Halál szele lengi be a szobát, papírok és könyvek lepik el a testet, mely élettelenül hever az ágyon, szuszog, de nem lélegzik. Csak fekszik, mint egy darab fa kivágás után, a rideg földön, maga körül százával rönkök és hasonló élettelen fatörzsek, melyeket már megtámadtak a férgek.

Egymaga, kétségek közepette agyal, szüntelenül rágódik azon, hogy mi lesz, ha nem, mi lesz, ha igen, mi lesz ezután. Mi vár rá? Olyan kiszámíthatatlan ez az egész! Nem képes átlátni a sors kusza szálai között, mely rendkívül frusztrálja, hiszen ez idáig még nem került olyan helyzetbe, amiben ne vélt volna felfedezni némi- nemű, akár csekély logikát is, rációt, melyből ne tudott volna valamiféle prognózist előre vetíteni. Ez rendkívül bosszantóan hat rá, nem hagyja nyugodni. Hol szellemileg pörgeti fel, hol pedig fizikailag. Állandó hányinger és szédülés közepette sem bír egy helyben megmaradni, folyton menni készteti valami definiálatlan izé, belső késztetés idéz benne elő pörgést, rohanást, állandó cselekvést.

Tanul reggel 8-tól délig, közben teszi az értelmetlen köröket, mely még jobban idegesíti, majd déltől kettőig a városban bolyong, mint valami holdkóros. Boltról boltba jár, utcáról utcára olyan tempóban, mint aki a halál elől menekül. Pedig nem kergeti senki és semmi, csak az idő jár előtte folyton két lépéssel és bárhogy siet, nem éri utol. Bárhogy igyekszik, rohan fejvesztve, lélek szakadtával. Mindig talál olyan momentumot, melyet nem ért, mellyel nem tud mit kezdeni, mely ott hever előtte és hiába erőlködik, küzd, gondolkodik, nem jön rá a miben létére, pedig evidens dolgokról van szó. Túlbonyolítja, mint mindent mindig…

Sétál, vagy is rohan. Dörög. Élvezi. Esik. Élvezi. Villámlik. Élvezi. Bele nevet a természet eszközeibe, vállat von az időjárás bosszúszomjas megnyilvánulásain mondván, ő is döröghetne, villámokat szórhatna, könnyeivel áztathatná el az egész világot, de nem teszi, mert tudja, hogy senkit nem érdekel, senki még észre sem veszi, még sejteni sem véli, hogy annak, hogy folyton bezárkózik egymaga a kis – immár egyedül birtokolt- szobájába, nem véletlen. Nem kényelmi okokból rendezte át, adva teljesen új profilt a helyiségnek, hanem, mert valami nincs rendben. Valami nem hagyja nyugodni, valami bántja, valami hiányzik.

De mindez kit érdekel? Ki foglalkozik vele? Kiben fogalmazódik meg a kérdés, hogy talán be kellene hozzá kukkantani, megnézni, él- e még!?

Ahogy fa hever az erdő közepén, egymagában, férgek által szétrágva, csökkentve ezzel az értékét, úgy ez a minden sebből vérző lélek is egyedül fekszik az ágyon, kockás pléddel letakarva, égi operettet hallgatva, könnyeivel eláztatva, sebeit nyalogatva reménykedik abban, hogy még véletlenül se nyisson be hozzá senki, csak hagyják békén, egyedül, egyedül meghalni...

Tombol a vihar. Szél kopogtatja az ablak üvegét, szinte ordít a kiáltása, hogy „engedj be!”, óvjam meg ettől az ítéletidőtől, mintha nem lenne fontos szerepe benne. Rezegteti az ágakat, tépi a fák haját, megszabadítva őket a friss hajtásaiktól.

Az eső fagyos könnyei áztatják az utakat, beékelődve minden résbe, minden törésbe, minden apró repedésbe.

Villámok fénye veszi át a villany szerepét, kisajátít azt a privilégiumot, melyet a tudomány ajándékozott nekünk.

Dörgés emelkedik felül a tévé hangján, jelezve, hogy most ő a fő szónok, megfosztva bennünket a világunkba történt események független közvetítésétől.

Odakint dúl az égi háború, ellehetetlenítve a benti létet, azt súgatva, hogy nem lehetsz biztonságban. A Nap immár csak másodhegedűssé lett lefokozva, teret kényszerül adni a hideg, komor és szürke időnek.

Kezemben egy könyv, melynek soraiban elveszve szinte tudomást sem veszek a szobán kívüli életről, kizárva annak minden zavaró tényezőjét. Ezt nyílván sérelmezi a természet, mely abban ölt testet, hogy hangja és ereje egyre nagyobb, ösztönző hatása, hogy társuljak hozzá, egyre sikítóbb.

A könyv, mely elvonja a figyelmem a depresszióról, 1944- es Horthy-rendszer eseményeit taglalja, kiemelt figyelmet szentelve a zsidóságnak, azok létének, sorsának alakulásának.

Mindig is nagy érdeklődést tanúsítottam a történelem, mint tudományág iránt, a zsidó helyzetet kiemelt figyelemmel kísértem, mint vallást, mint életformát. Értetlenül álltam az előtt a tény előtt, hogy társadalmunk rendkívüli módón elítéli őket, kipusztítandó „faj”-ként tekint le rájuk. Érdekelt, hogy tulajdonképpen miért is alakult ki ez a felfogás, és értetlenül álltam, állok az előtt, hogy miért utálják annyian őket, miért kell őket nem szeretni, negatív fényben feltüntetni, antiszemitának lenni?!

Ez idáig bárkit is kérdeztem e körbe tartozók közül, senki, SENKI nem tudott érdemi választ adni, logikus, összefüggő, érthető, racionális és számomra kielégítő indokkal szolgálni.

Jelzem, nem az (ilyen nem létezik) értetlenségemből adódóan, hanem egyszerűen az általuk is hiányos információk birtokában nem tudták megválaszolni eme rendkívül szerény kérdésemet.

Nyílván ez is egy családi hozomány, mely generációról generációra változik, módosul, míg elveszti valós tartalmát és csak az üres frázisok, az értelmetlen, zavaros beszéd marad, mögöttes tartalom nélkül, megalapozatlan érvhalmazba rejtve.

Véleményem szerint pusztán emberi irigységről van szó, a kifejezés minden értelmében, az élet minden területére vetítve, minden tárgykört érintve.

Rosszindulatú irigység szülte ellenérzés következtében került annyi ember - legyen szegény vagy gazdag, ez teljesen irreleváns - , halálba küldve. De persze nem feledkezhetem meg azokról az izraelitákról sem, akik mindehhez aktívan asszisztáltak, közreműködődtek, aminek okát szintén nem látom. Talán körükben lehetett ellenérzés, konkurenciaharc? Nem tudom. Ennek megértésére még nem rendelkezem kellő háttéranyaggal, ehhez még nem olvastam eleget a témában.

A szüleim alapvetően keresztény hitben neveltek. Minden vasárnapi, illetve nagyobb egyházi ünnepek alkalmával ott ültem a templom valamelyik padsorában, csendesen, meghunyászkodva, kontrolálva az aktivitásom, hogy még véletlenül se essen csorba a szüleim és általuk az én rossz megítélésemre. Meg persze az sem volt elhanyagolható tényező, hogy a misére járás elemi feltétele volt az egyes keresztségek felvételének.

Soha nem tudtam magamévá tenni ezt a vallást, ami az idő előrehaladtával és a tanulmányaim, az ismereteim bővülésével sem változott. Az általa ígért lelki béke, megnyugvás, harmonizáció, kiegyensúlyozottság, megértés és szeretet, a boldogság nem jött el. A segítség, melyet nyújtani hivatott, továbbra is várat magára.

Minden vasárnapi Istentisztelet maga volt a pokol. Dúlt bennem az energia, még is el kellett nyomnom, szinte meg kellett erőszakolnom magam, hogy nyugton maradjak, ne beszéljek, hanem mormoljam az általam nem ismert imákat, énekeljem a számomra idegen és indokolatlanul hálát adó énekeket. Számomra idegen volt a szituáció, képtelen voltam magamba integrálni ezt az „életformát”. Később viszont már a szándék is elhalt bennem.

Nem éreztem, nem érzem magam egynek ezekkel a tanokkal. Azok alapján, amiket megtanultam a Kereszténység történelméről nem segített ezen változtatni, sőt, csak növelte az ellenérzéseimet iránta.

Nem vagyok Isten tagadó! Olykor és általában hiszem, hogy van, hogy létezik egy felsőbb hatalom, de hogy a Kereszténységhez, mint intézményesült vallási felekezethez tartozzam annak minden előnyével és hátrányával együtt, nem tartom valószínűnek.

Lényegében ez (is) egy szekta, hiszen pénzt kér, próbálja a nézeteit a hívőre erőltetni, befolyásol, megmondja, hogyan alakítsa az életét. Mintha mi/te nem tudnánk eldönteni, hogy mi a számunkra legmegfelelőbb, mi a helyes vagy helytelen, mi a jó, hogyan éljünk.

A saját módomon hiszek és „áldozom” Istennek, de templomba nem járok, kiváltképp azért sem, mert az utóbbi időben rendkívül megszaporodtak azok a papok, aki a szentmise alatt (is) aktívan politizálnak, ezzel is befolyásolva a hallgatóságot. (Pfúj!!!)

No, mármost én nem kívánok elítélni, sem felemelni senkit, egyik vallási felekezetet sem, pusztán csak a kezem és a tollam összehangolt működésének eredménye ez a pár oldal, melybe közreműködött az agyam és a lelkem kommunikációja, mert nálam e kettő kommunikál!!!!

Amikor reggel kinyitod a szemed és megpillantod a mennyezetet, még elképzelésed sincs arról, hogy aznap az élet, a sors milyen vizekre vezet, kiket, milyen embereket, milyen élethelyzeteket sodor eléd, milyen döntések meghozatalára késztet. Egyben azonban biztos lehetsz, az pedig az, hogy egy új nap virradt, új lehetőségeket tárva eléd, melyek csak rajtad múlnak, hogy milyen végkimenetellel végződnek.

A nap 24 órájában kerülünk olyan helyzetekben, melyek nem adnak lehetőséget a mérlegelésre. Akkor, abban a pillanatban kell lépni, mérlegelés nélkül, az alternatívák és a lehetséges következmények ismerete, felmérése nélkül. Ez egyfajta zsákbamacska helyzetet teremt, mely lehet jó is és rossz is, bár utólag mindig kiderül, hogy bárhogy is döntesz, bármit is teszel, az a rossz és mindig a másik választás lett volna a helyénvaló.

A lehetőségek korlátlan tárháza nem mindig egyértelmű. Sokszor nem látjuk meg azt, ami az előmenetelünket szolgálja, azt, ami a boldogulásunkhoz vezet. Hiába „szúrja” ki a szemünk, nem tudatosodik, hogy ez az a szituáció, amire várunk, ez az az ajtó, amelynek kulcsa ott lapul a kezünkben. Ennek eredményeként az életünk folyamán több lehetőséget halasztunk el, mint amennyivel élünk. A kulcscsomó ott zörög a kezünkbe, önmagát kínálva az adott ajtó zárjába, már-már belehelyezve magát a zárba, de az elfordítás már a te feladatod, amit sokszor nem teszel meg. Ennek különböző okai lehetnek, de kizárólagos felelősség csak is téged terhel azért, hogy nem fordítod el, nem nyitod ki az ajtót.

Ennek eredményeként teszed fel magadnak folyamatosan a kérdést: „mi lett volna ha…” Ez egy rendkívül értelmetlen és felesleges kérdés, azonban nincs ember kerek e világon, aki ne tette, ne tenné fel magának ezt a rendkívül hiába való kérdést. Válasz természetesen soha nem érkezik, hiszen a megoldás benned rejlik, a lelkedben, amely szavát vagy meghallod, vagy sem. Általában utóbbi történik.

Az önsajnálat, az önvád, önmagad kínzása mindig nagyobb erőfeszítést igényel, mintha megtennéd azt a bizonyos lépést. Azonban ez a könnyebbik út, mely soha nem vezet sehova! Ez zsákutca, vakvágány, mely eredménye kizárólag szenvedés és fájdalom.

Még is minden alkalommal elkövetjük ezt a hibát, mert megrettenünk, a változás ijesztően óriásinak tűnik, és inkább visszahúzódunk a csigaházba, semmint hogy azt az óriásinak tűnő, ám minden esetben csak egy aprócska dombot, megmásznánk.

