesz számomra egyre világosabb az, hogy én teljesen más habitusú ember vagyok. Tőlük eltérően én inkább gondolkodó, olvasó és kultúra párti, csendes személy vagyok, aki szereti, ha rend van körülötte, ha rendszer nem csak az életében, de a dolgai között is jelen van. Olyan, aki folyton megújul, állandóan változik, hevessége nem állandó, hanem változó és zömmel csendben, magában él.

Ha elkezdek a közös vonásokon agyalni, nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy felismerjek kettőnél többet. Míg a testvéreim számtalan vonása eredeztethető vissza valamelyik felmenőnkre, az én tulajdonságaim ősei nem ilyen egyértelműek.

Jelenleg a diplomás munkanélküliek amúgy is népes táborát erősítem. Folyamatosan nézem a hirdetéseket, amik valljuk meg, nem bővelkednek sok ajánlatban valamint nem kínálnak olyan pozíciót, ami a képzetségemnek, az igényeimnek megfelelnének. Anya mondogatja, hogy dolgozzam szakácsként, de nem számol azzal a fontos tényezővel, hogy szakács nem én akartam lenni, hanem az ő nyomására mentem ebbe az irányba, illetve azzal, hogy többször is elmondtam, hogy nem szeretek főzni. Itthon elfőzögettek, de ezt hosszabb távon, rendszeresen nem tudnám csinálni. Nem vagyok hozzá sem elhivatott, sem tehetséges, sem pedig elég. Illetve sok vagyok én egy konyhába. Nem állhatom a monotonitást, az embertelen munkamorált. Kiégnék, elég rövid pályafutás alatt. Ezt pedig nagyon nem szeretném.

Én gazdaság orientált ember vagyok, aki mindenképp üzletben, vállalkozásban gondolkodik, annak az előmenetelén, gyarapításán, eredményességén munkálkodik szívesen. Én nem a gépezet fizikai része szeretnék lenni, hanem az agy, a szellemi, mozgató rugó. Ebben vagyok jó és legyen bármi is, nem adom alább a szintet, lévén, hogy nem vagyok magam ellensége. Tudom, hogy ha elkezdenék szakácsként dolgozni, még ha a mögött csak ideiglenes szándék is állna, ott ragadnék, megkeserednék és még az életet is megutálnám, pedig már kezdem szeretni.

Van egy diplomám a Szegedi Tudományegyetemről. Ez nagy tisztesség és felelősség, hiszen immár rajtam is múlik az egyetem megítélése, a jó hírneve. Ezért sem vagyok hajlandó alacsonyabb szinten alkalmazotti sorba állni, mint a felsőfokú követelményrendszerű beosztás.  Lehet ez a mai helyzetben őrültségnek hat, és lehet az is, de akkor sem fogok olyan területre ráállni, ami nem érdekel, amit nem érzek magamévá. Jó munkavállaló, eredményesen dolgozni tudó rész szeretnék lenni, aki alig várja a hétfőt, nem olyan, aki a szombatot.

Szobámat is úgy alakítom, rendezgetem, pakolgatom, hogy ha úgy adódik, bármikor újra költözhessem, immár a saját kis odúmba.

A kommunikáció szinte teljesen megszűnt köztük és köztem. Amit eddig tragédiaként éltem meg,  de az eltöltött két teljes év az ország másik végében, hozzásegített ahhoz, hogy már ezt a szituációt is kezelni tudjam.

Bárhogy is alakuljon az életem, eztán nem fogok összetörni, magammal elégedetlenkedni és szemrehányásokkal még mélyebbre taszítani magam annál, ahol depis állapotomban állok. Ez pedig annak köszönhető, hogy ez a diploma húzott egy határt, amely alá nem megyek, bármi is legyen, ami kicsivel a semleges hangulaton felül van.

Összességében Szeged új emberré tett, büszkeséget és elégedettséget adott nekem, számtalan egyéb boldogságos dolog mellett.

Szóval nem lehetek hálátlan, pláne nem ronthatom a róla kialakított képet, ezért kitartok, és nem csüggedek, míg nem találok számomra releváns állást, mely után szárnyalásom magasabb szinten, tovább dönti meg az önmagam elé állított elvárásokat.

