Másnap azzal az érzéssel kelt, hogy elege van! Unja az ideje korán való fel kellést, a reggeli tornát, az éhgyomorra megivott keserű és hideg kávét, a cigit, a teát és a kávét. Hirtelen minden elvesztette az értelmét. Nem látta az eddig elért eredményeit, a hozzájuk vezető utat, nem látott rációt a napban, a munkájában, rájött, hogy hiányzik valami az életéből ez pedig maga az élet. Az élvezet, a boldogság, a mosoly, a lazítás, a felhőtlen létezés. Minden maga elé kitűzött célt maximálisan teljesítette, sőt, túl is szárnyalta azt. Mindene meg volt, amiről egy ember csak álmodni mer. Pénz, siker, karrier, elismerés, tisztelet. De nem volt boldog. Egyedül tengette mindennapjait, magányosan, némán. Se barátok, se család, még kutya sem.
Az nap reggel a szokásosnál is üresebbnek, sivárabbnak hatott a lakása, úgy érezte magát, mintha egy kriptában ébredt volna. Hiába mutatott a hőmérő 17 fokot, Emily fázott. Reszketett, majdnem remegett. Észre sem vette, de kicsordultak a könnyei, végig az arcán, át a nyakán, egészen a mellkasáig, ahol megálltak és elpárologtak. Mint az élete. Végig megy az úton, majd mintha ott sem lett volna, eltűnik.
Nem kelt ki az ágyából, fejére húzta a takarót és álomba sírta magát.
Otthon volt. Édesanyja a konyhában készítette az ebédet, ő újságot olvasott, majd segített neki. Testvérei még aludtak. Édesapja már a mezőn dolgozott. Meleg nap volt, de a felhők már jelezték, hogy ez nem tart sokáig. Ezt látva hamar megfőztek és kisiettek a mezőre segíteni szénát gyűjteni. Mire végeztek, és behordták a pajtába, hírtelen rémisztő sötétség borította el az eget. Hatalmas égi háború vette kezdetét. Dörgött, villámlott, majd az eső is betoppant. Zuhogott. Az eső cseppek atomrobbanás szerű hanggal értek földet, a szél csapkodta a fák ágait, a virágok szirmait, és próbáltak bejutni a házak ablakain át a szobába, ott is megmutatni erejüket.
Az asztal közepén pislákoló gyertyafényben ültek, várva, hogy elvonuljon a vihar és folytathassák a munkát, már amit ilyen idő után lehet.
Nem beszéltek. Csak ültek. Némán. Nem tudtak mit mondani, nem tudtak mit csinálni. A szobát egyetlen fénycsóva melegíti, jelezve a természetnek, hogy ide nem fog behatolni, bárhogy is erőlködjön.
Pár óra elteltével a Nap győzedelmeskedett és ismét bearanyozta a délutánt. Sugarai meg-megcsillantak az eső áztatta fűszálakon, a fák levelein, házak ablakain.
Kimentek felmérni a károkat. Szerencsére nem esett semminek baja, így végül megnyugodtak és tevékenykedtek tovább.
Másnap volt Emily születésnapja. Nagyon várta már. Ekkor édesanyja a kedvenc tortáját készítette és az ő szája íze szerint főzött. Rizses levest, rakott cukorborsót és almás pitét készített. Emily már hajnalban talpon volt és segített apjának a földeken. Szerette, ha hasznosan tölthette mindennapjait, ha segíthet a szüleinek, ha fontosnak érezheti magát. Nem okozott számára nehézséget a házi munka, vagy a mezőgazdasági munka. Bár utóbbit nagyon nem állhatta, de megcsinálta, mert tudta, hogy szüleinek ennyivel kevesebbet kell dolgozniuk.
Délben végeztek is. A lány nagy lelkesedéssel rohant be a házba, toppant be a konyhába és már előre örült, hogy végre almás pitét ehet. A torta nem is érdekelte. Abból nem is szokott enni, csak a pite, csak az érdekelte. Nagymamája szerettette meg vele, aki olyan finoman tudta elkészíteni, hogy azt senki nem tudta felül múlni.
