Tavaly még azt gondoltam és mondtam is, hogy én, majd ha végzek a sulival, ha majd kezembe lesz a bizonyítvány, belevetem a magam a munkakeresők népes tömegébe és az ami sokaknak évek hosszú sora után sem sikerül, nekem majd hipp-hopp pár hónap alatt sikerül és birtokosa leszek álmaim állásának.

De nem így történt. Mikor még főiskolás voltam, sokat bíráltam azon ismerőseimet, akik nem mentek dolgozni, hanem otthon élnek anyuci és apuci nyakán, élnek a szülők pénztárcájából. Hát most én is pont ezt csinálom. Itthon, élek a facebook-on, süllyedek a depresszióm mocsarában és napi szinten nyelek le egy –egy elutasító választ valamely jelentkezésre vagy épp csalódottan konstatálom, hogy ismét üres a e-mail fiókom.

Én, a nagy okos, aki minden témában otthon van, aki rendkívül intelligens meg okos meg mindenféle pozitív kompetenciával, készséggel, képességgel rendelkezik, akinek egyetemen a helye, én a IQ-betyár, nem kapok állást, sőt még nem is reagálnak a jelentkezésemre.

Úgy érzem, mintha összeesküdtek volna ellenem az égiek. Bármit is csinálok, mondok vagy gondolok, az mind rossz vagy csupán reakció nélkül marad.

Erősen él bennem a vágy, a késztetés, hogy felköltözzem Budapestre, csak hogy ehhez nincs elég bátorságom, viszont kifogásom az rengeteg. Erre az esetre az lenne a megoldás, ha valaki jól fenékbe rúgna, és meg sem állnék kis hazánk fővárosáig.

Megbántam azt is, hogy amikor kellett volna, nem jelentkeztem sem egyetemre, sem pedig valamilyen egyéb, szeptemberben induló képzésre.

Így most üresjáratban vagyok, pontosabban per pillanat nem is létezem. Csak lógok a levegőben és semmi. Semmi, egyáltalán semmi! Az a baj, hogy nem egy kötélen lógok. Az lenne a kielégítő állapot és a jó a családomnak és a társadalomnak is, továbbá a statisztikát sem rontanám. Egyel kevesebb munkanélküli. Hurrá! Boldog lenne mindenki, hát nem lenne ez boldogság? Há’ dehogy is nem!

Én, a nagy ész, aki előtt fényes karrier áll, most ott van, ahol a part szakad.

Itthon vagyok, a napok telnek, múlnak, eseménytelenül, jelentéktelen voltuk már-már fel sem tűnik. A nagy monotonitás közepette emésztem magam azon, hogy egy csődtömeg vagyok, csalódás a szüleimnek, magamnak (bár utóbbi nem különösképpen érdekel), egy nulla, valamint, azon görcsölök, hogy még véletlenül se hízzak egy dekát sem. Ez is azt bizonyítja, hogy én minden vagyok, csak normális nem, bár soha nem is tartottam magam annak. Na, de félre téve a viccet, a jelen állapotom azt tükrözi, hogy minden vagyok tehát, csak nem a fentebb vázolt tulajdonságok birtokosa, melyeket jelzem, távolról sem én mondtam (találtam ki) magamról, ezeket mind az ismerősök, barátok, el nem nevezett kategóriába sorolt embertársaim állítják/állították szerény személyemről.

Nos, ennyit erről!

Állástalanok népes tábora……felállítom hát a sátram és lecövekelek köztetek, beismerve, hogy belőlem nem lesz „jó munkásember” az elkövetkező 100 évben!

Igen,” Magyarország jobban teljesít!”