Bevezető

Szoktuk mondani, hogy „kisebbségben vagyok a véleményemmel” ami azt jelenti, hogy egy olyan nézetet, gondolatot képviselek, amely nem illeszkedik a többség szemléletével, ami elüt az általános norma rendszertől, vagy éppen más értékeket hangsúlyoz, mint a társadalmi átlag. A kissebség kifejezést tehát pejoratív értelemben használjuk, olyan jelentéseket és érzelmeket kapcsolunk hozzá, amely negatív, disszonáns, el- és visszautasító magatartásra késztet bennünket.

Ha megnézzük egy állam népességét, annak összetételét, azt látjuk, hogy az nem alkot egy egységes egészet, vagy is nem homogén. Hollandia például rendkívül heterogén. Rá az oszlopos társadalom a jellemző, ami azt jelenti, hogy nem pusztán a vallon, flamand és holland etnikumok mentén fragmentálódik, hanem számos szubkultúra is színezi a társadalmat.

Vagy Spanyolországot említve a katalánok rendelkeznek nagyobb számú kisebbséggel, akik napjainkban a függetlenségükért, az autonómiájukért küzdenek. Esetükben arról van szó, hogy adott egy állam, jelesül Spanyolország, amelynek részét képezi egy olyan etnikai csoport, amely alávetettként élt az országban kisebb-nagyobb függetlenséggel, egyben az alkotmányban rögzítve azt, hogy a nemzet részét képezi. A katalánok azonban önálló államisággal akarnak érvényt szerezni kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai értékeiknek.

Magyarország a történelme során mindvégig egy soknemzetiségű, afféle multikulturális társadalom volt, többek között ennek is a következménye a kulturális gazdagsága, a hagyományainak a sokszínű, széles palettája. A KSH 2011-ben készült népszámlálási adatsora 13 nemzetiséget sorakoztat fel, melyek közül a cigány (roma, beás) nemzetiségűek szerepelnek kimagasló számmal (244834), azonban az anyanyelv használat tekintetében csupán a negyedikek (1028) megelőzve a német, román és szlovák kisebbségek gyakorlatát.

Vajon miért fordul elő egyre nagyobb gyakorisággal az, hogy valaki egy adott nemzetiséghez tartozónak vallja magát, de a nyelvet nem beszéli, identitása eltérő, kultúrájában és hagyományaiban egy más nemzet normarendszerét követi?

Dolgozatomban megpróbálok rávilágítani arra, hogy mi befolyásolja egy társadalom viszonyát a kisebbségekhez, illetve, hogy mit tehetünk annak érdekében, hogy a fennálló konfliktusokat megszüntessük, intenzitásukat csökkentsük.

Fogalom tisztázás – integráció vs. asszimiláció

Azonban azt tisztázni érdemes, hogy a kisebbség alatt nem kizárólag egy nemzetiségi csoportot értünk, hanem ide sorolandó minden olyan halmaz, amelynek van közös identitása, értékei, céljai, múltja, jelene, jövő építési szándéka, rendelkezik egy olyan összetartó erővel, amely által közös fellépésre képes, egységes arculattal tud megjelenni, ill. tagjai érdekeinek érvényesítésére képes és hajlandó. Egyetemes definíciója nincs. Így csak egy rugalmas meghatározást tudunk megalkotni, amelytől eltérni szabad és adott esetben kell is.

Kisebbség közé sorolunk olyan közösségeket, amelyek valamiben eltérnek a társadalmi átlagtól, a többségtől, és mint egy apró sziget ékelődik be a társadalomba, azon belül alakít ki egy életteret, amely lehet nyitott és zárt is. Létszáma változik, ahogy értékei, érdekei, norma rendszere is módosulhat a tagok gondolkodásában bekövetkezett változások, illetve a környezeti változások függvényében.

Ilyen társadalmi csoportot alkotnak a szellemi-, testi fogyatékossággal élők, a különböző vallást gyakorlók, szubkultúrák képviselői stb.

Az, hogy milyen kapcsolat van a kisebbség és a többség között sok mindent elárul az adott országról, annak politikai berendezkedéséről, politikai elitjéről, polgárainak szocializációjáról, azok szociálpszichológiai állapotáról, tolerancia és szolidaritás szintjéről, továbbá érzelmi gazdagságéról, fejlettségéről.