És a saját lakás is összejön!

Majd…

Egyszer…

Talán…

Patthelyzet.

Két hete már annak, hogy kijöttem utoljára az iskola kapuján, magam mögött hagyva a csoporttársakat és a sikeres záróvizsga utóízét.

Másfél hete annak, hogy végleg otthagytam Szeged csodaszép városát, az ottani barátokat, emlékeket, a boldogabb életemet.

Még mindig nem tudom elfogadni, elhinni, hogy szeptemberben nem kell vissza mennem, nem kell egy egész napot buszoznom, nem kell stresszelni a vizsgaidőszakban, nem kell iskolába sietni stb.

Nagyon furcsa érzés. Egyszerre megnyugtató és kétségbeejtő.

Úgy érzem, kicsúszott a talaj a lábam alól és csak lógok a levegőbe, mint egy falevél, melyet a szél nem enged el, tart és lebegtet egészen addig, amíg úgy nem gondolja, hogy már elég, essen le és sorsát beteljesítve, tapossák meg és tűnjön el úgy, mintha soha nem is létezett volna.

Belém nyíllal a felismerés, a kínzó érzés, hogy jelenleg nem vagyok sehol. Se iskola, se munka. Semmi. Csak a nagy üres semmi, a bizonytalanság, és a tudat, hogy nem tartok sehova. Jelenleg egy felesleges ember vagyok, aki csak a kiadásokat gyarapítja, nem járul hozzá a családja jobb életéhez. Eddig felmentést jelentett az, hogy tanulok, hogy képzem magam, tehát egyfajta befektetés voltam, akibe invesztálni kellett, hogy eredményeket érjen el és később ezek a ráfordítások megtérüljenek. De most? Nincs kibúvó! Most csak kiadás vagyok, olyan, aki veszteséget jelent, gondot, zavaró tényezőt, „döglött kutya”-t (BCG-mátrix).

Több tucat helyre pályáztam már, szóval nem ülök tétlenül. Mondanom sem kell, érdemi válasz egyikre sem érkezett.

Mit kezdek most magammal? Igyekszem hasznosan eltölteni az időt, a lehető leghatékonyabb lenni és a lehető legtöbbet segíteni itthon, ezzel némiképp kompenzálni azt, hogy „megfeneklettem”, munkanélküli vagyok, iskolába sem járok és kilátásaim sem kecsegtetőek.

Igaz, hogy még csak két hete lakom újra itthon, de már most úgy érzem, hogy egyre inkább idegesítem a szüleimet. Zavarja őket, hogy állandóan pakolok és takarítok, hogy szinte mindenhol mindig ott vagyok, hogy újra itthon, újra én vagyok. Elszoktak ettől, hiszen az utóbbi két évben összesen jó, ha egy hónapot töltöttem itthon, most meg ismét állandó részét képezem az életüknek.

Sajnos olyan ember vagyok, aki nem szereti üresen tengetni a napjait. Szükséges számomra az állandó mozgás az, hogy csináljak valamit, folyamatosan járjon a kezem, a lábam, az agyam, minden. Ezzel érthető módon nem tudnak megbarátkozni, én sem tudnék. De sajnos ilyen vagyok. Korán kelek, estig teszek-veszek, majd alszom.

Bár az alvást legszívesebben kihagynám…. döglött halfejekkel nem szívesen álmodik az ember….

Másnap azzal az érzéssel kelt, hogy elege van! Unja az ideje korán való fel kellést, a reggeli tornát, az éhgyomorra megivott keserű és hideg kávét, a cigit, a teát és a kávét. Hirtelen minden elvesztette az értelmét. Nem látta az eddig elért eredményeit, a hozzájuk vezető utat, nem látott rációt a napban, a munkájában, rájött, hogy hiányzik valami az életéből ez pedig maga az élet. Az élvezet, a boldogság, a mosoly, a lazítás, a felhőtlen létezés. Minden maga elé kitűzött célt maximálisan teljesítette, sőt, túl is szárnyalta azt. Mindene meg volt, amiről egy ember csak álmodni mer. Pénz, siker, karrier, elismerés, tisztelet. De nem volt boldog. Egyedül tengette mindennapjait, magányosan, némán. Se barátok, se család, még kutya sem.

