Patthelyzet.
Két hete már annak, hogy kijöttem utoljára az iskola kapuján, magam mögött hagyva a csoporttársakat és a sikeres záróvizsga utóízét.
Másfél hete annak, hogy végleg otthagytam Szeged csodaszép városát, az ottani barátokat, emlékeket, a boldogabb életemet.
Még mindig nem tudom elfogadni, elhinni, hogy szeptemberben nem kell vissza mennem, nem kell egy egész napot buszoznom, nem kell stresszelni a vizsgaidőszakban, nem kell iskolába sietni stb.
Nagyon furcsa érzés. Egyszerre megnyugtató és kétségbeejtő.
Úgy érzem, kicsúszott a talaj a lábam alól és csak lógok a levegőbe, mint egy falevél, melyet a szél nem enged el, tart és lebegtet egészen addig, amíg úgy nem gondolja, hogy már elég, essen le és sorsát beteljesítve, tapossák meg és tűnjön el úgy, mintha soha nem is létezett volna.
Belém nyíllal a felismerés, a kínzó érzés, hogy jelenleg nem vagyok sehol. Se iskola, se munka. Semmi. Csak a nagy üres semmi, a bizonytalanság, és a tudat, hogy nem tartok sehova. Jelenleg egy felesleges ember vagyok, aki csak a kiadásokat gyarapítja, nem járul hozzá a családja jobb életéhez. Eddig felmentést jelentett az, hogy tanulok, hogy képzem magam, tehát egyfajta befektetés voltam, akibe invesztálni kellett, hogy eredményeket érjen el és később ezek a ráfordítások megtérüljenek. De most? Nincs kibúvó! Most csak kiadás vagyok, olyan, aki veszteséget jelent, gondot, zavaró tényezőt, „döglött kutya”-t (BCG-mátrix).
Több tucat helyre pályáztam már, szóval nem ülök tétlenül. Mondanom sem kell, érdemi válasz egyikre sem érkezett.
Mit kezdek most magammal? Igyekszem hasznosan eltölteni az időt, a lehető leghatékonyabb lenni és a lehető legtöbbet segíteni itthon, ezzel némiképp kompenzálni azt, hogy „megfeneklettem”, munkanélküli vagyok, iskolába sem járok és kilátásaim sem kecsegtetőek.
Igaz, hogy még csak két hete lakom újra itthon, de már most úgy érzem, hogy egyre inkább idegesítem a szüleimet. Zavarja őket, hogy állandóan pakolok és takarítok, hogy szinte mindenhol mindig ott vagyok, hogy újra itthon, újra én vagyok. Elszoktak ettől, hiszen az utóbbi két évben összesen jó, ha egy hónapot töltöttem itthon, most meg ismét állandó részét képezem az életüknek.
Sajnos olyan ember vagyok, aki nem szereti üresen tengetni a napjait. Szükséges számomra az állandó mozgás az, hogy csináljak valamit, folyamatosan járjon a kezem, a lábam, az agyam, minden. Ezzel érthető módon nem tudnak megbarátkozni, én sem tudnék. De sajnos ilyen vagyok. Korán kelek, estig teszek-veszek, majd alszom.
Bár az alvást legszívesebben kihagynám…. döglött halfejekkel nem szívesen álmodik az ember….