Ott, ahol a polgárság egy magasabb szinten áll, ahol az állam gazdaságilag, politikailag, kulturálisan és társadalmilag fejlett, ahol van hatékony szociálpolitika, ott a kisebbség-többség együtt élése harmonikusnak, problémamentesnek mondható. Természetesen konfliktusok mindig jelen vannak, azok kiküszöbölhetetlenek, azok permanens jelenléte nem kisebbség-többség dichotómia eredménye, hanem Arisztotelészt és Platónt idézve a magántulajdon megjelenésének.

Társadalmi-, politikai- és szociális kérdés hangsúlyosan a nemzeti kisebbségek tekintetében fogalmazódik meg, így a köznyelvben az ő jelenlétük okozta nehézségek kerülnek fókuszba. A többi csoport marginalizálódik, gyakorlatilag „megfeledkeznek” róluk, és mint kisebbség nem tartják számon őket.

A velük való foglalkozás, a megsegítésük, kompenzálásuk, a feléjük gyakorolt tolerancia és szolidaritás épp olyan fontos, ha nem fontosabb – lévén, hogy beteg emberekről beszélünk, mint az egészséges társaiké.

Véleményem szerint különbséget tenni egészséges és beteg, gazdag és szegény, tanult és tanulatlan, klasszikus zenét és rock zenét kedvelő stb. között nem szabad. A különbségeket csökkenteni, az esélyeket egymásoz közelíteni kell, ezeket az embereket a társadalom többségével azonos szintre kell emelni. Hogyan?

Az integráció-asszimiláció kérdése örök és máig megválaszolatlan. A fogalmak definíciójával sokan nincsenek tisztában, keverik őket. Az integráció szót gyakran helytelen kontextusban alkalmazzak, ami így félreértésekre ad, adhat okot.

Az integráció kifejezés általános értelemben egységesülést, beilleszkedést, vagy beolvasztást, hozzácsatolást jelent.

Mind a sajtóban, mind a szakmai, tudományos munkákban rendkívül elterjedt fogalom használata több szempontból sem egységes, pontos jelentése inkább körvonalazható illetve folyamatos szociológiai tudományos viták tárgya is egyben:

Az ENSZ egyik független kutatóintézetének[1] munkatársai szerint a kifejezéssel kapcsolatban négy megközelítést érdemes kiemelni. Az első szerint egy olyan mindent magába foglaló irányzat, melynél a társadalmi integráció egyenlő jogokat és lehetőségeket jelent minden emberi lény számára. Képviselői szerint akkor beszélhetünk társadalmi integrációról, ha tovább javítjuk az életlehetőségeket. Ennél a megközelítésnél a társadalmi integráció ellentéte a kizárás.

A második szerint a társadalmi integráció egyfajta növekvő szolidaritást és kölcsönös identifikációt jelent. Ilyen értelemben a társadalmi integráció úgy értelmezhető, mint a harmonikus interakciót és szolidaritást elősegítő tényező a társadalom minden szintjén (pl. család, közösségek). Ennél a megközelítésnél a társadalmi integráció ellentéte a dezintegráció.

A harmadik szerint a társadalmi integráció negatív konnotációjú fogalom, ugyanis végeredményben mindenkire az uniformizáltságot kényszeríti rá.

A negyedik megközelítés szerint a társadalmi integrációnak sem pozitív sem negatív értelme nincs, ugyanis nagyon leegyszerűsítve nem más, mint az emberi kapcsolatok egy létező strukturális mintája egy adott társadalomban.[2]

Noha napi szóhasználatban kiemelten egyes kisebbségek, illetve a társadalomba kívülről érkező bevándorlókkal kapcsolatban kerül szóba, valójában bármelyik fenti megközelítést vesszük is figyelembe a fogalom jóval általánosabb; illetve ezek a leegyszerűsítő megközelítések és a szó ilyetén használata elfed valós társadalmi kérdéseket, illetve számos társadalmi integrációs problémáról megfeledkezik.

