6kor keltem. Mindig 6kor kelek. Gyorsan rendet rakok, míg a család többi tagja alszik, kilevegőztetek, kávét főzők, kisöpröm az udvart, majd mire felkelnek a többiek, megrakom, a tűzet és meleget csinálok. Legalábbis a konyhában. Ott van ugyanis egy jó öreg sparhelt, amely a régi korokat idézve olyan mértékű hőmennyiséget ont ki magából, amelyet- rezsicsökkentés ide vagy oda- gázfűtéssel nem lehet elérni anélkül, hogy a gatyánk ne menne rá. Általa nem langyos, hanem meleg lesz a lakás e kis helységében, amely centrális tere a családi életnek.
Mint a legtöbb háztartásban, nálunk is a konyhában történik minden releváns esemény, amely az életünk részét képezi, fontos döntések, párbeszédek, kommunikációs csatározások.
Napjaink túlnyomó részét itt töltjük, már amikor itthon tartózkodunk. Legalábbis ami a dolgozó, illetve tanuló személyeket illeti. Bár én is zömmel a konyhában vagyok, lévén, hogy ott van meleg. Főzök, olvasok, hallgatom a Kossuth rádió nem épp elfogulatlannak jellemezhető adását. Sokszor a fejemet fogom azok hallatán, amik józan paraszti ésszel, azok számára is (joggal) megkérdőjelezhető, vitatható, akik nem követik a politikai-, gazdasági életet, a közéletet foglalkoztató témákat és azok, akik elhatárolódnak minden olyan tárgykörtől, amik a soron következő választást és a belföldi, illetve külföldi fejleményeket érinti.
Személy szerint az egyik (direkt meg nem nevezett) riportertől vágódom hányat, aki sokszor belefolytja a szót az interjúalanyba, vagy attól a hölgy munkatárstól, aki olyan szinten elvakultan lojális a regnáló kormányhoz, hogy azt már tanítani kellene. Vagy is nem kellene, ha csak nem elrettentő példaként tálalják az oktatók.
Hogy miért nem hajtok másik sávra? A válasz egyszerű. A szintén nem mai gyártmányú készülék csak ezt a magyar rádiót fogja, a másik határon túli, ami olyan témákkal foglalkozik, amik engem konkrétan hidegen hagynak.
Szóval. A mai nap befáradtam a munkanélküli központ helyi irodájába, regisztrálni. Tudtam, hogy semmi értelme, de azért hogy jó anyukámat megnyugtassam, valamint, hogy rontsam a statisztikát, felugrottam a buszra és irány Darány. No, mármost, 10 perc alatt le is daráltak. Közölték, hogy se pénzbeli juttatás, se meló, se tanfolyam, ha lesz valami értesítenek. De azt külön hangsúlyozták, hogy lényegében bármit teszek, ami a munkába állás sikerességét növelő törekvés, kizáró kritérium. Amennyiben lesz munkám, minden féle papírt vigyek be, háromhavonta menjek be „konzultálni”, minden levélre reagáljak és ajánlják (melegen!), hogy működjek együtt. Kérdem én, miért ne tenném?! De az a stílus, amit megengedett magának a tisztelt ügyintéző, hát finoman fogalmazva, cseppet sem volt barátságos vagy bizalomkeltő. Az egész folyamat abban a hangulatban zajlott, hogy nagyon ne reménykedjek, mert ebből nem lesz semmi. Kérdezte, tartozom-e valamilyen nemzetiséghez. Válaszom: nem. Vártam, mikor kérdezi meg a párt szimpátiám, amit ugyan nem tehetne meg, de a mai világban már nincs tabu téma a köz(munka)szférában. Gondolkodtam is egy percig, hogy azt mondjam, „Csak a Fidesz!”, de mivelhogy a kérdésre nem került sor, levettem napirendről a gondolatot.
A nap pozitívumaként kell elkönyvelni, hogy relatíve olcsón be tudtam kereteztetni a gobelin -em, amit újból egy év elteltével sikerült befejezni (4000 Ft.). Továbbá azt is, hogy épp mikor baktattam hazafelé, ami egy normális embernek futásnak felel meg, csörög a mobilon. Ez már alapból furcsa, révén, hogy engem a kutya sem keres még személyesen sem, pláne nem telefonon. Az én kis kütyüm aztán nem zavarja a relaxációs folyamataimat, sőt, elősegíti azt.
Nos, állásinterjúra hívtak :)