A félsz nagyúr, de ha minden egyes alkalommal teret engedünk neki, soha nem érjük el életünk végső célját, legyen bármilyen alaposan kidolgozott stratégiánk is az eléréséhez. Önmagadat ítéled halálra, önmagadat taszítod a boldogtalanság fogságába.

És mivel emberek vagyunk, hibázunk. Ez létünkkel együtt jár, de természetesen hibásak soha nem mi vagyunk.

Felelősségvállalás? Ismeretlen fogalom….

https://www.youtube.com/watch?NR=1&v=vdc4D7Eib78&feature=endscreen

Sokféle ember létezik, sokféle betegséggel, gonddal, problémával. Ezek a sokféleségek lelkünk egyedi mivoltából adódnak, amelyek olyan bonyolultak és kiszámíthatatlanok, hogy a legjobb emberismerő, a legnagyobb szaktekintély számára is egy megfejthetetlen valamik, amelyekre nem létezik se szakirodalom, se más tanulmány, amely támpontot tudna adni eme talány megfejtéséhez.

Rengeteg mentális betegséget ismer a szakma, de egységes képet nem lehet kialakítani. Minden egyént másként kell kezelni, egyedi technikát kell kidolgozni és egyedi kezelésben kell részesíteni.

A pont, ahol a legtöbben hibáznak, hogy a betegséget kezelik, az állapotot próbálják megszüntetni, egy újabb esetet látnak és nem az embert, az érző lényt, akinek nem véletlenül alakult úgy az élete, ahogy.

Mindenkinek szüksége van szeretetre, megértésre, törődésre. Ezek hiányában alakulnak ki a lelki eredetű betegségek, zavarok. Az elismerés, a siker és az öröm hiánya szülte negatív életmenet vált ki olyan betegségeket, melyeket agresszív mondón gyógyszerekkel, illetve kényszerített társalgással próbálnak kiiktatni.

Holott mindezzel csak ártanak, még mélyebbre taszítva az egyént, aki már amúgy is kilátástalannak látja és érzi a helyzetét, aki így is meg van győződve arról, hogy ezt a csatát elvesztette.

A legjobb megoldást az jelenti/jelentené, ha az egyénben nem a betegséget vélnénk felfedezni, hanem az embert, az individuumot, és ekképpen mérnénk fel a helyzetet és dolgoznánk ki a megfelelő stratégiát.

A vele való azonosulás, az egyé válás, az empátia és a szeretet együttes ereje csodákra képes!

Ha látod, ahogy magába roskadtan ül, fejét lehajtja, vagy csak néz, nézi a világát. Üres tekintete a halál fagyos tekinteteként hat, könnyei némán csurognak jéghideg sápadt arcán, keze az ölében élettelenül nyugszik és az ábrázata riadalmat kelt benned, ülj le mellé, fogd meg a kezét, és tekintsd vele együtt azt, amit csak ő lát, érezd vele azt, amit csak ő érez és gondolod vele azt, amit csak ő gondolhat. Ez az egyé válás, mely lehet, hogy számodra értelmetlen, de az ő számára életmentő is lehet.

Az, hogy érzi és el is hiszi általad, hogy szükség van rá, hogy szeretik, mindent felülmúló érzés. Egy átlagembernek ez semmit mondó, de egy szeretetre éhes, sóvárgó szempárnak egy együtt érző és bátorító tekintet maga az élet.

Minden lelki betegség, vagy mentális zavar orvoslására a legegyszerűbb, leghatásosabb eszköz a szeretet! Ha vele együtt sírsz, ha vele együtt szenvedsz, könnyíted lelkének terhét, fájdalmának kínját, ezzel átsegíted és lerövidíted az átkelést a holt ponton.

Ezután már jön minden magától. Ha érzi, hogy bízhat benned, megnyílik. A szavak elől a gát felnyílik, utat engedve a gondolatoknak, melyek, mint a vulkán törnek fel, felégetve maga körül minden kínt és szenvedést, felszabadítva az elnyomott és túlterhelt szívet, mely dobogásai sorának a végére ért.

A halál, eztán már nem jelent égető fájdalmat, a halál eztán már játszi könnyedségű, szelíd és hívogatóvá válik. Édes mint a méz, mosolyogtató és felszabadító….

Bárhová is sodorjon az élet,

Én mindig ott leszek néked,

 Szerelmemmel a távolból is megóvlak téged!

Kreativitásom legújabb terméke. Hogy honnan jött? A lelkem legmélyéről, a magányom bugyraiból, onnan ahonnan csak akarod, hogy jöjjön.

Azt hiszem elértem ismét arra a pontra, amikor a teljes kilátástalanság horizontja kitárul és nem láttat mást csak a puszta üres étert, a fehér, nagy semmit, a csupasz valóságot, amely visszataszító és csalódásokkal teli.

Előttem újabb költözés, mögöttem újabb ballagás, megint előttem újabb elutasítás. A negatív áradat vészesen közelit, magával hozva minden könnycseppet, amely majd az arcomon gördül le, ha kézhez veszem az elutasítást, azt, hogy itt se, ott se veszik igénybe a tudásom, azt, ahol kinyilvánítják, hogy nem kívánnak velem együtt dolgozni, keressek máshol, de azért sok sikert kívánnak a továbbiakban.

Ismét lepergett a 2 év. Ismét gazdagodtam egy szakmával és ismét ott lyukadok ki, ahonnan elindultam. Célom most sem értem el, utam ismételten haza vezet. Se állás, se kilátás, se elképzelés, se remény.

Nincs baj az otthonnal, sőt! Talán túlontúl ragaszkodom is hozzá, de az hogy ismét anyuék nyakára kerüljek, koloncként, kereset nélkül, az nem az én műfajom.

Vannak terveim. Szeretnék egy állást, egy lakást és egy életet. Ennyi. Se többet, se kevesebbet.

Szeretnék reggel úgy felébredni, hogy a saját kis odúmban köszönt a nap, megfőzőm a reggeli kis teámat, elindulok munkába, majd a kis lakásomban este álomra hajtom a fejem és az álomképek közepette elégedetten felmosolygók a csillagok sűrű rengetegébe, hogy igen, elérted azt, amit akartál, megérkeztél.

A Holddal nem könnyek közt társalognék, hanem szikrázó szempárok közepette, örömittasan nyugtáznánk a napot, mely bárhogy is alakul, eredményesen zár, hiszen ott vagyok, és úgy vagyok, ahogy elképzeltem, ahogy megálmodtam, ahogy azt kitűztem és végeredményben el is értem!

Ám ettől állok a legmesszebb. Távolabb, mint a csillagok, a Nap vagy a Hold, sőt, a Plutónál is messzebb. Hiába van konkrét stratégiám, megvalósítási tervem, hiszen az alapfeltétel, hogy állásom legyen, nem adott és jelen kilátások szerint, nem is lesz.

A madár holnap sem repülhet. A kalitka továbbra is zárva, a szárnyai még nem állnak készen egy útra, arra az útra, amelyre született, amely neki lett kialakítva és felfedezése reá várat.

Feljött a Hold. Csillagok lepik el a fekete égboltot, cigaretta füst ízesíti a levegőt. Egy fekete holló kíséri figyelemmel a mozdulataim, azt, ahogy a fogkefe után nyúlók, ahogy belenézek a tükörbe ahonnan egy szomorú, könnyes szemű lány tekint vissza, aki a szemeivel azt súgja felém: „hova mész? mi van veled?”

Egy élő-halott, akiben nem tartja semmi a lelket, aki úgy jár-kell, mint akit a következő percben, vagy legalábbis rövid időn belül elhagy a lélek, aki pillanatokon belül élettelenül omlik össze, hull le a földre, terül el, nyitott szemmel, kitárt karral, mint ha még akkor is a szeretést, az ölelést várná. Várja életében, halálában, utón-útfélen, éjjel-nappal. De nem jön. A „miért nem?”, kérdésre egyre sikítóbb hangon érkezik a válasz, az üvöltés szinte átszakítja a falakat, de meghallani, tudatosulni, azt nem fog. Csak az üres szavak, a nagy szófordulatok, a látszat elhatározás, de valódi cselekvés nélkül!

Mi ez, ha nem gyávaság?

Nem is tudom, mit írjak. Úgy érzem, rengeteg mondanivalóm van, de még sem alkotnak egységet, nem tudom őket mondatba foglalni.

Egyszerre vagyok elégedett és kétségbeesett.  Egyszerre vágyom a társaságra és kívánom azt a pokolba. Rengeteg ellentmondás és ütközés keltette vihar tombol bennem, melyet nem tudok csillapítani.

Napok óta nyugtalanul alszom, rémesebbnél rémesebb, kuszábbnál kuszább és abszurdabbnál abszurdabb rémálmok kergetnek éjszakánként, miközben egy-egy szúnyog ostromolja az arcom, a lábam és a karom. Természetesen zenei aláfestés is van, hiszen egy egyetemi kollégium nem is lenne egyetemi, ha nap-nap után részeg hallgatók népes társasága ne haladna el az épület előtt szabadjára engedve a nem létező ének tehetségüket, melyet még a zuhany alatt sem tennének, józanul. De ne feledkezzünk el persze a szomszéd kolival folyatatott évek óta tartó, Isten tudja mi okból kifolyó ádáz csatározásról, mely megnyilvánulása sem jár kisebb zajjal. Annyi még ehhez, hogy a nótázást felvonulás is kíséri. Igazi meccs utáni elégedetlenséget kifejező tüntetés. Trágár szavakkal, sípszóval, meg mindenféle un- intelligens megmozdulásokkal megspékelve. Szóval az este az iszonytató álomképek nélkül is iszonytató tud lenni, ha egyik vagy másik kis team elemében van.

Május 1. van.  A munka ünnepe. Májusfaállítás (már ahol). Verőfényes napsütés, gyenge szellő, zsúfolt utcák, parkok, emberáradat. Mindenhol emberek, meg kutyák, macskák, boldog családok a ligetben, fiatalok, szerelmesek, nyugdíjasok és persze a felvonulások is itt vannak. Ellentüntetők- szimpátiatüntetők, hangzatos politikai beszédek füllesztik az amúgy is fülledt levegőt, minden oldalról megy az egymás ócsárlása, bírálása és a „bezzeg majd mi!”, meg ugye az elmaradhatatlan elmúltnyolcév-ezés. És az a szomorú, hogy a politika - ma már ugye mindannyiunk életében közvetve vagy közvetlenül, de ott van-, megmérgez mindent, tekintet vagy szelektálás nélkül. Ma már a május egy sem olyan, mint pár éve volt, ma már egy családi ebéd sem telhet el politikai acsarkodás nélkül, nézeteltérés vagy szurkálódás nélkül. Sajnos nagyon is gyökeret vert nálunk is a gúnyolódás, az ironikus megnyilvánulás, egymás gondolkodás nélküli kritizálása, bírálása, adott esetben elítélése.

Ma már a családi össze jövetelek is elvesztették a hangulatukat. Hiszen miről szól egy ilyen, először is miről kellene szólnia? Ugye arról, hogy az egész napot együtt töltik a rokonok, beszélgetnek a családban történt eseményekről, pletykálgatnak, nevetgélnek, esznek-isznak, jól érzik magukat, majd enyhén ittas állapotban elteszik magukat másnapra. De jól érezték magukat, azokkal voltak, akiket szeretnek, kibeszélték magukból a kibeszélendőt és még jól is laktak. Kellemes a hasznossal. Ezzel szemben ma?! Kora este fáradtan megérkeznek (beesnek), fásultan meg est- ebédelnek, isznak egy keveset, beszélnek pár szót, majd jön a politika, egymás kritizálása és tetteinek megkérdőjelezése, pálcatörés, elítélés, vita, sértődés, „menjünk már haza!”, majd felrúgva az ott alvós tervet, inkább enyhén ittasan haza vezetünk, vagy taxit hívunk, semmint, hogy ott maradjunk. Selmeczi kedves szóvivőasszony erre biztos azt hozná fel, hogy ez mind a „gyűlöletfelelős” tevékenységének eredménye, aki nyílván baloldalról támad.

