Kisvárosi idill

Csodás áprilisi délután. Panaszra igazán nem lehet oka az embernek, már ami az időjárást illeti.

Az, ami engem körül vesz, az valóban irigylésre méltó.

Hogy mire is gondolok? :

Lépcső tövében ülve készítgetem a legújabb gobelin-t, mellyel még az öcsém bízott meg pár hete. Szépen haladok, remélem még a héten el is készülök vele, mert ami azt illeti, már eléggé unom. Eme pepecselő „munka” közben igazán el tudok merülni a gondolataim bugyrai között, szinte nem is észlelem az idő múlását, vagy azt, hogy épp mi zajlik körülöttem. Ez egészen addig így is volt, mikor egyre sűrűbben zavarta meg a belső eszmefuttatásaimat egy távolinak ható gyerek sikoly. Olyan igazi, a torok legmélyéről felszólaló. Hasonlót produkáltam én is, amikor 5-6 évesen az unokatestvérem csiklandozott. Juj, az konkrétan fájt. Na, de nem is ez a lényeg.

A sikításra felkaptam a fejem, körbenéztem, hogy vajon honnan is jön ez a vészjósló hang. Minő meglepő, a szomszédból. Fóliasátoron dolgozgatnak, és a gyerkőc így adja tudtára a kis családnak, hogy mennyire el van ragadtatva.

A szemem és az érzékszerveim azonban ennél sokkal, de sokkal szebb kép és inger hatásán akadtak fenn:

Lágy szellő borzolta a hajamat, simította végig a bőröm, adva némi enyhülést a nap tüzű sugarai ellen. Balra zöldellő gabona tábla, megelőzve a viruló erdőt. Előttem ugyan kissé elhanyagolt termőföld, de a mellette művelt földek sokasága mellett ennek parlagon hagyása fel sem tűnik.

Szinte minden parcellán dolgozik egy traktor, szánt vagy permettel, vagy én nem tudom, mit csinál, de jó látni, ahogy nagy gonddal és még oly nagy lelkiismerettel kezelik a földjüket.

A gépek hangjával szinkronban, sorra szólalnak fel a fűnyírók, jelezve, hogy az ő munkájuk is épp oly’ fontos, mint a mezőgazdaságiaké. Szinte versengnek, melyikkőjük a hangosabb.

A levegőt elárasztja a virágzó gyümölcsfák illata, a kertekben tündöklő virágoké.

Madarak szárnycsapkodása, játéka, viháncolása fakasztja mosolyra a szemem.

Azonban a hangyák verseny futása nem sejteti eme napsütötte, nyárias meleg hosszabb életét. Elnézve az égbolton, azt kell, hogy mondjam, a hangyák serénysége most sem hazudtolta meg magát. A tündöklő kék eget fokozatosan borítja el az összefüggő szürke, semmi jóval nem bíztató felhőtömeg, mely még ugyan messze, de már szórja a villámait, hullajtja a könnyeit és haragjának, amely a nap iránti irigysége táplál, dörgéssel ad hangot.

Traktorok egyre-másra elhallgatnak, a fűnyírók is feladják a harcot, a madarak is biztonságosabb helyre húzódnak vissza és én is sietve pakolom a palántás ládákat vissza a fóliasátorba.

Majd elfelejtettem. Az eresz. Szépen odaillesztem a hordóba, hogy az értékes esővíz ne vesszen kárba. Szárazabb időben, öntözéshez.

Lassan anyáékat is haza zavarja a vihar szele. Apa marózik, anya veteményez a kis „birtokán”. Van egy kisebb- nagyobb földecskéje. Onnan szebb időben ellátni egészen a Balatonig, látni a Badacsonyt is. Gyönyörű. Neki ott van a béke szigete, a megnyugvást hozó lelki „wellnes”, amelyre mindenkinek szüksége lenne.