Az nap reggel a szokásosnál is üresebbnek, sivárabbnak hatott a lakása, úgy érezte magát, mintha egy kriptában ébredt volna. Hiába mutatott a hőmérő 17 fokot, Emily fázott. Reszketett, majdnem remegett. Észre sem vette, de kicsordultak a könnyei, végig az arcán, át a nyakán, egészen a mellkasáig, ahol megálltak és elpárologtak. Mint az élete. Végig megy az úton, majd mintha ott sem lett volna, eltűnik.

Nem kelt ki az ágyából, fejére húzta a takarót és álomba sírta magát.

Otthon volt. Édesanyja a konyhában készítette az ebédet, ő újságot olvasott, majd segített neki. Testvérei még aludtak. Édesapja már a mezőn dolgozott. Meleg nap volt, de a felhők már jelezték, hogy ez nem tart sokáig. Ezt látva hamar megfőztek és kisiettek a mezőre segíteni szénát gyűjteni. Mire végeztek, és behordták a pajtába, hírtelen rémisztő sötétség borította el az eget. Hatalmas égi háború vette kezdetét. Dörgött, villámlott, majd az eső is betoppant. Zuhogott. Az eső cseppek atomrobbanás szerű hanggal értek földet, a szél csapkodta a fák ágait, a virágok szirmait, és próbáltak bejutni a házak ablakain át a szobába, ott is megmutatni erejüket.

Az asztal közepén pislákoló gyertyafényben ültek, várva, hogy elvonuljon a vihar és folytathassák a munkát, már amit ilyen idő után lehet.

Nem beszéltek. Csak ültek. Némán. Nem tudtak mit mondani, nem tudtak mit csinálni. A szobát egyetlen fénycsóva melegíti, jelezve a természetnek, hogy ide nem fog behatolni, bárhogy is erőlködjön.

Pár óra elteltével a Nap győzedelmeskedett és ismét bearanyozta a délutánt. Sugarai meg-megcsillantak az eső áztatta fűszálakon, a fák levelein, házak ablakain.

Kimentek felmérni a károkat. Szerencsére nem esett semminek baja, így végül megnyugodtak és tevékenykedtek tovább.

Másnap volt Emily születésnapja. Nagyon várta már. Ekkor édesanyja a kedvenc tortáját készítette és az ő szája íze szerint főzött. Rizses levest, rakott cukorborsót és almás pitét készített. Emily már hajnalban talpon volt és segített apjának a földeken. Szerette, ha hasznosan tölthette mindennapjait, ha segíthet a szüleinek, ha fontosnak érezheti magát. Nem okozott számára nehézséget a házi munka, vagy a mezőgazdasági munka. Bár utóbbit nagyon nem állhatta, de megcsinálta, mert tudta, hogy szüleinek ennyivel kevesebbet kell dolgozniuk.

Délben végeztek is. A lány nagy lelkesedéssel rohant be a házba, toppant be a konyhába és már előre örült, hogy végre almás pitét ehet. A torta nem is érdekelte. Abból nem is szokott enni, csak a pite, csak az érdekelte. Nagymamája szerettette meg vele, aki olyan finoman tudta elkészíteni, hogy azt senki nem tudta felül múlni.

Úgy esett be a konyhaküszöbön, lelkesedése töretlen volt, ez motiválta egész délelőtt. Viszont az asztal üres volt. Az anyja sehol. A lakásban síri csend honolt. Egy fecni hevert a kredencen. „ Elmentem a hegyre. Az ebéd a sütőben!” Emily öröme újra a tetőfokára hágott, szinte úgy rántotta le a sütőajtót, hogy az majdnem a kezében maradt. Apja ezt rosszallóan nézte. A sütőben azonban nem rakott cukorborsó volt, sem pedig almás pite. A sparhelt rakott káposztát rejtegetett magában, amit a lány kifejezetten nem szeretett. Sőt! Nagyon elszomorodott és éhesen és mocskosan elvonult a szobájába és zokogott.