 De őszintén. Leszarom, honnan jön, tőlem jöhet a pokol oldaláról is, akkor se piszkítson bele az én életembe! Ha gondja van, álljon a szemem elé, és mondja egyenesen az arcomba, hogy b****meg nem csíplek, nem értek egyet a viselkedéseddel, vagy ezt „bocs, de ezt nem így kellene elintézned”. Ne a családod feszítse szét, csak mert nem az ő/ők szája/szájuk íze szerint végezzük a munkánkat, vezetjük az életünket. Ne üzengessen, hanem egyből ’face to face’ közölje azt, ami nem tetszik.

Legyünk már kicsit egyenes, gerinces emberek, ne sajátítsuk már el a bölcs és erkölcsös honatyáink viselkedési normáit, mert az a „vörös óceán”-hoz vezet, ami annyit tesz, hogy megfeneklett…

Mikor már azt hiszed, na, végre eljött a te időd, rá kell, hogy jöjj, hogy ez koránt sincs így. Nincs, mert ez nem a te napod, nincs, mert nem ő van neked szánva.

Nincs meg az az érzés, amelyet utón- útfélen keresel, amit az álmaidban oly gyakran megélsz.

Pedig te mindent megtettél, hogy jó legyen. Nyitott voltál, kedves, hű önmagadhoz, erőlködtél, hogy neki is jó legyen, hogy jól érezze magát és te is azon voltál, hogy hasonlóképp érezd magad.

De mégsem. Minden jó szándék, minden önzetlen mozdulat hiába való volt. Minden második találkozáskor ráébredsz, hogy neked, ez, így nem lesz a sajátod. Neked nem ő kell.

Ez a „csalódás” elindít benned egy lavinát, feltárja mindazt a hiányhalmazt, amelyeket az életed rejt. Minden rossz tulajdonságod, minden sikertelen cselekedetet ismét szétzúzza a szíved, a lelked, a hangulatod. Ismét mélybe zuhansz, ismét minden elveszti az értelmét, a jelentőségét és ismét a halál után kiáltasz.

Bele nézel a tükörbe és legszívesebben szemközt köpnéd magad, mondván „undorító, semmire való csődtömeg vagy!” Nincs se cáfolat, se egy kedves szó, egy baráti ölelés, semmi biztató. Csak a szörnyű valóság, csak az, hogy ismét zsákutcába vezetett a sors, kijátszott, átvert. Hiába minden bizakodás, minden kényszerítő erő, hogy megmutasd a rejtett értékeidet, kitárd a szíved és bebizonyítsd, hogy neked is megadathat a boldogság.

Kinézel a füstfelhő mögül két szál cigi között, bele bámulsz a tiszta égboltba és felkiáltasz: „Miért csinálod ezt velem??”

Hűvös szelek járnak.

 Érzem, ahogy átjárja a testem a hideg levegő, megölve benne minden kis életet, minden apró érzést, elfojtva a vér útját és megfagyasztva azt, ami csak a képzelet szüleménye: a lelket.

Őrjöng a természet. Hóval, esővel, széllel jelzi azt, hogy valami nagyon nincs rendben. Van valami a világban, ami kiváltotta ellenszenvét és a legnagyobb haragra gerjesztette.

Szinte hallom a halál hangját, ahogy elsuhan az ablak előtt, ahogy az arcomba súgja: „Te jössz!”. A bőrömön érzem hideg tekintetét, az érintését, az éles karmait, amelyekkel megragad és magához húz. Karomba vájva őket, kicsurran egy vörös vércsepp oly’ békésen és nyugodtan, hogy szinte kívánkozik utána a következő.

Nem visz el. Még nem. Pusztán bejelentkezett. Szólt, hogy itt van és várja a megfelelő alkalmat, amikor nem áll, nem állhat meg egy cseppnél, amikor mindent akarni fog, az egész lényem, a testem, a lelkem, a szívem.

Fekete ruhája árnyékot vet a nap 24 órájára, a hét 168 órájára. Ott van mindenütt. Az iskolában ő a padtársam. Az utcán ő a kísérőm. Az ágyban ő a hálótársam. Folyamatos jelenlétével azt sugallja, hogy nincs sok hátra. Nincs és egy percet sem fog várni, ha üt az óra. Lecsap, mint egy keselyű az áldozatára. Szétmarcangolja vékony, törékeny testem, elpusztít belőlem mindent, ami csak egy kicsit is emlékeztet egy megtört szívű emberre. Kiírja belőlem az utolsó csírát, megakadályozva azt, hogy újra éledjek.

Kifosztja kincses kamrám, elrabolja az emlékeim, az érzéseim, minden tapasztalatom, amelyeket e röpke 23 év alatt összegyűjtöttem. Egyúttal magáévá teszi a sok keserűséget és a rengeteg csalódást, melyek szikla súllyal nehezednek a lelkemre. Elveszi a bánatot, a magányt, a jelentéktelenséget, a szomorúságot és a könnyeket.

Lelkem tükrét összetörve, szemem tűzét kioltva, visszavonhatatlanul megsemmisít, eldob, kihajít, megtapos, leönt, felgyújt…. kacag, és csak kacag, szüntelenül és mámoros állapotban örül! Örül, hogy egy újabb védtelen, kiszolgáltatott árnyékembert győzött le, újabb gyenge és esendő lényt sikerült elpusztítania.

Rágyújt, iszik egy kortyot, leül és végig nézi a filmet, melyet a képzeletem forgatott, a filmet mely az életemet mutatja és összehasonlítva a kettőt megállapítja, hogy „igen, ő egy igazi senki (volt)!”

Majd feláll, és mint aki jól végezte a munkáját, áldással nyugtázza a napot, kiélesíti a körmeit, és keresi a következő áldozatot, a következő kioltandó lelket, a következő elrablásra kívánkozó érzést, a következő alkalmat, hogy újabb sikert arasson az ember felett, kihasználva annak halandóságát és tehetetlenségét.

Addig, amíg nem találja meg e tökéletes jelöltet, és amíg nem dolgozta ki a megfelelő taktikát, addig szusszan egy kicsit. Önelégülten hegyezi tovább a körmeit közben arra gondolván, hogy „lám mennyi szánalmas földi teremtényt hozott létre az Isten!”

Elbújik a Hold, föl kel a Nap. Új lehetőségek és alkalmak. A szél csitul. A természet megnyugodni látszik. Az ég kitisztul. A madarak birtokukba veszik a levegőt. A virágok beborítják a földet. Az emberek nevetése lengi körbe mindezt, és teszi újra boldoggá azt, ami pár napja még a szél fagyos fogságában próbált túlélni.

A Nap ereje hatja át a világot, újra helyre állt a rend és mindez annak köszönhető, hogy egy lélekkel kevesebb van a Földön.

Ugyanakkor egy lélekkel több bolyong a halottak között, keresve azt, amit földi léte nem adott meg neki…

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=72xLRYnhxro&list=PL0BC3B0E10C943954

Nem sok barátom volt/van az életem során. Igazából csak egy, de ő is mérföldekkel távolabb próbál boldogulni. Emiatt természetesen egy percig sem haragszom rá, sőt! Nem is szeretném, ha haza jönne, mert tudom, hogy ott jobb neki, ott van rá esély, hogy megtalálja önmagát, azt a feladatot, amelyet földi léte alatt teljesítenie kell, megtalálja azt, amit mindenki egész életében keres, történetesen az élete értelmét. Az pedig, hogy a hiányában magányos és „árva” vagyok, teljesen jelentéktelen és érdektelen dolog. Lényeg, hogy ő jól legyen.

Szóval az értelme létünknek. Beszélhetünk egyáltalán ilyenről? Valóban fontos ezt tudni? Kell rá időt és energiát fordítani? Feltétlenül tudni kell? Mi van, ha nem tudjuk? Enélkül nem élhetünk teljes életet? Nem lehetünk sikeresek? Ha nem ismerjük létünk célját, esélytelenül próbálkozunk sikeres és boldog emberekké válni?

A felismerés, az, hogy minden egyszerre világos lesz, minden hirtelen kitisztul és magyarázatot nyer, általában a halálunk pillanatában ér el bennünket, és vagy elégedettséggel nyugtázzuk a mögöttünk álló éveket, vagy csalódottan tesszük fel a kérdést: „mi lett volna ha!”. Illetve ostorozzuk személyünket, elítéljük a hülyeségei miatt és mardoss az az érzés, hogy mennyi lehetőséget szalasztottunk el a gyávaságunk miatt. elégedetlenség okaként megemlíthető még az emberi önzőség, a gyarlóság és a rosszindulatból tett lépések, melyek vagy jó, vagy rossz kimenetelűekké váltak, vagy nem, de bizonyos, hogy hosszú távon negatív kicsengésük lettek.

Lehet, hogy csak én tulajdonítok ekkora jelentőséget e kérdésnek, de hiszem, hogy minden okkal történik, mindenben van logika és előbb-utóbb, de értelmessé válik az, ami jelenleg abszurdnak hat.

Most nyílván naivnak tűnhetek és talán kicsit szentimentálisnak, sőt, továbbmenve bolondnak és valamilyen szinten idealistának. Ezek közül egyik jellemző sem áll tőlem távol, de igyekszem vissza szorítani a gyengeségem vagy legalábbis kordában tartani.

Emiatt sem tudom értékelni, jobban mondva értelmezni és elhinni, hogy léteznek olyan emberek, akik valóban önzetlenül cselekszenek, tényleg nem kérnek viszonzást azért, amit adnak és nem szívesség vagy valamiféle hátsó szándék lapul a segítségadásuk mögött. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez lehetséges. Pedig mindennap találkozom ilyen vagy ehhez hasonló emberekkel. Nem is kell messze mennem, elég, ha csak a szobatársaimat nézem. Aztán a csoporttársaim közül azokat, akik körében mozgok. (minden osztályra jellemző, hogy csapatokba tagolódnak, ez alól nincs kivétel)

Pár hónap és ennek is vége. Újabb várost hagyok el, hogy visszatérjek a kiinduló pontra, ahonnan két éve még menekültem. A távolság nagyúr! Ha hosszú hónapokig nem látod azokat az embereket, akiket szeretsz, akkor jössz rá igazán, hogy hiába minden, még is csak ők a te gyökereid, akik bárhogy is, de szeretnek, elfogadnak, tisztelnek, megbecsülnek, még ha ezt nem is fejezik állandóan, és ami a legfontosabb: nekik mindig Te maradsz az egyetlen, akit nem pótol, nem pótolhat senki és semmi!

Megnyugvással tölt el, hogy mindannak ellenére, amit az elmúlt 23 évben produkáltam, rájuk, hozzájuk bármikor, bármiben számíthatok. Ők az egyetlenek, akik szeretnek és elfogadnak minden bogarammal és lelki deficitemmel együtt, és nekik mindig én leszek a „didi”, akinek reggel azzal indítják a napját, hogy: „mi szépet álmodtál, édesem?”

Azt, hogy mi lesz ezután, nem tudom. De eddig még mindig kitaláltam valami frankót, szóval emiatt nem félek. Csak azt sajnálom, hogy az itt megismert emberekkel, akik immáron a baráti (szűk) körömet alkotják, feltehetőleg többé nem találkozom. Nekik ez jó, nekem már kevésbé, de ez részlet kérdés, és nem is érdekel senkit!

Ugyan még csak szerda van, de a hírek, amelyek napvilágot látnak Magyarországról és annak kormányáról, konkrétan Orbán-Matolcsy kettősről, egyre rémisztőbbek. A forint rohamosan gyengül, a CDS felár megugrott, a bizalom, ami eddig is kétes alapokon állt, immáron teljesen elveszett, a részvényeink drágulnak, az adósság állományunk nő, az inflációs ráta ugyan csökken, de ez sem törvényes és hosszú távon eredményes beavatkozásoknak köszönhető. Ahogy a Napi Gazdaság írja „Külföldi elemzők: gyors összeomlás előtt áll Magyarország.”

Nem csak a NG cikkei „keltik a pánikot”, hanem az összes belföldi és nevesebb külföldi lap is. Nem is tehetnének mást, hiszen alapvető funkciójuk a naprakész, hiteles információk szolgáltatása a világ minden tájáról, és jelenleg rólunk a negatív tartalom közlése autentikus.

A biztosítékot nem Matolcsy kinevezése verte ki, ami valljuk be, nem tetszett a piacoknak, de az EU és más országok különösebben nem foglalkoztak vele. A forint az első munkanapon elkezdett gyengülni, és több mutató is a negatív tartományba ereszkedett, de még sem ez volt az a pont, ahol elszakad a cérna. Mint arról mindenki értesült (e hír mellett senki nem tudott elmenni) elfogadták az amúgy kőbe vésett alkotmányunk immáron negyedik módosítását, rögzítve benne több (csak olyan) olyan törvényt, amelyet korábban az AB elmeszelt vagy más, nemzetközi szervek aggodalmukat fejezték ki azzal kapcsolatban.

