Télből tavasz. Napsütés. Kellemes idő. Hóborította természet, mely próbál felocsúdni a zord hidegből, próbál regenerálódni, és a nap sugarainak melegítő erejét kihasználva, olvasztani a fagyos takaróját.

Nappali. Apa a tévé előtt igyekszik kipihenni a munka okozta fáradalmait, nézi, pontosabban csak hallgatja, amit sugároznak, kizárva a világ rá zúdító ingereit, elmerülve a gondolataiban, szenderedik.

E szándékának emelek gátat a serénykedésemmel. Takarítók, pakolászok, ide-oda mozgok, igyekezve a lehető legkisebb zajt kelteni. Kinézek az ablakon, megszúr a Nap eddig hiányzó sugara, és elborzaszt az elém táruló kép, mely sáros hótömeget vetít elém, mely a fényben úszva olvadozik, még rondább alakot öltve magára.

Otthon voltam. Csak én és apa.  Senki más.

Elfordulok az ablaktól, majd visszanézek. A semmiből az udvaron terem egy autó. Nem hallottam, hogy jött volna bárki is és a kapu is zárva volt. Nem tudom mennyi időt mutathatott az óra. Szóltam apának: „Jött valaki! Egy Honda áll a kerítés mögött.” Hirtelen azt sem tudta, hol van. Ő sem tudta elképzelni, hogy kilehet, lévén, hogy senki nem jelezte, hogy betoppanna.  Azt gondolhatta- az arckifejezéséből ítélve-, hogy hallucinálok, vagy szórakozom vele.  Majd magához térve megfejti a talányt és kisiet a vendéghez, velem együtt.

Kezemben egy csomag, amelyet anya csomagolt neki, számítva az érkezésére. Folyamatosan mondom, hogy „anya összekészített egy kis hazait, beteszem az autóba”. Az autó azonban zárva volt és hiába hajtogattam a célom, nem figyeltek rám. Apa csak azt hajtogatta folyton, hogy nem fél-e, hogy a hótömeg, amelyre leparkolt, nem tesz jót a kerékpofáknak. (Vagy minek, valami pofát magyarázott és a kerekekre mutogatott.) Nagy nehezen megértette magát, majd reakciót nem kapva, elment hátra.

Én követtem őket, remélve valami pozitív visszajelzést, de megálltam félúton.  Tovább serénykedtem, immár az udvaron, majd arra lettem figyelmes, hogy egy patkány ide-oda cikázik az udvaron, váltogatva a pozícióját a szoba ablakom és a kerítés húzta határ között.  Nagyon megijedtem! Torkom legmélyéről kiabáltam, üvöltöttem: „Apa, segíts!!!!”. Százszor, ezerszer is elismételtem, apa után kiáltottam, hogy segítsen, mert ’ meg támadtak’.

Nem jött. Eltűnt a hátsó udvar végtelenében, én meg egyedül maradtam a pánikommal. A vendég mögé bújok, de védelmet ő sem teremt számomra, csak egy testként áll ott, amiből csak egy törzset észlelek, nem óv, nem áll elém, csak van.

A patkány megkörnyékezi a macskát, ami csak fekszik, tudomást sem véve róla, és mintha rajtam kuncogna.

Félek! „Apa, segíts!!” Mind hiába sikítok, sehol senki, egyedül maradtam. Kezemben egy seprűnyél, mellyel hadonászok, próbálva elkergetni magamtól az állatot, de hasztalanul. Mindenhol ott van!

Hirtelen elém tárul egy kép, mely a megoldást mutatja: Egy reklám. Egy mosópor reklám, mely azt próbálja elhitetni a potenciális vevővel, hogy az a szer, olyan puhává varázsolja a ruhát, hogy még a patkány is szívesen hordja. A reklám ezt az üzenetet úgy igyekszik közvetíteni, hogy egy női mellkason hempereg a rágcsáló, magára csavarva a pamut aranyszálijait és közben elégedetten mosolyog. …