Senki fel sem köszöntötte, pedig már délután egy órát mutatott az óra. Mikor nagyon szomorú, kezébe vesz egy szomorú könyvet és addig le nem teszi, míg el nem múlik a bánata. Édesanyja este hat órakor ért haza. Benézett Emily-hez, majd mikor látta, hogy lánya olvas, maga előtt becsukta az ajtót és hagyta olvasni a lányt. Emily nem vette észre. Nyolckor már viszketett a bőre az izzadságtól, a könnyei már-már sarat képeztek az arcán, ezért úgy döntött, lefürdik. Mikor tiszta lett, frissnek és üdének érezte magát, könnyűnek és teljesen elfeledkezett arról, hogy aznap van az ő napja, hogy nem várta az almás pite az asztalon és arról is, hogy egész nap nem evett egy falatot sem. Igazából éhes sem volt, sem pedig szomjas. Csak elszánt, tettre kész. Elkezdett takarítani. Port törölt, szőnyeget kefélt, padlót sikált. Az óra mutató a tízhez közelített. Ekkor apja szólt neki, hogy jó lenne, ha már abba hagyná, és lepihenne, mert más is pihenni szeretne, és amúgy is, korán lesz reggel, amikor ismét a mezőn töltik az időt.

Emily nem járt iskolába. Az illetékesek úgy ítélték meg, hogy nem való még oda, pedig elmúlt 13 éves. Irigyelte is a testvéreit, akik viszont járhattak. Mégis, tanító nélkül is okosabb volt társainál. Tehetségesebb is, amit viszont senki nem látott. Feltehetőleg azért utasították el, mert a többiekhez képest különc volt és labilis. Sokszor - mások számára indokolatlanul-, váratlanul elkezdett sírni, olykor dührohamot is kapott, ha úgy érezte, hogy igazságtalanul éri sérelem. Emiatt úgy gondolták, hogy veszélyt jelent a gyerekekre, rossz hatással van rájuk. Ezzel indokolták azt, hogy eltiltották a korabeliektől. Igazából azt sem vették jó néven, ha a házukat elhagyja. Ez alól csak a mező, a földjeik voltak kivételek. Talán emiatt sem bánta annyira, ha ezen a területen kell segítenie, legalább kimozdul otthonról.

Azonban az, hogy „elfeledkeztek” róla, hogy a munkát előtérbe helyezték vele szemben, olyan törést okozott a lelkében, hogy másnap reggel nem kelt fel, nem segített anyjának és dacolva apja akaratával, nem volt hajlandó elmenni, dolgozni. Apja amúgy sem volt türelmes ember, olyan, aki a végtelenségig könyörög, inkább otthagyta és elment egyedül.

Emily egész nap nem mozdult ki. Magára zárta az ajtót és csak feküdt. Feküdt, közben a gerendákat bámulta, keresve bennük a választ a kérdéseire. Mikor mindenki elment, kilesett az ajtón. Látta, hogy sehol senki, megnyugodott és mivel már nagyon éhes volt – másfél napja nem evett- kisurrant a konyhába. Tudta, hogy nincs otthon senki, de mégis nagyon csendes, óvatos volt, mint egy betörő. Kiért a konyhába. És amit ott látott, nagyon megdöbbentette. Az asztalon egy tepsiben almás pite, egy másikban cukorborsó és egy fazékban a levese. Mindezek érintetlenül. Soha addig nem érzett lelkiismeret furdalás kerítette hatalmába, hányinger, rosszullét, fojtogató érzés. Nem tudta mihez kezdjen most. Elmenjen az apja után? Vagy az anyja után? Mit csináljon? Ok nélkül sértődött meg, ok nélkül veszett össze apjával, ok nélkül volt minden cirkusz. Rajongott az apjáért, felnézett rá, fontos volt neki, hogy apja büszke legyen rá és mire már közel volt ehhez, csalódást okozott neki, ezzel végleg elvesztve apja bizalmát.  Körbe nézett, kereste a tortát, de az már elfogyott. Nélküle…

Emily a héten ünnepli a születésnapját. Bár az, hogy ünnepli enyhe túlzás, lévén, hogy nem szereti ha „megemlékeznek róla”, ha emlékeztetik egy újabb év elteltére, amely nem attól érződik rémesnek, hogy immár közelebb került a harmadik x-hez, hanem attól, hogy újabb év telt el anélkül, hogy megtalálta volna a szerelmet.