Nos, mint ahogy ezt már korábban tapasztalhattuk, a kétharmad nem ad nagyobb jelentőséget más véleményére, még saját udvarán belül sem, nem hogy az utált külföldnek. Tudomást sem véve az intelmekről, bevéste azt, ami jogellenes, ellent mond az uniós normáknak, az ilyen-olyan alapvető emberi jogoknak, a demokrácia elveinek, röviden mindennek, ami a diktatúra ellen van hivatott fellépni.

Míg a határainkon túl állandó „támadások” érik hazánkat (az EU részről, melynek tagjai vagyunk, elfogadva annak minden előnyét és hátrányát, aláírva a „házassági szerződést”), addig itthon folyik a kampány, mely egyre durvább. Durvább abban az értelemben, hogy a kormányzati intézkedések (lásd: rezsicsökkentés, adósság átvállalás, külön adó a multiknak, bankoknak stb.) min-mind olyan lépések, melyek nem pusztán hosszú, hanem már rövidtávon is éreztetik negatív hatásukat. A különadók és minden újonnan bevezetett adófajta miatt szépen lassan (jobb esetben lassan) csökken a szolgáltatások színvonala, amiért persze a „mi, zenberek” majd jót károgunk. Csökken az amúgy is kemény munkával megkeresett pénzünk értéke, drágul minden, csökken a munkahelyek száma, már a közmunkásokat is egyre több „megszorítás” éri, az oktatásról nem is beszélve, a pedagógusokon át, az orvosokig, míg az egész lakosságot felölelő, őket közvetve vagy közvetlenül érő életszínvonal csökkenés fog bekövetkezni. És ez csak a jéghegy csúcsa.

Mindebből nem érzékel eddig semmit a kedves nép, hiszen zömük rövidtávon gondolkodik, illetve nem gondolkodik. Ezért nem is látja, nem láthatja azt a lefelé vezető spirált, melybe a Fidesz belevezette az országot, azt a zsákutcát vagy legyünk hűek a kormány kommunikációjához, azt a zátonyt, amelyre rákormányozták a hajónkat.

Ami nem törvényes, abból azt csinálnak, ami nem elfogadható azt azzá teszik, ami nem tetszik, azt megsemmisítik, az EU-t kárhoztatják, de a pénzéért keményen és harciasan fellépnek, míg végül létrehoznak egy olyan „államot” amely narancssárga, és a fantáziájuk tökéletes és hiteles megtestesülése, mely csak arra hivatott, hogy a holdudvart és személyes igényeiket maximálisan kielégítsék.

Szomorú, de ez az ország mára már élhetetlen! Nem azt mondom, hogy menekülni kell, de jobban teszi minden mobilis ember, ha felhúzza a nyúlcipőt és dobbant valahová, ahol az életét úgy élheti, ahogy minden normális demokráciában szokás.

Tegnapi nap azzal az eseménnyel került be a történelemkönyvek immár korrigált lapjaira, hogy beiktatták az első olyan jegybankelnököt, aki eddig csak hírből volt kapcsolatban egy nemzeti bank elnökének feladataival.

Az unortodox közgazdász vagy nevezzük ezo-közgazdásznak, ahogy tetszik, első munkanapja alkalmával, már csak a puszta létével is 300 Ft felé tudta repítette a forint-euró árfolyamot és elemzői vélemények szerint ez tartós is marad.

Végig néztem a „műsort” és meg kell valljam, nem volt egy felemelő látvány. Egy hasonló ceremóniától az ember azt várná, hogy lát valami nemesit, valami „királyit”, erre mit kapott a zenber: egy cirkuszt, melyen a fő attrakciónak számító szereplő alig bírta ki röhögés nélkül. Nem a mosolyt fojtotta el, vagy az örömkönnyeket, amik itt elvben nem is lennének kívánatosak, hanem azt az önelégült, felsőbbrendű vigyort, mely általában akkor ül ki az ember arcára, mikor azt érzi, hogy „látjátok köcsögök, itt vagyok, haha”.

Engem, konkrétan felháborított ez a viselkedés. A testbeszéde nyílván valóvá tette, hogy teljesen alkalmatlan betölteni ezt a funkciót, már maga a személye is megkérdőjelezhető és akkor még a témában való jártasságát, illetve tudását még nem is forszíroztam. Nem tudom ezt tovább szépíteni. Ki kell, hogy mondjam, egyszerűen nem tudja, hogyan kell különböző szituációkba viselkedni. Bár a főnöke azzal, hogy bárhol is jelenik meg, legyen az protokolláris, vagy nem protokolláris esemény, nem tudja ki venni a kezét a zsebéből. Ami nem pusztán neveletlenség és illetlenség, de azt is tükrözi egyben, hogy valamilyen szinten felsőbb rendűnek, fontosabb személynek érzi és mutatja magát, mint amilyenek a partnerek. Szóval a kusza-szemű miniszter, immáron jegybank elnök előtt a minta (még véletlenül sem követendő) más, helyénvalóbb megjelenést nem mutat.

Majd Áder Jánossal való kézfogását követően sietőre fogta, szinte rohant, majd eszébe jutott, hogy „hoppá, még alá kell írni mást is! Jaj, de kis szétszórt vagyok…!” Gondolhatta.

Nap-estig elemezhetném azt, ahogy bánt a végtagjával és riszálta ide- oda a kis testét, de nem teszem, mert már gyomorforgató élmény érzésénél tartok. Elég volt egyszer megnézni, hogy mindenki lássa, a Simor féle komoly, határozott, rideg jegybanki megjelenésnek vége, és kezdetét veszi a parti hangulat, hiszen Tündérországban és annak sikertörténetén (ami eddigi kommunikáció szerint van, de a legújabb szerint csak lehet!) felbuzdulva, nem kell ide a play-pofa, móka és kacagás van, nincs komolyság, vigyor és hahóta. Az van. Devizatartalék nincs illetve nem lesz, hiszen valamiből állni kell a képviselők építkezéseit és a rossz döntések következményeit, hogy még véletlenül se kerüljön a sajtóban nyilvánosságra. Építsük tovább a korrupciót, zsákmányoljuk ki a népet, húzzuk le róluk az uccsó bőrt! Ja, azt Bajnaiék teszik, bocsánat!

Visszatérve a mágusra. Utolsó rész: elhagyja a Sándor-palotát. Na, az is megérne egy misét. Kitoppan, kihúzza magát, mint egy kis király, hangosan „jó napot!” köszön, még a díszőrség tagjainak is, ami ugyan figyelemre méltó kedvességet sugároz, de abszolút felesleges. Beugrik a Volkswagenbe, se jobbra-se, balra nem néz (bár egyik szeme mindig félre kacsint), a sajtosokról tudomást sem vesz és elszáguld. De azt a pökhendiséget és lenéző stílust, amit ott produkált…. Kész hányinger! Pfujj!!!!!

Egy bankártól azért nem ilyen megjelenést vagy viselkedést várna az ember,  hát na! Tudja má' minek hol van a helye!

Egy etika-kurzuson részt vehetne, ha már annyira erőltetik! Csak a javára válna! Ajánlom figyelmébe!

Tegnap este erősen élt bennem a meggyőződés, hogy kihagyom a péntek reggeli órát és inkább alszom tovább. Az idő sem épp a kedvemre való, meg amúgy is ki vagyok kicsit merülve és még a megfázás is kerülget. Szóval elhatároztam, hogy amennyiben az ébresztő sikítása előtt felébredek (felszoktam, ezért sem állítom be soha), abban az esetben elmegyek suliba. Ha nem, hát nem és alszom tovább.

Természetesen nem okozott meglepetést számomra, hogy pontban 6:30-kor kinyíltak a „csipáim” és mind, aki egy liter energiaitalt magába döntött, olyan éberséggel és fitten pattantam ki az ágyból, és gondoltam, ha a hetet, úgy ahogy van/volt túl éltem, akkor ez a röpke 3 órás „Nyári délelőtt” már nem oszt, nem szoroz.

Szokásos rutin: fogmosás, smink, ruha, kávé, kabát és start a suliba.

Még ki sem értem egészen a koli látóköréből, de már megállított egy durván negyvenes éveiben járó hölgy. Elmondta, hogy régóta kezelik arcüreg problémákkal, meg is műtötték, nem egyszer. A legutóbbi vizsgálati eredményei viszont azt mutatták, hogy a probléma nem szűnt meg az orvosi beavatkozás során, csak úgymond felületi kezelésnek bizonyult, és az orvosa ujjból felírt számára egy gyógyszert, amely kiváltására nincs pénze. Rokkantnyugdíjból él, ami finoman szólva sem elég még a megélhetésére sem, nem hogy az azon felüli költségekre, kiadásokra. Konkrétan ugyan nem kérdezett rá, de könnyen ki lehet logikázni, hogy segítség, anyagi támogatás céljából állított meg.

Legnagyobb sajnálatommal, nem tudtam eleget tenni a nem kérésének, de a lehető legudvariasabban és legmegértőbb ábrázattal közöltem vele, hogy nagyon szívesen tenném, de nem áll módomban közelebb segíteni a probléma megoldásához.

Tettem két lépést és már szólította a következő járókelőt, kétségbeesett arckifejezéssel és kissé zavart állapotban. Látszott rajta, hogy nagyon kétségbe van esve, érződött, hogy nincs kihez fordulnia, az, hogy nem számíthat senkire és semmire. Bár így utólag visszagondolva, egy gyógyszer szükségességénél (aminek fontosságát egy percig nem vitatom) nagyobb átéléssel „adta elő magát”, mélyebb érzéseket sejtetett bennem annál, mint hogy „csak” egy orvosságról legyen szó.

Hazafelé jövet, már nem volt a sarkon. Senki nem volt a sarkon. A járókelők, a munkások, de semmi, ami arra utalt volna, hogy reggel még ott lett volna egy asszony, aki könnyeivel küszködve, reményt vesztve egy kis támogatásért könyörgött volna.

Eszembe jutott az a már közhelyé nőtt mondat, hogy „ne kéregess, menj el dolgozni!”. Én is a fejéhez vághattam volna, de nem tettem, már csak emberségből sem, meg amúgy sem mondanék ilyet senkinek, kiváltképp egy olyan ábrázatú embernek, mint amilyen ez az asszony volt. (Hiszen én is bármikor kerülhetek ilyen helyzetbe!)

Elgondolkodtam azon (tudom, sokat gondolkodom, már-már betegesen sokat filozofálok), hogy az említett mondat a jelen körülmények között, nem hiteles, semmilyen szituációban nem helyén való. Még pediglen azért, mert aki akar dolgozni (és lássuk be, ki ne akarna), az sem tud! Aki meg szeretne élni, nem tud. Nekem is nem egyszer mondták, hogy jó volna, már ha dolgoznék, nem tanulnék, keresnék pénzt, anyagilag leszakadnék a szüleimről stb. De kérdem én: hol dolgozzam? Hol kapok állást pályakezdőként, gyakorlati tapasztalat, hátszél nélkül?  Honnan, miből teremtem elő a kezdő tőkémet? És ezek a kételyek még mindig sehol sincsenek azokhoz a más dolgozni vágyókétól, aki teszem azt, több éves gyakorlattal, több referenciával, óriási tudással rendelkezik? Aki „piacképes” az sem kap sehol állást, ha csak nem sógor vagy volt kollégiumi szobatárs, esetleg ezek al-ágaiba tartozó egyén, aki esetében az teljesen irreleváns, hogy mennyire van otthon az adott szakterületen. Bár ezt nem kell részleteznem, nyilván mindenki tisztában van ezzel a szemléletmóddal és alkalmazásának gyakoriságával. Hiszen vagy a saját bőrén tapasztalja (ők a többség), vagy a médiából észleli, és egészen addig kőkeményen cáfolja, amíg bele nem kerül az előbbi szegmensbe. Hiszen elég egy apró botlás és máris kiestél a körből és kegyvesztettként ugyan nem a gulágba vagy Szibériába küldenek, hanem közmunkára. Ami bizonyos megközelítésből ugyan az.

