Csendben ülök az ágyon, gyertyát gyújtok, elmerengek. Nézek a távolba, messze a falon túl, át a jelenen és a múlton, egészen a soha meg nem történő jövőig.

Látom magam előtt, ahogy tíz vagy húsz év múlva is ugyan itt ülök és síratom az álmaim, be nem teljesült vágyaim és fulladok bele az önsajnálat mocsarába.

Gyászolok. Temetem a szerelmet, a boldogságot, a sikert, a szeretetet és a csalódást, a kudarcot, a fájdalmat, a kínt.

Mindent. Síratom az életet, a napsütést, az esőt, a szelet, a vihart.

Ülök némán, ábrándok között rohanok, egy élettelen testtel a vállamon mászok fel egy hegyre, lélekszakadva, fuldokolva, kétségbeesetten. Futok, menekülök?

Felérek. A hullát levetem magamról, a földhöz csapom, ránézek.

Én vagyok.

Vékonyka test. Arca sápadt. Szeme szürke. Szája lila. Könnyű, még is nehéz. Hideg, még is meleg.

Vér sehol. Porcelán fehér színét nem fogadja magába a környezet, kilöki azt. Elutasítja, tovább taszítja.

Ülök. Nyugodtan. Ábrándozom.

Felhők között szállok. Repülök. Boldog vagyok. Azt hiszem, legalábbis. Megállok egy híd tetején, lógatom a lábam és bámulom a folyó vízét, tükrében kutatok. Lábamat lógatom, mélyébe látok. Látom önmagam, boldogan, sírva, kacagva, táncolva, vidáman. Szememet szikrázva, színét zöldre váltva…………..

Megcsúsztam………..

Lezuhantam……….

....................Megfulladtam………..

Azt hiszem……..