Tetszik tudni, holnap vasárnap. Tökéletes nap az öngyilkosságra. Fordult meg Emily fejében egy borús szombat délután. Az eső épp, hogy csak szemerkélt, akárcsak a lelki könnyei, amelyek lassan, vontatottan, mondhatni erőltetetten csordultak le az arcán. Erőltetetten, mint aki csak azért sír, hogy csináljon valamit.
A tétlenség, ami jellemzi a napjait, heteit, hónapjait, teljesen felőrli. Talán nem is egy külső eszköz öli meg, hanem az idő állandósága, a monotonitás, a kényszeres cselekvések.
Van egy rendszer az életében, ami már sokkal inkább teher, mint megnyugtató életérzés.
Ez az életstílus ad némi értelmet az életének. Az állandó „teszek-veszek” éri el azt, hogy fontosnak érzi magát, olyannak, aki igen is számít, aki fontos, aki nélkülözhetetlen, aki nélkül megállna az élet.
A lelke mélyén azonban tudja, hogy ez távolról sincs így. Ha nem csinálja meg a napi rutint, megcsinálja más. Ha nem kell fel hajnalok hajnalán, hogy rendbe rakja a lakást, megteszi helyette más, vagy később végzi el. Szóval, bármit is tesz vagy mond, az üres, tartalmi és racionális mivolta is erősen kétséges.
Az élete, mióta haza költözött, megszűnt. Mint ember, nem létezik. Csak bolyong. Olykor bárminemű indíttatás nélkül feláll, megáll, áll és rágja a körmét, vagy a száraz kezét dörzsölgeti, meredve maga elé, mint aki abszolút nincs tudatánál.
A leépülés folyamata elkezdődött?
Alig alszik, enni semmit, inni talán többet, ahogy a cigi is rohamosan fogy a dobozból.
Semmi nem indít el benne semmit. Érzelmileg kiüresedett. Ridegsége a maximumon tart. Innen már csak a lejtmenet következik. A zuhanás a feneketlen szakadékba, ami hegyes oszlopokba torkollik, véres, fagyos, élés kinövésbe, amitől annyira fél, de egyben várja is, hogy vékony testét keresztüldöfjék. A megsemmisülést reméli tőlük, de gyáva mód, nem sietteti a zuhanást, inkább elodázza.
Fél a fájdalomtól. Fél a haláltól. Fél az ismeretlentől. Mi lesz az után, hogy meghal? Véget érnek a szenvedések, vagy csak fokozódnak? A lelkiismerete elnémul, vagy hangosabban üvölt? Az emlékezete megszűnik, vagy élesebb képekkel villog?
Nem tudja! Semmit sem tud. Azt sem, miért tette azt amit, miért úgy ahogy, miért nincs korrekcióra lehetősége, miért hagyta el Isten, aki, lehet soha nem is volt mellette, vagy ha volt is, ő nem vett tudomást az instrukcióiról.
Nem érti, miért nehezíti meg saját maga életét, miért zár ki mindent és mindenkit, miért nem tud kitörni abból az ördögi körből, amelyben egész életében, mint egy megbokrosodott ló, köröz, szüntelen köröz, nem halad az idővel, nem lép egy magasabb szintre. Még mindig azt a 14 éves lány életét éli, aki akkor volt, mikor még minden szép és jó volt, mikor ragyogott a nap, boldog volt és gondtalan, barátok voltak mellette és ő is barát volt, nem érdekelte senki véleménye, senki szava, senki nézése, senki…. maga a léte.
A sors csúnya tréfájának célkeresztjében van hosszú idők óta. Úgy fest, megfelelő személy arra, hogy kedvére szórakozzon, hisz a tréfák nem szűnnek, hanem gyarapodnak és súlyuk is szépen nő.
Bár a hibáiért senki más nem felelős, csak ő. A gőg, a dac és a túlzott magabiztosság, önmaga túlértékelése és mások lebecsülése visszaüt. Keményen padlóra küldi, küldte, amikből, most már nyilvánvalóan és végérvényesen, nem kell fel.
Soha…………