Senki nem arra vágyik, hogy közmunkás legyen, hogy az ott kapott nulla pénzből kelljen megélnie esetleg eltartani a családját, kutyáját, macskáját. Viszont a kormányzati célnak - miszerint a zemberek elbutítása az ideológiának megfelelő szándék (kimondatlan törekvés)-, ennek tökéletesen megfelelő. Mert ha nincs pénzed, nem tudsz tanulni, művelődni, képezni magad, ergo, nem tudod megkérdőjelezni az unortodoxia hitelességét és eredményre vezető képességét.

Na, de eléggé elrugaszkodtunk az origotól. Már nem is tudom, hova akartam kilyukadni. Ez van, ha elragad a hév, és csak írok és írok, míg már én is eljutok arra a pontra, hogy be kellene fejezni és valami hasznossal eltölteni az időt. Példának okáért: TANULÁSSAL!!!!

Már harmadik napja szüntelenül esik, bár ha egészében nézem, akkor öt napja kisebb-nagyobb megszakításokkal. A napot sem láttam már vagy egy hete, ami a „napfény városában” valóban felháborító. A szürke felhők fedte égbolt, a napsugarak elnyomása, melegágya a depressziónak, az én depressziómnak.

Azt hiszem, joggal mondhatom, hogy ebben az időben az embernek konkrétan élni nincs kedve, nem hogy ellátni a kötelességeit. Pedig ilyenkor sem áll meg az élet. A tőzsdéken ugyanúgy kereskednek, ha úgy tetszik, spekulálnak, a gyárakban változatlanul folyik a gyártó munka, az irodákban kitartóan ontják magukból a papírt a fénymásolók és a nyomtatók, az iskolákban az órák is rendszerszerűen zajlanak és nem ad felmentést az esőre való hivatkozás, a hiányzást nem igazolja a természet.

Reggel kinézve az ablakon inkább legszívesebben vissza bújnék a meleg ágyba és egésznap kisem kelnék onnan, sőt, még a lakásból sem tenném ki a lábam. Az ilyen idő tökéletes arra, hogy elvégezzük az elmaradt házimunkát, bevackoljuk magunkat a fotelba egy csésze forró teával és egy jó könyvvel, megnézzük a kedvenc sorozatunkat, vagy azt a műsort, amiről lemaradtunk, meghallgassuk a rádiók „kulturális” műsorait, vagy bármit, amit elmulasztottunk a megvalósítandó tételek listájáról.

Milyen jó is lenne, ha ebben a ramaty időben ez megengedett lenne! Ha az emberek szemet hunynának a felett, hogy félretesszük a napi rutint és otthon megbújva próbáljuk túl élni ezt az időszakot, mert a természet lenullázta a lelki erőnk mérlegét és végképp kedvünket szegte bárminemű munka iránt.

Tény, kell az eső, kell a csapadék, de már jó lenne, ha kicsit abba hagyná és engedné a napot is érvényesülni, ami pedig a sugarainak adhatna valami kis energiát, mert eddig csak mutatta, hogy van, ne felejtsük el a létezését, de jelentős hatást eddig még nem produkált.

Ha a február ilyen hatással van ránk/rám, mi lesz velünk/velem áprilisba, abban a szeszélyes hónapban, amikor törvényszerűen az eső az uralkodó tényező?

Nincs mit tenni, át kell vészelni, túl kell rajta jutni, legyen bármily’ nehéz is, és a lelki deficit ellenére is teljesíteni, munkába menni, a mókuskerék monoton forgását nem megszakítani, mert ha a rendszerben zavar keletkezik, az káoszt eredményez, és pontosan tudni véli mindenki, hogy a káosz az semmilyen esetben sem eredményes, és a megbomlott folyamatot helyre állítani irtó nehéz és fáradalmas.

Szóval, éljen bennünk az a gondolat, hogy „örökké nem eshet!”

Meghánytam-vetettem a dolgot, rágódtam rajta vagy egy hetet, megkérdeztem minden arra érdemes személyt, mindenkit, akinek a véleménye számomra nagyon fontos, és megfontolandó. Volt, aki válaszolt és volt, aki nem. De végső soron a döntést nekem kellett meghozni, az én életemet kell alakítani és mind a felelősség, mind pedig a következmények engem terhelnek.

Nem volt egyszerű, de végre világosan látom azt, amit eddig, nem vagy amit nem akartam meglátni. Nem véletlenül voltam/vagyok bizonytalan a komplett egész szituációval kapcsolatban, hiszen a lelkem már régen tudta azt, amire az eszem az elmúlt percekben ébredt rá. Végig súgta, de nem vettem róla tudomást. Végül is jobb később, mint soha!

Ez pedig történetesen az, hogy nem jelentkezem az egyetemre. Ennek alapvetően a személyemben fellelhető hiányosságok az okai. Nem vagyok sem erőszakos, sem határozott és abszolút nem rendelkezem semmilyen olyan adottsággal, amellyel egy hiteles és jó politológusnak rendelkeznie kell ahhoz, hogy érvényesülni tudjon a pályán és ne kerüljön a süllyesztőben, mint egy önmagát megvalósítani képtelen, egy jelentéktelen és kudarcot valló, arra már kiégett valami, amit mint egy fadarabot hajítanak ki a szakmából. Valamint nem szeretnék egy párt áldozatává sem válni, nem óhajtók agymosottként, zombiként „tündérországról” vagy más hasonló víziókról ódákat zengeni (melyek még józan paraszti ésszel végiggondolva is hülyeség!), illetve csak azért, hogy elérjek valamit e terülten magamra kellene ölteni valamely párt színét és magamévá kellene tennem az ideológiát is, amire egyszerűen nem vagyok hajlandó!

Más vonatkozásban pedig anyagi okai vannak annak, hogy így határoztam. Fejben lefuttattam a költségeket, „osztottam- szoroztam, kivontam-összeadtam” , meditáltam a bankszámlaegyenlegem felett, kalkuláltam, szóval minden oldalról megnéztem a dolgot és rá kellett jönnöm, hogy az összvagyonom, durván a képzés egyharmadára lenne elég (annak meg igazából semmi értelme) és mert nincs nyelvvizsgám (és előreláthatólag nem is lesz, még a távoli jövőben sem) ezért diplomát sem fogok kapni, így ismét ott lyukadok ki, hogy nincs realitása annak, hogy egyetemre menjek, illetve, hogy még több időt itt töltsek.

Természetesen nem áll szándékomban tétlenül otthon ülni, és arra várni, mikor ugor értem egy fejvadász cég, ez áll tőlem a legtávolabb, egyébként. Elképzeléseim szerint és figyelembe véve a valós „adottságaimat” és képességeimet, készségeimet (ha ilyenekről beszélni egyáltalán lehet az esetemben), neki kezdek egy újságírói tanfolyamnak, azon belül is, hogy hű maradjak önmagamhoz, politikai szakújságírónak szegődőm majd. Ezt még anyagilag bírni is tudnám és nem kötne le 3 évet még az életemből, hanem csak kettőt (nem mintha ez akkora jelentőséggel bírna). Utána meg majd meglátom.

Egyelőre ezen a szakon legyek túl, aztán utána ráérek a következő fázisba lépni. Mindenesetre az eddigi feszültséggel és izgalommal teli napok után, és a rossz lelki állapotomon felülkerekedve, azt hiszem így lesz a leghelyesebb, ha meg nem, akkor tévedtem. Nem először fordulna elő és nyílván nem is utoljára. Úgy gondolom, hogy a helyzetemben és a felsőoktatás jelenlegi formájában felelőtlenség és vakmerőség lenne a részemről, ha belevágnék.

 Számtalan bizonytalanság és kérdőjel az, ami nem enged szilárd talajt biztosítani a felsőoktatásnak és a helyes döntés meghozatalát a felvételizni szándékozó diákoknak. A lehetőségek szűkülnek, a perspektíva fogy, ahogy a pénz is, mely az egyetemek létét veszélyezteti. Központilag szabályozott tananyag, állami előírás a szakokat illetően? Lassan Putyin irigykedve fog ránk tekinteni és csak a remekbe bevált unortodox (Matolcsy) receptért cserébe lesz hajlandó tárgyalni Orbánnal a gázról.

 De ez már egy másik történet!

Rengeteg középiskolás vacillál azon, hogy hova milyen szakra jelentkezzen, hol folytassa a tanulmányait. Eme sorsdöntő kérdésre a választ az új felsőoktatási törvény jelentősen behatárolja. Kulcs érv sokaknak a „nem jelentkezem sehova” alternatíva mellett a drasztikus államilag finanszírozott férőhely csökkentése, vagy is az, hogy szinte borítékolható, hogy csak fizetős szakra kerül be. Ez nagy visszatartó erő, illetve nyomos ér amellett, hogy inkább a határon túl, vagy munkakeresést válassza a tanulás helyett.

Számomra az álom szak és egyúttal az álom meló is, a politológia. Napok óta sorolom a mellette valamint az ellene szóló indokokat, állandó kétségek között vergődőm és folyamatosan azt kérdezem magamtól, hogy be adjam-e a jelentkezésemet vagy sem. Legnagyobb ellenérv és talán az egyetlen is (több mellette szólóval szemben), hogy csak költségtérítéses formára vesznek fel. Oda bőven elég a pontom, viszont a támogatottra kevés.

Az is kérdés, hogy maradjak itt, Szegeden vagy váltsak várost, amit azt vonja maga után, hogy előröl kezdhetem felépíteni mindazt, amit az elmúlt két évben itt már elvégeztem.  Ami ugyan nem jelent kizárólag rosszat, hiszen nem egyszer kezdem már „új életet”, de nem gondolnám, hogy máshol jobban boldogulnék, lévén, hogy a boldogságom legnagyobb akadálya éppen én vagyok!

Szívesen maradnék itt! Immáron a szobatársaim is páratlanok, a lelki nyugalmam is közelít a normálishoz, és már kiismerem magam Szegeden, ismerek már mindent, amit ismerni kell. Szóval a váltás nem biztos, hogy jó hatással lenne a mára már viszonylag stabilnak mondható helyzetemre, állapotomra. Azt meg, hogy visszaessem a mániás depresszióba, hogy az anorexiám még inkább a hatalmába kerítsen, ezzel tönkre téve az eddigi munkámat, nem kockáztathatom. A saját érdekemben sem. Ez ugyan tűnhet most önzőségnek, de ez kell is ahhoz, hogy tudjak érvényesülni a világban. Egy egészséges mértékű önzőség, egy hasonló szintű egoizmus szükséges, hogy ne essek, ne essünk a farkas törvény áldozatául.

Ami még nagyban lök ezen a szándékomon, az az a „megérzés”, hogy állást úgysem kapok, (szakácsként valószínűbb, de nem akarok ezen a területen tevékenykedni) valamit meg csinálni kell, nem tespedhetek otthon várva a csodát, hogy majd rendeződnek a soraink. És amúgy is! Addig kell tanulni amíg lehet. Továbbá, nem szeretném utálni magam azért, mert elhalasztottam egy lehetőséget, mely talán jó irányba vezetheti az életem. Oké, persze, lesz még felvételi, de nem tudhatom, hogy mennyire fogják még ellehetetleníteni a mostani, amúgy sem baráti rendszert.

Egyik pillanatban még eltökélt szándékom, hogy jelentkezem, de aztán felüti a fejét a félelem, és inkább lemondok róla és még a gondolatot is száműzőm a fejemből.

Tényleg nem tudom, mit kellene tennem. Jelentkezzem? Ne? Mi lenne a helyes döntés? Lenne értelme? Meg tudnék felelni? Nem okoznék csalódást? Nem lenne kidobott pénz? Egyáltalán ez kérdés?

Hülye vagyok?

Áh….nem tudom…..

Vegyes érzésekkel hagytam el az otthonomat. Bár nem volt olyan csöpögős a búcsú, mint amikor beköltöztem, sőt! Épp hogy nem úgy váltunk el, hogy „na, végre elmész!”. Ami igazából abszolút jogos és érthető is lett volna, bár a tekintetek ezt sugallták.