Úgy esett be a konyhaküszöbön, lelkesedése töretlen volt, ez motiválta egész délelőtt. Viszont az asztal üres volt. Az anyja sehol. A lakásban síri csend honolt. Egy fecni hevert a kredencen. „ Elmentem a hegyre. Az ebéd a sütőben!” Emily öröme újra a tetőfokára hágott, szinte úgy rántotta le a sütőajtót, hogy az majdnem a kezében maradt. Apja ezt rosszallóan nézte. A sütőben azonban nem rakott cukorborsó volt, sem pedig almás pite. A sparhelt rakott káposztát rejtegetett magában, amit a lány kifejezetten nem szeretett. Sőt! Nagyon elszomorodott és éhesen és mocskosan elvonult a szobájába és zokogott.
Senki fel sem köszöntötte, pedig már délután egy órát mutatott az óra. Mikor nagyon szomorú, kezébe vesz egy szomorú könyvet és addig le nem teszi, míg el nem múlik a bánata. Édesanyja este hat órakor ért haza. Benézett Emily-hez, majd mikor látta, hogy lánya olvas, maga előtt becsukta az ajtót és hagyta olvasni a lányt. Emily nem vette észre. Nyolckor már viszketett a bőre az izzadságtól, a könnyei már-már sarat képeztek az arcán, ezért úgy döntött, lefürdik. Mikor tiszta lett, frissnek és üdének érezte magát, könnyűnek és teljesen elfeledkezett arról, hogy aznap van az ő napja, hogy nem várta az almás pite az asztalon és arról is, hogy egész nap nem evett egy falatot sem. Igazából éhes sem volt, sem pedig szomjas. Csak elszánt, tettre kész. Elkezdett takarítani. Port törölt, szőnyeget kefélt, padlót sikált. Az óra mutató a tízhez közelített. Ekkor apja szólt neki, hogy jó lenne, ha már abba hagyná, és lepihenne, mert más is pihenni szeretne, és amúgy is, korán lesz reggel, amikor ismét a mezőn töltik az időt.
Emily nem járt iskolába. Az illetékesek úgy ítélték meg, hogy nem való még oda, pedig elmúlt 13 éves. Irigyelte is a testvéreit, akik viszont járhattak. Mégis, tanító nélkül is okosabb volt társainál. Tehetségesebb is, amit viszont senki nem látott. Feltehetőleg azért utasították el, mert a többiekhez képest különc volt és labilis. Sokszor - mások számára indokolatlanul-, váratlanul elkezdett sírni, olykor dührohamot is kapott, ha úgy érezte, hogy igazságtalanul éri sérelem. Emiatt úgy gondolták, hogy veszélyt jelent a gyerekekre, rossz hatással van rájuk. Ezzel indokolták azt, hogy eltiltották a korabeliektől. Igazából azt sem vették jó néven, ha a házukat elhagyja. Ez alól csak a mező, a földjeik voltak kivételek. Talán emiatt sem bánta annyira, ha ezen a területen kell segítenie, legalább kimozdul otthonról.
Azonban az, hogy „elfeledkeztek” róla, hogy a munkát előtérbe helyezték vele szemben, olyan törést okozott a lelkében, hogy másnap reggel nem kelt fel, nem segített anyjának és dacolva apja akaratával, nem volt hajlandó elmenni, dolgozni. Apja amúgy sem volt türelmes ember, olyan, aki a végtelenségig könyörög, inkább otthagyta és elment egyedül.
Emily egész nap nem mozdult ki. Magára zárta az ajtót és csak feküdt. Feküdt, közben a gerendákat bámulta, keresve bennük a választ a kérdéseire. Mikor mindenki elment, kilesett az ajtón. Látta, hogy sehol senki, megnyugodott és mivel már nagyon éhes volt – másfél napja nem evett- kisurrant a konyhába. Tudta, hogy nincs otthon senki, de mégis nagyon csendes, óvatos volt, mint egy betörő. Kiért a konyhába. És amit ott látott, nagyon megdöbbentette. Az asztalon egy tepsiben almás pite, egy másikban cukorborsó és egy fazékban a levese. Mindezek érintetlenül. Soha addig nem érzett lelkiismeret furdalás kerítette hatalmába, hányinger, rosszullét, fojtogató érzés. Nem tudta mihez kezdjen most. Elmenjen az apja után? Vagy az anyja után? Mit csináljon? Ok nélkül sértődött meg, ok nélkül veszett össze apjával, ok nélkül volt minden cirkusz. Rajongott az apjáért, felnézett rá, fontos volt neki, hogy apja büszke legyen rá és mire már közel volt ehhez, csalódást okozott neki, ezzel végleg elvesztve apja bizalmát. Körbe nézett, kereste a tortát, de az már elfogyott. Nélküle…