Mint minden szombat délután, most is elment a város legeldugottabb kávéházába, ahol rajta kívül nem sok ember töltötte ott a szabadidejét. Pont ezért szerette. Csendes, nyugodt, nem zavarják. Korábban általában újságot vitt magával, valamilyen napi lapot, vagy folyóiratot, mikor mi akadt a kezébe. Az orgánumok politikai, illetve gazdasági témájúak voltak, de lassacskán kiábrándult belőlük, pedig régen másról beszélni sem tudott, gondolatai, figyelme folyton az aktuális híreken volt. A rádió mindig szólt. Mihelyt elkapott egy fontos hírt, azonnal a készülék elé ugrott, rágyújtott, és magában kommentálta azt.

Manapság azonban leemel a polcról egy könyvet, beleteszi a táskájába és azzal indul a kis kávézóba. Nappalijában óriási könyvespolc húzódik, roskadozva a számtalan könyv alatt. Szeret olvasni. Kikapcsolja. Ellazítja. Megnyugtatja. Teljesen át tudja adni magát a történetnek, képes belehelyezni magát a szimpatikus szereplő bőrébe, aki legtöbbször nem a főhős. Róluk legtöbbször negatív véleményt fogalmaz meg és a történet végére sem kedveli meg az alakot. Ha rátalál egy „kincsre”, azt képes egész nap olvasni anélkül, hogy észlelné az idő múlását. Legfeljebb arra kapja fel a fejét, hogy a Hold leváltotta a Napot őrhelyéről és a csillagok tengere úralja immár az égboltot.

Szombat délután. Nagyon meleg van, fülledt a levegő, nyomasztó. Minden zöld és színes, madárcsiripeléstől hangos az utca, járókelők árasztják el a várost nem kis zajt maguk mögött hagyva.

Már nem fordul vissza. Emily dacolva a nemtetszésével, erőt vesz magán és azért sem bújik vissza a csigaházába.

Végül is ma van a születésnapja, nem engedi, hogy egy kis tömeg visszatartsa attól, hogy a héten egyszer, kikapcsoljon és lazítson. Gyalog ment. Nem használta a tömegközlekedést, autóról nem is álmodik, a kerékpár meg hát olyan….olyan emberi. Ezért mindig mindenhova gyalog ment. Egyenes háttal, felemelt fejjel, úriasan. Sugallva azt, hogy ő nem hétköznapi, neki kijár a tisztelet, ő valaki! Ismerték már jól a kávézóban, tudták, hogyan kell vele bánni, tudták, hogy ő nem az a mindennapi vendég, őt nem lehet minden percben zavarni, udvariasan megkérdezni: „Hozhatok még valamit?”. Viszont azt is tudták, hogy személyében egy csodás ember, aki mindig kedves, szívélyes, tapintatos és soha nem emeli fel a hangját, legyen szó bármiről. Mindig nyugodt, azt a látszatot keltve, hogy harmonikus az élete, hogy ő maga, boldog. Nem is feltételezték volna, hogy ez csak látszat, egy gyönyörűen kifestett álarc, ami mögött egy keserű, megtört és magányos lélek lakozik, aki szüntelen kutatja azt a személyt, aki a világot jelenthette volna számára, ha gyáva mód nem futamodik meg.

Bemegy az üzletbe, majd át a kerthelyiségbe. Leül, előveszi a könyvét, a cigarettáját és kikéri a kávéját. Míg vár, körbe néz, fürkészi a körülötte levőket, keres egy ismerős tekintetett, majd miután nem talál, kinyitja a könyvét és folytatja ott, ahol múlt szombaton abba hagyta.