Másfél, két hónap otthonlét bőven elég volt a szüleimnek is és nekem is. Ez idő alatt főztem, takarítottam, kávét főztem, etettem-itattam az állatokat, fát vágtam, olvastam és rejtvényt fejtettem. Jó volt, mert nem csak szellemileg, hanem fizikailag is elfáradtam. Szóval házimunkát és háztáji munkát végeztem. De eztán nem lesz, aki mindig mindent elpakol, aki elmosogassa a poharakat, aki állandóan rendet rak és szellőztet, nem lesz olyan kérdés, hogy „hol van a papucsom/cipőm?”! És az sem lesz feszültségforrás, hogy „kitüzelem a fát az udvarból”! Mikor anyának ezt előadtam, megnyugtató mondattal reagálta le: „Ne hogy azt hidd, hogy azzal, hogy elmész, megszűnik minden gond. Lesznek, amik igen, de lesz helyettük más. Nekem rosszabb lesz, mert most mindent nekem kell megcsinálni!"

Oh! Megint átaludtam a Dunát!

Baja. Utálom Baját! Hogy miért? Ez egyszerű. Mert ott mindig beül mellém valaki, aki erősen „szervkereskedő” gyanús. Mégpedig olyan, aki vesében utazik. Az én buszomon!!

Megkérdezi egy úr, hogy leülhet-e mellém. Én szívélyesen mosolygok, mondom persze, lévén, hogy heringjárattá váltunk. Le ül. Elővesz egy fanta-s üveget és udvariasan megkínál. Bor volt benne. Egy röpke dicshimnuszt zeng róla, majd miután a harmadszori visszautasításom eljutott a tudatáig, ráhúz és folytatja a mondókáját. Mondanom sem kell, hogy konkrétan az alkohol szagától beálltam. Zaláról beszélt. Majd meglepődött és együtt érzését fejezte ki afelől, hogy oda valósi vagyok és” jaj szegény, egész nap utazik.” Ezután elkezdett valamit motyogni a sanyarú gazdasági helyzetünkről, a munkahely nélküliségről, arról, hogy szegeden 9 gyárból egy sincs. Egyébként ezt reggel már halottam, csak a másik oldal szemszögéből. „Ezek a ****(sok-sok obszcén szó) kommunisták mindent szétvertek, most meg pofátlanul mondják a magukét”. Majd dicsekedtek a saját kölykük sikerével, karrierjével, fizetésével. Megjegyzendő, hogy a padtársam, pontosabban az üléstársam is beavatott a gyerekei életébe, de ő nem aranyéletről beszélt, inkább arról, hogy ugyan jól keresnek, de nem szeretik azt, amit csinálnak és nem is vág a szakmájukba. Majd ismét előkerült az üveg, mondott valamit, és újból ráhúzott. (mire szegedre értünk, hoppá, elfogyott. Hogy létezik, hiszen az előbb még tele volt. Ja, hogy az az előbb két órával ezelőtt volt)

Próbáltam finoman utalni arra, hogy hagyjon már békén, de nem értette a célzást. Babráltam a telefonommal, imitáltam az alvást, de semmi. Csak mondta a magáét. Előkerült az általam oly’ szeretett kérdés: „Kedveskének szegeden vagy Zalában van barátja? Nincs? Egy ilyen csinos lánynak? Hogy létezik? (Ekkor ezt gondoltam: Kapd be a bal bokám te köcsög!) Válaszom: Hát, ezt hozta az élet!

Végül „elhitte”, hogy alszom, és rávetemedett a vesémre. Alig vártam már, hogy leszálljunk és vissza tudjam tolni a bal vesém a jobb oldalról, mivel valamilyen okból odakerült.

Mórahalom, Ásotthalom…. Gyökérfalva!

Lényeg a lényeg, ragadjon a bélyeg!

Na, de elég ennyi információ, remélem tudtál követni!? :)

Várlak vissza :D

Hallgatom és olykor (jobb híján) nézem ezt a remekbe szabott (!) királyi médiát, és még ha teljesen oda sem figyelek, a beszivárgott információ hallatán akkor is felugrik a szemöldököm egészen a homlokom közepéig.  Ilyenkor akarva- akarattalanul is ki kívánkozik belőlem a gondolat, hogy akik ezeket a műsorokat szerkesztik és áldásukat is adják az éterbe való kibocsátásukra, azok tulajdonképpen hol is élnek? Milyen adatokat, információkat, visszajelzéseket kapnak? Egyáltalán ebben az országban, sőt tovább megyek, ezen a bolygón élnek?

Véleményem szerint azzal, hogy teljesen átkozmetikázott adatokat és kizárólag a kormányzati szemszögből látottatokat közvetítik a zemberek felé, nem pusztán a hitelességüket vesztik el teljes mértékben, hanem hozzájárulnak ahhoz, hogy a nagyérdemű még inkább beszűkült látásmóddal zuhanjon az elbutulás felé, annak irányába, hogy immáron teljesen elveszítse az önálló véleményalkotói képességét, és tökéletesen beleférjen a „hülye vagy” kategóriába.

Kormányunk és a csatlósai, a szóban forgó orgánumok, mint fegyverhordozók, a „tündérmese” teljes fogságába estek, vívják a forradalmukat a mese fő gonoszaival, történetesen a csúnya és gonosz spekulánsokkal és persze az örök ellenséggel, akit Gyurcsány F.-nek hívnak. Az EU-ról és az IMF-ről nem is beszélve, a nagy gyarmatosítok, akik szövetkezve az „ellenzékkel (már ha beszélhetünk valódi ellenzékről), megakadályozzák azt, hogy a ’matolcsyzmus” kiteljesedjen. Ami annyit jelent, hogy végleg elrugaszkodik kis hazánk a realitások talajától, szárnyra kap a gazdaságunk és közmunkások (alsó réteg) fizetik ki a gazdagoknak (felső réteg) kedvező adó- és egyéb árcsökkentéseket.

Mekkora lenne má’ ha a közfoglalkoztatottak nem város/falu terein dolgoznának, vagy végeznének egyéb nem produktumot termelő, illetve nem a versenyszféra részét képező tevékenységet, hanem mondjuk a „haveroknak” az ifjúkori pajtásoknak a kényelmüket teremtenék meg 47 000 Ft-ért, ami jobb esetben arra elég, hogy a hónap felét át vegetálják. De ne panaszkodjanak, hisz’ kapnak ’bözsi – utalványt” (Erzsébet-utalvány), melyet elüdülhetnek a főnők valamely gyógyüdülőjében, ahol természetesen a szálláson kívül minden igénybe vett szolgáltatásokért keményen csengessenek.

Azok, akik nem férnek bele e népszerű és statisztikát szépítő keretbe, azoknak sem kell búsulni, mert országunk ’ autógyártó nagyhatalom’, a dolgozóké a gyár, a dolgozóké minden (leszámítva a mindent). Valamelyik gyárunkba biztosan helyet kapnak. A kérdés csupán annyi, hogy kinek is állítjuk elő az a rengeteg autót? Lévén, hogy Európa szerte csökken a kereslet, más kontinensről nem igen hiszem, hogy innen rendelnének, keletre tekintve pedig megoldják határon belül.

Mivel a minimálbért emelik (ami igazából a munkaadó terheit növeli, a munkavállaló bére nominálisan nem nő, talán még csökken is), ezáltal drágul a hazai foglalkoztatás, ami azt vonja maga után, hogy nem fogja megérni a vállalkozni szándékozóknak, hogy nálunk fektessenek be. Ez végeredményben a jéghegy csúcsa. Ami még blokkolja a józan vállalkozó szellem kibontakozását, az a kiszámítatlan gazdaságpolitika, az adónemek születésének gyakorisága, mértékének meglepetésszerű emelkedése és persze az, hogy nincs potenciális piac, hiszen távolodunk nyugattól, orientálódunk kelet felé, ahol meglehetősen „forró a helyzet” (végül is forradalmáraink ott igazán otthon éreznék magukat) és nem igazán kíváncsiak reánk…

No, de ami igazán fúrja az oldalam, az az, hogy a kormányt követő kispolgár nem jár boltba? Nem kap fizetést? Nincsenek gyerekei, unokái? Nem veszi észre, hogy a pénzéért ma már jóval kevesebb terméket tud megvásárolni, mint egy vagy két éve? Nem beszélget emberekkel?   

Képzelem, orrba-szájba szól a Kossuth-rádió, sugároz a M1, M2, Echo-tv és persze a HÍR tv. Az asztalról tekint a vezér portréja, mosolya kellő erőt ad a harc folytatásához. De még véletlenül sem kommunikál a kispolgár, mert még valaki rosszat talál mondani a vezérről, és akkor elgurul a gyógyszer, ami ugye rohadtul megdrágult az utóbbi két évben és spórolni kell vele…

Tűnhetek érzéketlennek, kőszívűnek, komornak és utálatosnak, lehetek kiállhatatlan és elviselhetetlen, viszont én is csak emberből vagyok (vagy miből?), akire olykor – nálam, az átlagosnál ritkábban, évente úgy kétszer- rá tőr az érzés, hogy „de jó is volna, ha megölelnének”, vagy éreztetnék velem, jelét adnák annak, hogy szeretnek. Persze ez a jel egyértelmű legyen, mert különben elkezdem csűrni-csavarni, addig kombinálni, míg az nem jön ki, amit én akarok, hogy kijöjjön és ez nem feltétlen jelent jót.

 Mivel számomra hihetetlen, hogy engem lehet emberszámba venni, urambocsá’ szeretni, ezért rendkívül nehéz bebizonyítani ennek az ellenkezőjét. Senkinek nem tudom elhinni, csak ha folyamatosan és a kezdetek kezdete óta támasztja alá azt, amit mond.

Bár a bizalmam elnyerésére még ez sem elég…. eddig még csak egy személynek sikerült…. szemléletes arány.

Tegnap, elég hamar- lévén, hogy még csak az év első hónapját tapossuk- olthatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy valaki figyeljen rám. Általában véve el vagyok a magam kis világában, begubózom a négy fal közé, kezemben egy könyvvel és próbálok nem tudomást venni magamról. De most nem bírtam, ezért írtam egy e-mail-t:

Bálint, ugye te szeretsz engem???
Ugye fontos vagyok?
Ugye van értelme a létezésemnek?
Ugye egyszer boldog leszek?
Ugye egyszer szerelmes leszek?
Ugye egyszer viszont fognak szeretni?
Ugye egyszer élni fogok?

Nem akartam, hogy egyből válaszoljon. Nem szeretem, ha mindjárt lereagálják azt, amit írok. Ez azért van, mert ha írok, akkor olyat írok, amihez idő kell, hogy megfelelően át legyen gondolva, fel legyen dolgozva, és mert én szeretek szépen, frappánsan és bonyolultan fogalmazni, aminek az értelmezéséhez idő kell. Ahhoz, hogy írjak valakinek megfelelő lelki állapot és elszántság szükséges. Nos, az elszántság nem mindig párosul kellő mersszel, hogy meg is várjam a választ.

Nem is csalódtam, sőt! Jó is volt végre sírni, sírni ott, ahol senki sem lát, sötétben, eldugottan, jelentéktelenül.  De mégis! Olvasva a sorokat, mosolyogtam, miközben könnycseppek siklottak végig az arcomon, egyszerre könnyűnek és mázsásan nehéznek éreztem a mellkasom, fulladtam és fellélegeztem.

„Ildi! Drága Ildim!

Én nagyon szeretlek téged, és sokakat magad mögé utasítva előkelő helyed van a szívemben.
Nagyon fontos vagy, és sokat gondolok rád, még ha éppen nem is írok.

Biztos vagyok benne, h boldog leszel, és szerelmes is, viszont fognak szeretni.

Én nagyon szeretlek. És más is fog. Ebben biztos vagyok.”

Én meg abban bízom, hogy igazad lesz….

Nem hagy nyugodni az a talány, melyet nem tudok megfejteni az életem értelmének keresésének kuszaságában. Ez pedig, az, hogy apa miért utál a létezésem óta.

Hiába keresek, kutatok az emlékeim rengetegében, nem jövők rá arra, hogy hol hibáztam, hol tettem vagy mondtam olyat, amellyel kivívtam az ellenszenvét.

Mint arról már korábban is írtam, soha nem ápoltunk jó viszonyt egymással. Soha nem volt egy kedves szó, egy apai szeretetet tükröző gesztus vagy bármi, amiről arra a következtetésre juthattam volna, hogy szeret vagy, hogy a lányának tekint.

Társaság hiányában nem tudok máshol hangot adni gondolataimnak, a blogomat használom fórumként, hogy könnyítsek a lelkem súlyán, kiengedjem a gőzt, melyet a tudatlanság, a magány és a szeretettelenség okoz bennem.