Az asszimiláció vagy beolvadás etnikai szempontból az a jelenség, amikor egy etnikum (népcsoport, nemzet, nemzetiség) vagy annak tagja nem képes saját értékeinek megtartására, és a többségi vagy más etnikum részévé válik. A beolvadás lehet egyedi vagy csoportos, továbbá önkéntes vagy erőszakos.

A társadalom, a társadalmat alkotó egyének különböző képen kezelik a kisebbségek helyzetét. Országonként is differenciált a megítélésük, a kérdésekre adott válaszok. Magyarország tekintetében az látható, hogy míg a rendszerváltás előtt alapvetően elfogadó volt, addig mára kialakult egy olyan fokú bezárkózás, amely kirekesztéssel párosul, sztereotípiákra épül és negatív tudat társul hozzá. Alapvetően a cigánysággal bánik idegen testként, míg a fogyatékosokkal nem törődik, az alternatív közösségeket pedig elutasítja, elítéli, megbélyegzi.

A 1990-es éveket megelőzően, a szocializmusban nem volt jellemző az ilyen mértékű gyűlölet és tolerancia hiány, az emberséges magatartás. Ennek talán az az oka, hogy az egyén szociálpszichológiai szükségletei ki voltak elégítve. Volt állása mindenkinek, biztos egzisztencia, család, barátok, ideológia, cél és mindenkinek meg volt a helye a társadalom egészében. Ezt váltotta fel a szovjetunió felbomlása, amely bizonytalanságot, versenyt, veszélyt hozott a demokrácia, a liberalizmus és a kapitalizmussal együtt, amelyekkel a magyar társadalom a mai napig nem tud mit kezdeni, nem tud megérteni, kihasználni. Az emberek frusztráltakká váltak. A versenyben többen elbuktak, mások lehetőséget nem kaptak, míg mások többet is, a gazdaság portfoliója jelentősen módosult, tisztult, azonban a társadalmi egyenlőtlenség nőtt, és nő egyre jobban, ami azt eredményezi, hogy az embereknek szükségük van valamire, valakire, akire rávetíthetik az életük rosszra fordulásának okát. Valakit okolhassanak azért a hiányosságért, ami a szükségleteik kielégítését visszatartja. Ezek eddig a cigányok voltak, most a menekültek, de a testi-, szellemi fogyatékkal élőket is többen elutasítják, gondolván, nem tesznek hozzá a jóléti állam fenntartásához, abból csak kivesznek és terhet jelentenek az állam működésének szempontjából.

Javaslat

Mi tudna ezen változtatni? Az integráció vagy az asszimiláció? Utóbbiról igazán csak sokad generáció esetén van relevanciája beszélni, akik már az adott környezetbe születtek, annak az országnak a szocializációs mechanizmusában nőtt fel, annak értékrendjét sajátította el, és a felmenői hazáját nem igazán ismeri. Mondhatjuk, hogy ez önfeladást jelent? Nem, mert az ilyen egyén identitása az adott állam identitása is egyben. Nyilván ez lenne az ideális felállás, azonban az élet ennél jóval bonyolultabb. Azt senkitől nem lehet elvárni – jogállami, demokratikus és emberi-és kisebbségi jogok tiszteletben tartásának keretein belül-, hogy feladja önmagát és eldobva addigi életét magába fogadjon egy idegen kultúrát. Ez mentálisan is megterhelő, sokszor fizikai akadályokba is ütközik. Ekkor, mint egy fajta alternatív megoldás jön az integráció, ahol öntudatát megőrizve lehet egy más kultúra tagja. Ennek sikeressége a befogadó államon épp úgy múlik, mint a befogadást kérőn.

Az integráció sikeressége és egy közösséghez tartozás között van korreláció?

Egymás mellé állítva az integrációt és egy, már meglévő közösséghez tartozást, óhatatlanul ellentmondást észlelhetünk. Ennek feloldása nem nehéz feladat, hiszen gyakorlati példával szemléltethető a kérdés mögött meghúzódó állítás.

Magyarországon élő német kisebbség integrálódott, ugyanakkor megőrizte saját közösségét, ápolja hagyományait, őrzi kultúráját. Vagy a kínai népesség említve, akik hasonlóan a németekhez, integrálódtak, a társadalom részéhez tartoznak, de megtartották identitásukat, kultúrájukat, nyelvüket, életformájukat. Mindkét csoportot elfogadta a magyarság, képes és tud is együtt élni velük.