Sok év eltelt azóta, hogy lement a folyópartra. Az eltelt idő számtalan lehetőséget nyújtott számára, hogy visszamenjen, megkísértve a sorsot, hátha ismét összetalálkozik smaragd zöld szeme a hasonló színű idegenével.

Egyszer sem élt a kínálkozó alkalommal. Élte mindennapjait, tette a kötelességét, tanult, dolgozott, építette a jövőjét, kizárva mindent és mindenkit, aki részesedni kívánt belőle. Magányra ítélte magát azzal az indoklással, miszerint ha megosztaná önönmagát valamivel, ha ketté kellene választania az életét, ha be kellene vonnia valakit a döntéseibe, az elképzeléseibe és a tetteibe, akkor nem tudna kellő képen összpontosítani, a maximumot kihozni sem magából, sem a terveiből, sem pedig azok megvalósításából.

 Élete lassan csordogált a szigorúan szabályozott medrében. Társaitól eltérően soha nem áradt ki, vagy apadt volna el. Mindig egyenletesen, csendben, szinte már ijesztő némasággal sodorta a semmit, mely nem törte meg egységes, tükör sima felületét. Se szennyeződés, se faág és még egy parányi élőlény sem vetett véget eme tökéletességének. Minden külső behatástól megóvta magát, sikeresen elhárította a merészkedő „behatolókat”.

Évek múltak el anélkül, hogy bármi említésre méltó is történt volna, ami fényt vitt volna az éltébe, ami megbontotta volna azt a szürkületet, mely vastagságával olyan erős leplet eresztett reá, melyet még Isteni erő sem oszlathatott volna fel.  Akarva - akarattalanul is egyé vált vele, szerves részért képezte. Csak önmaga tudta volna ezt az állapotot megszüntetni. Mindezzel tisztában volt. Nagyon jól tudta, hogy amiben él az nem jó sem neki, sem másnak, bár sem előbbi sem utóbbi különösképpen nem érdekelte. Önmaga helyzetének javítása céljából egy tapodtat sem tett. Élt az álmaiban, a csodás álmaiban. Elképzelései mind kellő részletességgel, alapossággal voltak kidolgozva, már-már bűncselekménynek számított, hogy mindezt nem osztja meg senkivel.

Tisztában volt azokkal a lépésekkel, melyeket előbb vagy utóbb, de inkább előbb, meg kell tennie ahhoz, hogy a vágyai, az álmai valóra váljanak. Egyik sem volt megvalósíthatatlan, pusztán csak a maguk egyszerűségével kelltettek olyan hatást, mintha elrugaszkodtak volna a valóságtól. Pedig nem. Jövőképe nem volt új találmány. Átlagos, hétköznapi volt. Ami még is titkossá tette, az a belefektetett energia, az önzés, a félsz és az az örök pesszimizmus, amelyet valószínű még embrió formájában szívott magába és lett az élete elválaszthatatlan része.

A fejében létrehozott eszményi világból mindössze annyit tudott megvalósítani, hogy szakmailag, a szakmájában pótolhatatlan lett, olyan munkaerő, akiért bárki fejvesztve rohan, leígérve a csillagokat is az égről, csak, hogy az ő csapatát erősítse!

Mindennek mi volt az ára? Az, hogy mindezt a boldogságot-, ha lehet így nevezni-, nem tudta megosztani senkivel. Pedig az évszakok vontatott váltakozásával ez a vágy egyre erősebbé vált benne és határozta meg a mindennapjait. Folyton azt figyelte, kitől lophat egy mosolyt, egy csillogó tekintetet, egy ölelést, vagy csak egy röpke beszélgetésnyi időt.

Viszont mihelyt megadatott volna neki mindebből bármi is, ösztönösen hárított, tüskéit kiengedte és valamilyen bagatell kifogással magára zárta az ajtót.

Hatalmas elszántságát, kitartását és makacsságát, ahelyett hogy a boldogság eléréséhez használt volna, börtönt épített magának, egyszemélyes zárkát, kulcsra zárva, amit elhajított a Temze végeláthatatlan folyamába.