Mindig azon voltam és arra vágytam, hogy elérjem azt, hogy a szüleim, a családom büszkék legyenek rám, azt, hogy lemossam magamról a „család szégyen” titulus mocskát. Minden tettem, minden mozdulatom erre irányul, minden tervem és elért eredményem mögött ez rejlik, az, hogy ne zárójelben jegyezzék meg, hogy vagyok, hanem igen is kihangsúlyozva és fennhangon, hogy létezem és ez milyen jó nekik.

Tény, hogy e törekvésem szolgál némi felmutatható eredménnyel, de apa esetében sajnos ezt, nem tudom elmondani. Esetében már mit is teszek vagy mondok, bárhogy teljesítek akár itthon, akár a suliban, bármilyen jogosítványt, bizonyítványt, elismerést is felmutathatok, neki, úgy fest semmi nem elég. Eddig az volt a motiváció a tanulás tekintetében, hogy akkor lehetek valaki, ha diplomát szerzek, ha nem elégedek meg a szakmunkás képesítésemmel, le kell érettségiznem, főiskolára kell mennem, mert különben az ő „sanyarú” életútja vár reám is, amitől mindjobban meg szeretne óvni. Mára ez úgy módosult - melyet a fejemhez is vágott -, hogy elvégezhetek akármennyi iskolát, nem lesz belőlem semmi. Pofátlan vagyok, mindenbe beleütőm az orrom, olyan dolgokkal foglalkozom, amikhez semmi közöm és konkrétan egy szar-szemét vagyok, akiből – ahogy már említettem-, nem lesz senki és semmi. 

De ami igazából kiverte nálam a biztosítékot, az nem ez volt, hanem egy tegnapi mondata. Történetesen: megkért anya, hogy ma főzzem meg a kocsonyát, amit előző nap ő előkészített, de nem tett vízbe, mondván, majd este, ha hazaér pótolja ezt a munkafolyamatot. Apa viszont úgy tudta, hogy anya már beáztatta, és azt gondolta (gondolhatta), hogy én – ismét okoskodtam – leöntöttem róla a folyadékot. Mondtam is neki, hogy azért nincs vízbe, mert különben teljesen kiázik belőle a só és nem lesz jó. Erre ő: „de ha sótlan lesz, belevágom a fejed a fazékba!”. Mondom, jó. Fújtatott egy darabig, és bevágta maga mögött az ajtót. Most mit tudtam volna erre reagálni? Csúnya lett volna az biztos. De már átéltem egy hasonló „beleverem a fejed” esetet, de akkor az ajtó és a fal közé csapta a koponyám. Fájt is, lila is lett, de megint csak, mit tudtam volna tenni? Vágjak vissza? Kezdjek el vele vitatkozni, veszekedni? Mi értelme volna? Minden tekintetben én jönnék ki rosszul vagy én kerülnék kórházba, amit a suli miatt sem kockáztathatok.

Még három hét a visszautazásomig, addig meg kibírom valahogy, vagy nem….

Mielőtt elkezdeném a mondókámat, had kívánjak minden kedves olvasómnak (már ha létezel) Boldog Új Évet. Igaz, nem elsejét írunk, és szilveszter sem tegnap előtt volt, de B.U.É.K-ot kívánni, úgy vélem, soha nem késő!

Idei első bejegyzésemet egy olyan kis eszmefuttatásnak szentelem, amely az éjszaka, pontosabban a hajnali órákban pattant ki a fejemből. Természetesen lusta voltam kibújni a meleg takaróm alól és közösülni a kriptám hidegével, és nem vonzott a gondolat sem, hogy az asztalomnál fagyoskodjam. Mert hát nem lehet éjt-nappala téve fűteni, 20 fok fölé még véletlenül sem mehetünk, így is egy vagyon a gázszámla, ami, jelzem a mostani csökkentéssel sem lesz kevesebb, lévén, hogy nem tartozunk a nagyfogyasztói kategóriába. Tehát ez a 10 % olyan, mintha nem is lenne.

Na, de nem ezt szeretném boncolgatni, ez igazán nem rám tartozik, hiszen se lakásom, se kutyám, szóval én csak mélyen hallgassak.

Tegnap délután rám jött az érdeklődhetnék és megkérdeztem az öcsémet, hogy – tudni illik, komoly választás előtt áll a diák sereg- mit választ: hittan vagy erkölcstan?

Ő egyébként sokáig szeretett misére járni és érdekelte is a dolog. Csak, hogy az életében először választás elé állították, ahol rosszul döntött, ezért lényegében „eltanácsolták” a templomból. De ő ennek ellenére is a hittan mellett tette le a voksát, mondván, abban már van tapasztalata.

Az egyházzal való viszonyomat a semleges jelzővel illetném. Mint minden területen, itt is igyekszem racionálisan és objektíven szemlélni, majd véleményt alkotni az adott helyzetről. Továbbá, kulturáltan megfogalmazni mind azt, amit a kis agyam leszűrt. Nem járok templomba és az öcsémmel ellentétben, soha nem is szerettem. Egyrészt, mert unalmasnak tartottam a prédikációt, feleslegesnek az ottlétet és a korán kellés miatt sem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. Ja, meg azért sem, mert ilyenkor anya mindig kajáltatott minket, mert ugye a reggeli  kihagyhatatlan (na, persze!). Félkomásan, azt sem tudtam hol vagyok, de szépen lapátoljam be azt a nagy tányér tejbedarát.

Másrészt azért sem, mert mindig figyelt valaki felsőbb éves a suliból. A hittantanár, aki történetesen az osztályfőnököm volt,- aki mindig utált-, megkérte a felsőbb éveseket, hogy az alsós rendetlenkedő társaságot tartsák szemmel és utasítsák rendre, ha dumálnak a mise alatt. Szerény személyem általában vagy végig ásította vagy nem éppen úgy viselkedett, ahogy az ildomos lett volna. Egyik alkalommal, épp a nagy tömegen próbáltam kipréselni magam, mikor megállítottak és vagy 50 ember előtt kellemesen elhordtak mindenfélének. Na, azóta engem misén látni, kész csoda!

A szükséges kitérők után, rátérek a lényegre. Szóval, ő a hittant választotta. Feltettem neki pár keresztkérdést, amit egy kivételével rendre helyesen meg is válaszolt. Ezt követően jó pár érvet sorakoztattam fel az erkölcstan mellett. Bár szegényemnek lövése sem volt, mi is az az erkölcstan tulajdonképpen (így hozható meg helyes döntés!). Mikor elmagyaráztam neki, felfedezni véltem az arcán némi megingást és legnagyobb meglepetésemre, szeretett édesanyám is az én javaslatomat és érv kosaramat pártolta.

Minden esetre, én úgy gondolom, hittant abban az esetben kell/kellene választani, ha az illető a papi hivatást tűzte ki célul, vagy rendkívüli érdeklődést tanúsít a teológia és az egyház iránt. Az erkölcstant pedig minden más esetben. Nem jön rosszul, ha végre megtanulnának viselkedni, megtanulnák az illemet és a társadalmi normákat, valamint, ha némi kultúra is (talán) ragadna rájuk (a koszon kívül).

Így talán megszűnne, Tarlós rendeletekkel való rugdosását a testi erőszakba átültető hajléktalant rugdosok és velük/rajtuk poénkodó „menő gyerekek” időkitöltési programja.

Nagy kíváncsisággal nézek 2013 elé, mely eddig nem nagyon kecsegtet semmi jóval. De ha egy kicsit is jobb lesz, mint 2012, akkor, azt gondolom, elégedettek lehetünk. Addig meg, várjuk a következő csomagot, törvénymódosítást, adónemeket, adó emelést, furcsaságokat, olyan rendeleteket/eseményeket, melyek mögött tuti van valami csavar (mert hát a magyar ilyen: velem akarnak kitolni, engem akarnak tönkre tenni, kirabolni, csődbe vinni stb.), és persze tűkőn ülve a -10 %-os rezsi számlákat. A kérdés csupán az, mikor lesz meg ennek (is) a böjtje?!

Összességében, azt mondhatom, jó évet zárok. Voltak ugyan megingásaim ez évben is, de kiébe nem?! De ha újra végig futom az évet és átlagolom az eseményeket…. igen, nem volt katasztrofális 2012. Bár azt nem állítom, hogy eget rengetően jó volt, mert nem, szóval egész kicsit haladja meg a nullát.

Amivel viszont nem sikerült megbirkóznom, az a magány, az egyedüllét. Hiába vannak barátaim, hiába vesz kőrül a családom, akikkel immáron rendeződni látszik a viszonyom, és hiába „élek” szeretetben, mégis egyedül érzem magam.

Ez olyan, mint anno a Kádár-korszakban a rejtetett munkanélküliség. Van munkahely, még sincs munka. Termelnek, de nincs rá felvevő piac. Nap-nap után eljár a munkás a melóhelyre, de igazában nincs munkája, mert olyan terméket állít elő, ami felesleges.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy felesleges a lényem, felesleges, amit teszek, na, jó, ezt is, de sokkal inkább azt, hogy a látszaton túl ott a valóság, a gyilkos igazság, mely szerint csak vagyok, élek, forgatom a mókuskereket, de nem vagyok boldog. Nem élvezem az életem, azt, amit csinálok. Minden rutinból jön, minden megszokás, minden gépies és mindez a felszín alatt. Mert ugye nem ezt mutatom.

Tudom, hogy szeretnek, hogy fontos vagyok és részemről hatalmas hálátlanság és gonoszság, hogy mindezek ellenére olyan vagyok, amilyen. Hogy milyen? Egy komor, bunkó, mogorva, zárkózott, antiszociális valaki, aki minden társaságot, minden közősségi programot mellőz, még a saját családjával sem ül le egy asztalhoz enni, vagy csak társalogni, inkább egyedül a sötétben, a némaságban létezik, a gondolataiba merül, és csak akkor pattan fel, ha dolgozni kell valamit vagy segíteni kell.

Gép. Igen, ez vagyok. Egy érzelmek nélküli, ingyen élő, élősködő, akit mint egy csótányt kellene eltaposni.

Ma megint szóba került, hogy nincs barátom. És a sokat hallott és nagyon utált kérdés: „az meg hogy létezik!” Hát úgy, hogy létezik. Van, és kész!  Az állapota nem akar megszűnni.  Nem akar és a jelen kilátásokat figyelembe véve, nem is fog sem a közeli, sem pedig a távoli jövőben.

Szerelem…. azt sem tudom, milyen érzés vagy! Boldogság… rólad sincs információm. Semmiről, aminek köze lenne hozzátok.

Felszín alatti magány, mely karácsonykor, mint a gejzír feltör, és tómból egészen addig, míg meg nem unja, vagy míg újból el nem nyomom, hogy aztán a következő karácsonykor ismét tönkre tegye azt a látszat falat, melyet egész addig gondosan építgettem, toldozgattam-foltozgattam, hogy elfedje azt, ami, vagy aki valójában vagyok…

Addig meg elbújok a kis szobámba, hozzábújok a hatalmas tigrisemhez és nézem a híreket.

Jobb dolgom per pillanat, úgy sincs…..

Peti

Mi történt veled? Hogy jutottál idáig?

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd ilyen ábrázattal fogsz a szemembe nézni, egy képről. Egy képről, melyről sugárzik az, hogy nem vagy tiszta, melyről egyértelmű, hogy nem is mostanában voltál az.

Mikor találkozott a tekintetünk, lepergett előttem az együtt töltött idő. A gyerekkori nyarak, a biciklis eset, mely örök emlékként égett az emlékezetembe, az, ahogy a lányokkal egymást között rivalizáltunk, ahogy a kegyeidet kerestük, amit te nyílván tudtál és élveztél.  

Aztán egy hosszú kiesés, mely idő alatt történhetett veled valami, valami, ami számomra örök talány. Nem mondtad, én nem faggattalak.

Hiába világosítottak fel, hogy „nem vagy jó gyerek”, hogy zűrös dolgaid vannak, nem hittem nekik. Nem hihettem! Nem, mert az emlékeimben nem így éltél. Meg akartam adni az esélyt, hogy általam bebizonyítsd a többieknek, hogy tévednek. Igen is rendes gyerek vagy, akinek csak kötelező kamaszkori kisiklásai voltak, de ennyi! Semmivel sem több vagy kevesebb. Csak a cigi, meg néha egy átbulizott, alkoholtól ittas éjszaka, és pont.