Negatív - és egyben a kérdés indokoltságát igazolandó példaként nézzük meg a cigányság életformáját, helyét a magyar társadalom szerkezetében:

A körülbelül 700-800 ezer fős cigányság rendkívül széttagolt és szeparált életformát folytat. Közösségként azonban nem lehet róluk beszélni, hiszen nem alkotnak homogén réteget, nincs közös múltjuk és többségének cigány identitása sincs. Viszont a cigányság komplex fogalma alatt számos „al” csoport található: oláh, beás, kárpáti, romungo stb. Ez a tény is nehezíti a feladat megoldását. Mivel ennyire szétaprózott, heterogén és nehezen megfogható, nem lehet róluk közösségként beszélni, vagyis se ide, se oda nem tartoznak. Ez jelentheti azt is, hogy így akár az asszimiláció is megvalósulhatna, de azt is, hogy ez a gátja annak, hogy nem sikerül az integrálásuk, hiszen egyfajta identitásválságban élnek, ami megszüntetését a magyar társadalom magatartása sem könnyíti meg.

A közösségben élők integrálása miért működik? A válasz az, hogy azért működik náluk, mert biztonságban érzik az identitásukat, ápolhatják a hagyományaikat, így a beolvadás által nem kell feladniuk, nem élik meg önfeladásként az életformájukat. Velük szemben a cigányság, akik nem rendelkeznek ilyennel, így nincs mit feladni, nem tudnak betagozódni, nem tudnak részévé válni egy olyan halmaznak, ami stabil identitással, értékrendszerrel rendelkezik, hiszen nem ismerik, nem tudják azt azonosítani, nem tudják értelmezni, így elsajátítani sem. Ehhez kellene a társadalom részéről a segítség, a támogatás, a szolidaritás és a tolerancia, az egyenlő feltételek biztosítása, az oktatás széleskörű hozzáférhetősége, de mindenekelőtt a lehetőség megadása, a nyitottság és az esély megadása, hogy részévé váljanak annak, aminek eddig, mint idegen test voltak a részesei.

Ezt a képletet rávetíthetjük a többi kisebbségi csoportra is, hiszen kellő nyitottsággal, elfogadással, humánus bánásmóddal, szolidaritással és esélyegyenlőséggel a kisebbség nem lesz elszigetelt kis csoport, nem lesz pejoratív értelmű, hanem olyan részt fog képez a társadalomban, amelyről nem részként beszélünk, hanem egészként. Egészként, hiszen szerves elemévé válik a komplett társadalomnak.

Sok minden más lenne, minden más lenne….

Konklúzió

Összegezve tehát az látható, hogy a kisebbségek és a társadalom viszonyát több tényező is befolyásolja. A társadalmi környezet, szocializációs folyamatok, gazdasági –politikai - kulturális fejlettség, mentalitásbeli kérdése, sztereotípiák mélysége, egyéni tapasztalások, attitűdök stb.

Mivel viszonyról beszélünk, feltételezzük az irány kétoldalúságát. Tehát, ha az egyik fél elzárkózik, vagy elutasító magatartást tanúsít, a visszacsatolás máris megszakad, vagy létre sem jön, ami konfliktusok forrása lehet és lesz is. Amennyiben a kommunikáció létrejön, és érdemi tartalmat kap, a viszony, a kapcsolat létrejön és elindul egy olyan párbeszéd, amely megoldást kínál az esetleg- vagy valóban fennálló problémára, illetve egy olyan alternatív életforma/jövő képét vetíti előre, amely mindkét fél számára prosperáló lehet hosszabb tavon (is). A tartós együtt- és egymás mellett élés egyik alapvető feltétele válna ez által teljesítetté, ami a következő generációk számára is jelentős javulást eredményezne az életkörülmények és a jövőbeni kilátások tekintetében.

[1] Cynthia Hewitt de Alcántara and Dharham Ghai. United Nations Research Institute for Social Development, 1994.

[2] Bocz, 2002. http://www.socialnetwork.hu/cikkek/bocz2002MSZT.htm