Ma-holnap harminc éve, hogy rendszert váltottunk/ változtattunk, pontosabban, nekünk, helyettünk tették ezt meg. 28 éve annak, hogy kaptunk egy nyugaton, a liberálisoknál oly’ népszerű jogot: szabadságot. Az évtizedekig tartó elnyomást, diktatúrát, korlátozásokat, és mindazt, ami a szocializmus sajátja volt, véleményem és a kutatások tanúsága szerint is, nem úgy élték meg az emberek, mint ahogy azt a demokratikusan működő államokban a polgárok éreztek volna, ha csorbítják az alapvető jogaikat. Számukra kielégítő volt a tudat, hogy van munkahely, fizetés, közbiztonság, kiszámíthatóság és az állam megold mindent, nekik cserébe csupán csendben tűrniük kell. A rendszer ellenségeivel természetesen leszámoltak, hiszen minden ellentétes hang egy téglát emel ki a sziklaszilárdnak látszó rezsimek vastag falából. A 89-es események kapcsán rendre Orbán Viktor és beszéde kerül kiemelésre, amit Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén elmondott. Kétségtelen a beszéd sikeressége, tartalmi összeszedettsége és hatása, azonban az a beszéd már egy korábban lezárt megállapodást kívánt kierőszakolni úgy, hogy az nélküle, az ellenzék nélkül nem valósulhatna meg. Maga a rendszer vége, már a 80-as évek elején kiviláglott, annak fenntarthatóságába vetett hitt már csak a legelvakultabb és a hatalomhoz végsőkig ragaszkodó, a status quo fenntartásában érdekelt személyek számára volt megingathatatlan. A kérdés tehát nem az volt, hogy legyen-e, hanem az, hogy hogyan legyen megvalósítva a rendszer lebontása? Egyáltalán, váltsunk, vagy csak reformáljunk?
Lengyelországgal és Romániával ellentétben nálunk a forradalom elmaradt. Békésen, és ahogy azt a szocializmusban mélyen megtanulták az emberek, csendben megtörtént az, amit a szomszédok maguk, maguknak harcoltak ki.
A rendszerváltás mikéntje és utóélete számos problémát hagyott maga mögött, és még egyszer annyit görget a mai napig maga előtt.
Azt már megtapasztalhattuk, hogy a történelem ismétli önmagát, de vajon korrigálhatja is? Azonban ne essünk abba a hibába, hogy többet látunk/gondolunk a folyamatok mögöttes magyarázatába. Lehetséges, hogy az akkor, 88-89-ben elmaradt forradalom ma zajlik, de az is lehet, hogy egy új, más életformát kívánó tömeg gyűl össze, felhívva a figyelmet arra, hogy nekik ez, így nem kell!
Ugyan minden korszak más és más. Eltérő kihívások, kérdések, problémák és lehetőségek, válaszok, megoldások. Egy dologban viszont van közös nevező. Ez pedig az, hogy mindig vannak és lesznek is olyanok, akik a fejlődés, a tudás, a jólét és a jó élet adta körülmények között szeretne és akar is élni. Élni, dolgozni, gyarapodni.
Ami az elmúlt hetekben történik Budapesten, vidéken, világszerte, az nem az unatkozó, bedrogozott és a romkocsma sűrű füstje alól kibújó Soros-bérencek fizetett tömegének szervezett akciója, hanem egy megmozdulás, „békemenet” azon értékekért, amelyeket 28 éve ajándékba kaptunk, amelyeket akkor igazán fel sem fogtunk, és amelyekbe egy generáció felnőtt, annak minden oldalának ismerete mellett. Azokért, amelyek lehetővé tették, hogy az álmok, a célok ne csak vágyak legyenek, hanem valósággá váljanak.
A CEU története talán csak az utolsó csepp volt. Annak okát sokan firtatják, több konetó is napvilágot látott az intézkedés kapcsán, azonban azt látni kell, hogy ez tisztán politikai döntés volt. A felsőoktatás és a középoktatás átszervezése, a forráskivonások, a létszámkorlátok és szakok megszüntetése, mind azt a célt szolgálja, hogy értelmiség itt ne legyen, gondolkodni képes és gondolkodni akaró személy ne legyen, sem innovatív, sem vállalkozó szellemű, sem ambiciózus, sem olyan, aki bármilyen formában is veszélyt jelent a Fidesz és mellékszárnya a KDNP számára. Továbbá persze a nagy ellenség, a multik számára is biztosítani kell az olcsó munkaerőt, amit csak az alacsonyan képzett munkástömeg tud biztosítani. Hiszen ha nincs multi, nincs TAO, nincs stadion, és nincs forrás a NER fenntartásához.
Nem vagyok multi ellenes, azonban azt tegyük világossá, hogy a hazai KKV-szektor nem azért nem tud piachoz jutni, mert itt a multi, hanem azért, mert nem versenyképes! Soha sem volt az és ez nem azért van, mert rossz lenne a vállalkozó elgondolása, célja. Ez azért alakult így, mert nem invesztált elég tőkét a vállalkozásba, nem volt innovatív, nem figyelte a versenytársak magatartását, nem követte a trendeket, illetve rövidtávú stratégiát követett, ahelyett, hogy mindennek az ellenkezőjét tette volna, ami lehet, hogy ma veszteségként könyvelt volna el, de holnap már profitált volna belőle. Ilyen az oktatás is. Ez egy hosszú távú befektetés, ami később ugyan, de hatványozottan megtérül.
Orbán nagyon jól ismeri a magyar mentalítást, gondolkodást. Tudja, hogy nem képen előre gondolkodni, nézni, hosszú távú célokért küzdeni. A mának él, a pillanatért, és nem a jövőért, a majdani jobb feltételekért. Tudja, hogy vetni nem, de aratni akar, méghozzá sokat. Azonban ez a szemlélet már a múlt. A jelen és a jövő már nem az ő generációjáé, hanem azoké, akik Európához, nyugathoz akarnak tartozni, a XXI. század követelményeinek megfelelni és az e kor adta lehetőségek szerint akar élni.
Orbán nem érti, miért történik mindez. Nos, sokan válaszoltak a kérdésére, sokan, sok megközelítésből. Azonban oda, az elefántcsonttoronyba, ahová a gondosan kiszelektált gondolatok és vélemények juthatnak el, oda, ahova csak a privilegizáltaknak van bejáratásuk, oda, nem ér el az üzenet.
A múlt nincs lezárva. A jelen nincs kitöltve. És a jövő? Az nincs megírva!
Rendszert váltani nagyon nehéz. A NER-t lebontani szinte reménytelen. Azonban ahhoz, hogy jövőnk egyáltalán legyen, a jelent kell kitölteni!