De, nem. Újra és újra megmutattad nekem, hogy nem hazugság mindaz, amit állítanak. De én egyik jelet sem láttam, nem akartam elhinni, hogy valóban nem az vagy már, mint aki élt bennem. Első alkalommal, gondoltam csak egy pár itóka és megállsz. Viszont mikor már az összes kocsmát végig jártuk a faluba és mindenhol legurítottál valamit, és még ezek után is inni akartál, megijedtem. Elmentem. Otthagytalak. Lehet, nem kellett volna? Lehet én is hibás vagyok?

Találkoztam veled még egyszer. Nem akartam megtagadni tőled a második esélyt. Mindenkinek jár. Én is őrülnék, ha kaphatnék, ezért adtam. Bíztam benne, benned, hogy aznap más leszel. Józan.

És az voltál. Az elején. Beszélgettünk. Élveztem a társaságod. Minden jó volt. Kezdem azt érezni, hogy megérte. Nem csak az, hogy adtam még egy lehetőséget, hanem az is, hogy hazudtam anyunak.  Lementünk a tóra, melytől világéletemben reszkettem. Féltem, mert olyan hatalmas és mély, kiszámíthatatlan, mint te!

Figyelmes voltál, hoztál nekem rostos üdítőt, mert emlékeztél, hogy említettem, nem szeretem a szénsavas frissítőt. Sár volt. Beleléptem egy pocsolyába, tiszta sár lett a cipőm, melyet nagyon szerettem. Converse tornacipő! De te nem nevettél ki, nem gúnyolódtál rajtam, hanem felajánlottad és megpucoltad.

Zenét hallgattunk. Nirvana-t. Többek közt.  És előkerült a te itókád is. Amit előtte a parkba kevertél be borral. Beszélgettünk. Zenét hallgattunk. Ittam és te ittál. Te elszálltál, én maradtam a földön. Ismét erőszakos lettél. Nem engedtél el. Féltem tőled. Haza akartam menni. De te pénz kértél, újabb adagra. Én nem adtam. Kiborultál. Én még jobban kétségbe estem. Nem jött senki kocsival, busz sem jött. Ott hagytalak a buszmegállóban, a falu végén, és elindultam haza, gyalog, a másik faluba.

És te eltűntél.  Kerestél, de én kerültelek. Végül végleg eltűntél.  Eltűntél, hogy pár hónappal később felbukkanj, mint egy igazi, erős drogos. Lefogyva, agresszív ábrázattal, függőként.

És most te nem válaszolsz. Élvezed a repülést, a boldog tudatlanságot, a gondtalan vagy épp a gondokkal teli életet. És elfelejted, hogy vannak, akik annak ellenére is szeretnek és várnak vissza, hogy tőnkre tetted őket….

Tarlós István nem érti Orbánt. Erről közölt cikket ma a Népszava. Nos, ha ő nem érti, akkor kérdem én, ki érti?

A kormány tevékenységét azonban nem nehéz megérteni. Csak azt és oly módón tesz, ami az érdekében áll, azt, ami hozzá segíti a következő választások megnyeréséhez. A kampány már elkezdődött, holott még van két év a voksolásig. De aki nem kezd el időben aktivizálódni, aki még kivár, passzív, gondolván, még van idő, annak esélye sem lesz, nem hogy a változtatásra, de még a jelölt állításra sem.

Forradalmi kormányunk hadjárata már olyannyira erőszakos, hogy tekintet nélkül átgázol és megvádol minden olyan személyt, intézményt, mely nem az ő zászlaja alatt vonul. Az eszközök szelektálása nélkül kreál vádakat, képzelt eseményeket és olyan összefüggéseket teremt, melyek még józan paraszti ésszel végig gondolva is abszurdnak bizonyulnak.

Viszont, ki gondolkodik ma már ebben az országban? Ki az, aki visszanyúl a tapasztalataihoz, az emlékeihez, ki az, aki megkérdőjelezi, meg meri kérdőjelezni a hőn szeretett vezérének szavait? Szomorúan tapasztalom azt, hogy senki. Azok, akik mégis, elenyésző számban vannak, és ők, akik nem a narancssárga színű ködben élnek, ők passzívak, kiábrándultak és szavazni sem valószínű, hogy elmennek, valamint nem hajlandóak semmiféle kontaktust teremteni a kormánnyal. Ergo nem fognak regisztrálni, ezzel önmagukat zárják ki és megvonják maguktól és ezzel az országtól a jobb jövő kiépítését célul kitűző ellenzék érvényesülését. Még ha nem is nyerne egy tömörülés sem, de az már nagy eredmény lenne, ha a kétharmados többséget meg tudná szüntetni. Ehhez meg pont, hogy arra lenne szükség, hogy azok, akik nem asszisztálnak a Fidesz uralmához, elmenjenek szavazni ezzel is a hozzájárulva a leváltás lehetőségéhez.

Népszavazás csak arról és kizárólag arról lehet és lesz, amire Orbán rábólint, ami legalizálja a tervei véghezvitelét. Természetesen egy próbát megér, sőt, meg is kell próbálni, főleg, mert a civil szervezetek olyan kérdésről óhajtanak konzultálni a néppel, amik valós problémát vetnek fel, amik valóban megoldásért kiáltanak. Ezzel nem azt szeretném sugallni, hogy a hajléktalan ügy nem probléma, mert az, de a levelezésre költött pénz esetleg hajléktalan szállókra kellene költeni és mindjárt nem az utcán fogják a kormány szemét szúrni.  Eddig minden olyan nemzeti kérdésfelvetés feleslegesen kidobott pénz volt, melynek semmi értelme, eredménye nem látható, mert hiába gondolja a nép valamiről, hogy igen, ha a vezér a nem mellett cövekelt le.

Pénz mindenre van, csak arra nem amire kellene. A felsőoktatás botrányos pénzelvonása, mellyel világszínvonalú intézmények kerültek a bezárás küszöbére, a létminimum alatt élők még nagyobb sarcolása, a pedagógusok, egészségügyi dolgozok helyzetének nem tudomásul vétele és még sorolhatnám nap-estig, mind-mind milliárdos összegű pénz átcsoportosítása presztízsberuházásokra. Mert hát igen is szükség van három óriási stadionra (hogy színvonalas helyen áldozhasson a kormány a vezetőjük hobbijának), szükség van minden főtéren egy szökőkútra, és persze nagyon fontos, hogy a kormánytagok háza előtt kátyúmentes út legyen. Kit érdekel az ország zuhanó repülése, kit érdekel az ország halálba menetelése, a társadalom nyögdécselése? Kit? Senkit! Akit mégis, azt kikiáltják haza ellenesnek, bank pártinak vagy más ellenségnek.

Van egy olyan érzésem, hogy nem vagyunk távol 1956-tól, tehát a külföldre távozókat - legyen az szakember, fiatal, idős vagy bármi-, kikiáltják disszidensnek, akiket utálni kell, akik elárulták a hazát és lepaktáltak nyugattal, Brüsszellel, a legfőbb ellenséggel és a gyarmatosításunk mellett vannak.

A plagizálásba már bele sem megyek. Önmagáért beszél, és egyértelműen kiállítja kis hazánk bizonyítványát.

Munkahelyek, hazai cégek sorra szűnnek meg, a gazdaság meredeken zuhan minden mutatóval együtt, de a kormány legnagyobb problémája még is az, hogy a Videoton bejut-e a futball élmezőnyébe. Ez bizonyítja legjobban, hogy a sorsunk el van döntve, kőbe van vésve és a kutyát sem érdekli, hogyan vészeljük át mai napot, a holnapra már nem is merünk gondolni, nemhogy a következő évre….

Hajrá magyarok!

Olyan szívesen sírnék. Elbújnék egy sötét szobába és a halálba sírnám magam. A halálba, ahol nem vár semmi. Se rossz, se jó, pusztán a nagy üresség. Egy hófehér szoba, ahol magam vagyok, ahol nem bánthat senki, ahol nem érhet se csalódás, se kudarc.

Magasan szálltam. Rengeteg tervem volt a jövőre nézve, melyek megvalósíthatónak látszottak. Szárnyaltam. Könnyűnek éreztem magam, olyannak, aki sugárzik. Mosolyogtam, nevettem, emberek között voltam. Jól éreztem magam. Próbálkoztam. Minden lehetőséget megragadtam és kihasználtam. Teszteltem a képességeimet, tágítottam a határaimat.

Mindezzel mit értem el? Konkrétan semmit! Magamnak ástam a vermet, mely minden alkalommal mélyebb és mélyebb lett, míg el nem jött a nap, mikor beütött a krach, és mint a kártyavár dőlt romba. Minden tervem, álmom vált semmissé a minimálisra feltornázott önbizalmammal egyetemben.

Felfújt lufikon evickéltem, mely beleütközött egy arra kószáló apró, tiszta és ártatlan pihébe, amely zavart keltve a látszategyensúlyban, megbontva azt, kibukkant! Megsemmisült. Meghalt!

A párhétig tartó lilaköd egyszerre semmisé vált, feloszlott és leleplezte azt a tökéletes ürességet, tehetségtelenséget és ostobaságot, melyet rejteni volt hivatott.

Immáron világossá vált, hogy bárhogy is erőlködöm elrejteni a fogyatékosságaimat, bármennyi erőt és energiát is fektetek a megmásításukra, teljesen felesleges. Erre ugyan nem most és nem ez okból jöttem rá, ezt eddig is tudtam, de voltam olyan naivan hülye, hogy azt gondoltam nekem sikerülhet az, ami másnak nem. Nekem, csak nekem van esélyem arra, hogy más legyek, hogy olyan legyek, mint amilyen az álmaimban vagyok, illetve amilyennek láttatom magam. Tévedtem! Ugye milyen ismerős?! Megint tévúton járok. Megint vakvágányra álltam rá. Megint meghalt egy részem. A kérdés már csak az, mikor hal meg az egész…

Hogy újra személyesre vegyem a figurát, elmondom, pontosabban leírom, mit is álmodtam tegnap. Tudom, sokszor jövök az álmokkal, de ha egyszer nagymértékben befolyásolja a rákövetkező napomat, nem mehetek el mellette szó nélkül.

De előbb egy kisebb fajta kitérő:

Reggel megyek a suliba a szokásos utón, a szokásos tempóban, a szokásos gondolati elmélyülésemben. Hírtelen arra kaptam fel a fejem, hogy valaki hangosan köszön: „szia ’nevem’! Egy pillanatra megállt bennem az ütő, majd nyugtázva, hogy mégsem nekem köszön, haladok tovább az órámra. A következő fordulónál gyanúsan áll a dzsindzsásban egy tag, sejtelmesen kémlel, majd a bajsza alatt elköhint egy szia-t.

Erre már végképp nem tudtam magyarázatot találni. A hajnali kómás fejemből értelmesen nézek ki és felmerült bennem a kérdés: „mi van ma az emberekkel?” Nincs még olyan hideg, hogy azt magyarázatot adhatnám eme furcsa viselkedésre, hogy biztosan elfagytak az agysejtjeik. Mindegy is, különösebben nem foglalkoztatott a történés, mentem tovább, mint jó diák, hogy időben beérjek az ’oskolába’.

Ennyit a kitérőről.

Vissza az álmomhoz.

Noha, nem sok jelentőséget tulajdonítok eme képeknek, holott jó páran eléggé nagy hangsúlyt adnak neki, mondván a tudatalattink rejtett kis bugyraiban megbújó, onnan feltörő, elnyomott és titkos vágyaink vizuális megjelenítése. (szép kis definíció kerekedett ebből, pedig nem is a Wiki-ről szedtem)

Az álmom a következő volt: Három életem volt. Nem egy vagy kettő, hanem mindjárt három. De így a végkifejlet ismeretében levonva a konzekvenciákat, bár egy sem lett volna.

Szóval, három szempontból tekinthettem meg egy azon szituációt. Az első életem egyből halállal végződött. A másodikban térdtől lefelé nem volt lábam és Beckham az engem megsegítő jótékonykodó futásba kezdett. A harmadik, és egyben a legdurvább, és a következő 24 órában az erős hányingerem és negatív hangulatom kiváltója, az az, hogy mint kívülálló nézhettem végig, ahogy lassan elszorítják a lábamban a vérkeringést és egy bazi nagy fűrésszel nekiesve, amputálják mindkét lábam térdtől lefelé. Harmadszor is csonka lettem.

Ez mindennek megfelel csak épp egyik titkos vágyamnak sem. Szóval akkor mi is van ilyenkor az álmok tükörként való funkcionálásának a vágyak tekintetében?