Télből tavasz. Napsütés. Kellemes idő. Hóborította természet, mely próbál felocsúdni a zord hidegből, próbál regenerálódni, és a nap sugarainak melegítő erejét kihasználva, olvasztani a fagyos takaróját.

Nappali. Apa a tévé előtt igyekszik kipihenni a munka okozta fáradalmait, nézi, pontosabban csak hallgatja, amit sugároznak, kizárva a világ rá zúdító ingereit, elmerülve a gondolataiban, szenderedik.

E szándékának emelek gátat a serénykedésemmel. Takarítók, pakolászok, ide-oda mozgok, igyekezve a lehető legkisebb zajt kelteni. Kinézek az ablakon, megszúr a Nap eddig hiányzó sugara, és elborzaszt az elém táruló kép, mely sáros hótömeget vetít elém, mely a fényben úszva olvadozik, még rondább alakot öltve magára.

Otthon voltam. Csak én és apa.  Senki más.

Elfordulok az ablaktól, majd visszanézek. A semmiből az udvaron terem egy autó. Nem hallottam, hogy jött volna bárki is és a kapu is zárva volt. Nem tudom mennyi időt mutathatott az óra. Szóltam apának: „Jött valaki! Egy Honda áll a kerítés mögött.” Hirtelen azt sem tudta, hol van. Ő sem tudta elképzelni, hogy kilehet, lévén, hogy senki nem jelezte, hogy betoppanna.  Azt gondolhatta- az arckifejezéséből ítélve-, hogy hallucinálok, vagy szórakozom vele.  Majd magához térve megfejti a talányt és kisiet a vendéghez, velem együtt.

Kezemben egy csomag, amelyet anya csomagolt neki, számítva az érkezésére. Folyamatosan mondom, hogy „anya összekészített egy kis hazait, beteszem az autóba”. Az autó azonban zárva volt és hiába hajtogattam a célom, nem figyeltek rám. Apa csak azt hajtogatta folyton, hogy nem fél-e, hogy a hótömeg, amelyre leparkolt, nem tesz jót a kerékpofáknak. (Vagy minek, valami pofát magyarázott és a kerekekre mutogatott.) Nagy nehezen megértette magát, majd reakciót nem kapva, elment hátra.

Én követtem őket, remélve valami pozitív visszajelzést, de megálltam félúton.  Tovább serénykedtem, immár az udvaron, majd arra lettem figyelmes, hogy egy patkány ide-oda cikázik az udvaron, váltogatva a pozícióját a szoba ablakom és a kerítés húzta határ között.  Nagyon megijedtem! Torkom legmélyéről kiabáltam, üvöltöttem: „Apa, segíts!!!!”. Százszor, ezerszer is elismételtem, apa után kiáltottam, hogy segítsen, mert ’ meg támadtak’.

Nem jött. Eltűnt a hátsó udvar végtelenében, én meg egyedül maradtam a pánikommal. A vendég mögé bújok, de védelmet ő sem teremt számomra, csak egy testként áll ott, amiből csak egy törzset észlelek, nem óv, nem áll elém, csak van.

A patkány megkörnyékezi a macskát, ami csak fekszik, tudomást sem véve róla, és mintha rajtam kuncogna.

Félek! „Apa, segíts!!” Mind hiába sikítok, sehol senki, egyedül maradtam. Kezemben egy seprűnyél, mellyel hadonászok, próbálva elkergetni magamtól az állatot, de hasztalanul. Mindenhol ott van!

Hirtelen elém tárul egy kép, mely a megoldást mutatja: Egy reklám. Egy mosópor reklám, mely azt próbálja elhitetni a potenciális vevővel, hogy az a szer, olyan puhává varázsolja a ruhát, hogy még a patkány is szívesen hordja. A reklám ezt az üzenetet úgy igyekszik közvetíteni, hogy egy női mellkason hempereg a rágcsáló, magára csavarva a pamut aranyszálijait és közben elégedetten mosolyog. …