Május 1. a munka ünnepe.

Nekem idestova egy éve nincs állásom, és sajnos a helyzetemet reálisa szemlélve, nem is lesz, nemhogy a közeljövőben, de a távoli időszakban sem. Pont ezért nem „ünneplek”, nem „majálisozom”, hiszen nincs mit, miért örülnöm. Pedig lett volna nem egy kínálkozó alkalmam arra, hogy valamely közelebbi város rendezvényén részt vegyek, ellátogassak és a közösséggel együtt élvezzem, adott esetben a Balaton-parton a gyönyörű napsütést és élvezzem a tó látványát, valamint az emberek tömegét, amit inkább tehernek, nyomasztónak éreznék antiszociális mivoltomból eredeztethetően.

Ehelyett választottam a számomra kisebbik rosszat, vagy is azt, hogy itthon maradok. A szobám négy fala közé zárkózva, a gondolataim és a lelki letargia fogságába kényszerítve magam, próbálok a depresszió és a teljes értéktelenség érzetével megküzdeni, némi reményt fecskendezni magamban, hogy még négy hónap és (remélhetőleg!) mehetek az egyetemre, addig meg elvegetálok valahogy, vagy nem…

Unalmas. Egyhangú nap. Nem történik semmi említésre méltó. Nem mintha máskor szokna, de akkor legalább vannak hírek, amiket szüntelenül olvashatok. De ma, azok is elmaradnak. Tudósításokra szorítkoznak a portálok, unalomig ismételt frázisokkal telepakolt beszédek, ismétlések, pozitív propaganda…. szóval semmi új az elmúlt évekhez képest.

A nap is úgy telik, ahogy tegnap, vagy, ahogy holnap fog.

Félreértés ne essék! Nem hibáztatok senkit, nem hárítom át a felelősséget másra. Nem, dehogy!

Mazochista vagyok, ez tény.

De majd holnap más lesz, majd holnap jobb lesz, majd holnap….

Oké, de melyik holnap?...