Emily a héten ünnepli a születésnapját. Bár az, hogy ünnepli enyhe túlzás, lévén, hogy nem szereti ha „megemlékeznek róla”, ha emlékeztetik egy újabb év elteltére, amely nem attól érződik rémesnek, hogy immár közelebb került a harmadik x-hez, hanem attól, hogy újabb év telt el anélkül, hogy megtalálta volna a szerelmet.

Mint minden szombat délután, most is elment a város legeldugottabb kávéházába, ahol rajta kívül nem sok ember töltötte ott a szabadidejét. Pont ezért szerette. Csendes, nyugodt, nem zavarják. Korábban általában újságot vitt magával, valamilyen napi lapot, vagy folyóiratot, mikor mi akadt a kezébe. Az orgánumok politikai, illetve gazdasági témájúak voltak, de lassacskán kiábrándult belőlük, pedig régen másról beszélni sem tudott, gondolatai, figyelme folyton az aktuális híreken volt. A rádió mindig szólt. Mihelyt elkapott egy fontos hírt, azonnal a készülék elé ugrott, rágyújtott, és magában kommentálta azt.

Manapság azonban leemel a polcról egy könyvet, beleteszi a táskájába és azzal indul a kis kávézóba. Nappalijában óriási könyvespolc húzódik, roskadozva a számtalan könyv alatt. Szeret olvasni. Kikapcsolja. Ellazítja. Megnyugtatja. Teljesen át tudja adni magát a történetnek, képes belehelyezni magát a szimpatikus szereplő bőrébe, aki legtöbbször nem a főhős. Róluk legtöbbször negatív véleményt fogalmaz meg és a történet végére sem kedveli meg az alakot. Ha rátalál egy „kincsre”, azt képes egész nap olvasni anélkül, hogy észlelné az idő múlását. Legfeljebb arra kapja fel a fejét, hogy a Hold leváltotta a Napot őrhelyéről és a csillagok tengere úralja immár az égboltot.

Szombat délután. Nagyon meleg van, fülledt a levegő, nyomasztó. Minden zöld és színes, madárcsiripeléstől hangos az utca, járókelők árasztják el a várost nem kis zajt maguk mögött hagyva.

Már nem fordul vissza. Emily dacolva a nemtetszésével, erőt vesz magán és azért sem bújik vissza a csigaházába.

Végül is ma van a születésnapja, nem engedi, hogy egy kis tömeg visszatartsa attól, hogy a héten egyszer, kikapcsoljon és lazítson. Gyalog ment. Nem használta a tömegközlekedést, autóról nem is álmodik, a kerékpár meg hát olyan….olyan emberi. Ezért mindig mindenhova gyalog ment. Egyenes háttal, felemelt fejjel, úriasan. Sugallva azt, hogy ő nem hétköznapi, neki kijár a tisztelet, ő valaki! Ismerték már jól a kávézóban, tudták, hogyan kell vele bánni, tudták, hogy ő nem az a mindennapi vendég, őt nem lehet minden percben zavarni, udvariasan megkérdezni: „Hozhatok még valamit?”. Viszont azt is tudták, hogy személyében egy csodás ember, aki mindig kedves, szívélyes, tapintatos és soha nem emeli fel a hangját, legyen szó bármiről. Mindig nyugodt, azt a látszatot keltve, hogy harmonikus az élete, hogy ő maga, boldog. Nem is feltételezték volna, hogy ez csak látszat, egy gyönyörűen kifestett álarc, ami mögött egy keserű, megtört és magányos lélek lakozik, aki szüntelen kutatja azt a személyt, aki a világot jelenthette volna számára, ha gyáva mód nem futamodik meg.

Bemegy az üzletbe, majd át a kerthelyiségbe. Leül, előveszi a könyvét, a cigarettáját és kikéri a kávéját. Míg vár, körbe néz, fürkészi a körülötte levőket, keres egy ismerős tekintetett, majd miután nem talál, kinyitja a könyvét és folytatja ott, ahol múlt szombaton abba hagyta.