Nem tűnt fel még senkinek, hogy ugyanazokat a köröket futjuk évtizedek óta?

Korszaktól, generációtól, trendektől függetlenül, mindig, unós untalan, állandóan ismétlődő panelek, egylényegű problémák, csak épp a tálalás és a felszolgáló változik.

Miért nem képes a társadalom tanulni a hibáiból? Miért nem képes a fejlődésre, a változásra, az újításra, arra, hogy felelősséget vállaljon önmagáért és a nemzet egészéért, azért a közösségért, melyre oly’ büszke, azokért a tettekért, amiket ezeréves távlatból is felemleget, még akkor is, ha valójában az említett esemény teljesen másról szólt.

Miért nem képes felállni, és azt mondani „elég volt!”, venni kezébe a sorsát és végre önmagának, önmagért, önállóan tenni, gondolkodni, és élni, leszakadni az állam nyakáról és nem a múlton keseregni, hanem a jelenbe élni és a jövőért dolgozni?!
Az az érv, mely szerint mindez a szocializációs folyamatoknak, illetőleg a történelmi tapasztalatoknak (fejlődésről nem beszélnék) köszönhető, ma, a XXI.században nem állja meg a helyét!

Az elmúlt 26 évben, amióta (elviekben) demokráciában élünk, igazán kialakulhatott volna egy új, más, modern felfogás, amely egyszerre képes megfelelni és alkalmazkodni a kor kihívásaihoz, képes lépést tartani a változásokkal és tud olyan válaszokat adni a felmerülő kérdésekre, amelyek nem egy letűnt kor gyakorlatát idézik, hanem egy innovatív, hatékony, eredményes és új szemléletet, amely tükrözi mindazt, amiért a történelmi hőseink küzdöttek.

Ezzel szemben mit látunk/élünk ma?

A kérdés elég költői, a válaszmerőben szubjektív. Ennek ellenére teszek egy hamvában holt kísérletet arra, hogy megpróbáljam megválaszolni, illetve megoldásként alternatívát kínáljak.

Nem kívánok végig menni a történelmen, mert – ahogy már említettem – ma már irreleváns az, hogy mi történt száz vagy harminc éve a magyar társadalomban. (Trianont ugyan permanensen emlegetik, de mára már ez az esemény is eljutott arra a szintre, hogy a politika úgy interpretálja, ahogy az épp a politikai érdekek megkívánják.)

Rendszerváltás nálunk, egyedüli példaként, békésen, vérontás nélkül, „simán” végig ment. Az állampolgár talán észre sem vett belőle semmi jelentőset, pusztán azt, hogy ami eddig tilos volt, azt immár szabadon művelhette –nagyon leegyszerűsítve!

Az évek során megtapasztaltatott a demokrácia árny és fényes oldala is. Ezt most nem részletezném, hiszen mindenki eltérően ítéli meg az átmenetet, a rendszerváltást. Lényeg, hogy a kapitalizmus beköszöntével strukturálisan alakult át a gazdaság, léptek piacra új szereplők, új termékekkel. A versenyhelyzet sokaknak új jelenségként hatott, amiben nem egyen el is buktak. Azonban az tapasztalható, hogy máig (!) nem képes a hazai KKV-szektor versenyezni. Képtelen arra, hogy valódi küzdelemben vegyen részt, arra, hogy nem az állami szabályozás függvényében legyen „eredményes”, vagy is, hogy a kormány direkt szabályok által biztosítson számára előnyős körülményeket, adott esetben monopolhelyzetbe hozza, kiszorítsa az „idegen tőkét” a piacról.

No, mármost ilyen körülmények között lehetetlen a fejlődés. A verseny léte mintegy garancia az innovációra, a haladásra és hatékonyságra – hatékonyság = magasabb bér.

Térjünk vissza a lelkületre. A magyar társadalom zárt rendszerként működött és a berlini fal leomlásával, a határ megnyitásával és a szabad utazás biztosításával sem változott a helyzet. Továbbra is nemzetállamban, kerítések között, állami szabályozás igényében gondolkodik. A szocializmusban belé
 nevelt magatartás, hozzáállás, (nem) gondolkodás, apátia, passzivitás, „struccpolitika” továbbra is szerves része a mindennapoknak, holott ez már nem feltétele a boldogulásnak, nem létkérdés, és nem elvárt, kötelesség. Sőt! Normális társadalmakban pont az az elvárt, hogy az egyén aktívan vegyen részt a közösség életébe, avatkozzon bele a politika csinálok gyakorlatába, azaz alakítsa ö maga (is) a politikát (Arisztotelész – Zoon Politicon).

Ha megnézzük a mai társadalom szerkezetet, szinte minden tekintetben óriási különbségeket figyelhetünk meg.

Először is, az anyagi helyzet.

A közép rétek/osztály gyakorlatilag eltűnt.

Évek óta azt mutatják a statisztikák, hogy Magyarországon nő a szegények aránya, a leszakadók helyzete romlik, míg a gazdag elit, a felső decilis, anyagi helyzete javul, számuk azonban alacsony.

Vagyis: egyre több az alacsony keresetű (létminimum alatt élő) szegények aránya, szemben a gazdagok arányával, akik ugyan kevesen képviseltetik magukat, de vagyonuk annál nagyobb.

(Itt szögezném le, hogy nekem a gazdagokkal semmi bajom. Egészen odáig, amíg azért a vagyonért valóban megdolgoztak, tanultak, eredményesen kamatoztatják, szóval, amíg láthatóan valódi munka és tanulás áll mögötte. Ma Magyarországon nem ez tapasztalható.

Ma a gazdagok nem munkával, hanem a kapcsolatok (holdudvar) révén, rövid idő alatt, közpénzből (adófizetői forintok) nőttek nagyra).[1]

Gazdasági helyzetről már esett szó. Tehát nem piacképes a magyar ipar. Olcsó munkaerő vonzó egyes szereplők számára, de hosszú távon egyik félnek sem kifizetődő. Ezen az segítene, ha minél több embert kerülne be az oktatási rendszerbe, szerez magas fokú képzettséget, és helyezkedik el az adott szakterületen. A fizikai munka szerepe csökken. A hagyományos munkaszerkezet helyét felváltja a kreatív, innovatív, szellemi munka, illetve az ipart a szolgáltatás. Ebbe az új környezetbe kellene az országnak bekapcsolódnia. Azonban ez strukturális átalakítás nélkül nem megy. Erre hajlandóságot nem is lehet látni a kormány részéről, hiszen ezzel ellentétes irányba ható intézkedéseket hoz, de a polgárok oldaláról sem tapasztalható semmiféle fejlődés iránti igény.

 A társadalmi olló nem csak anyagi tekintetben nyílik egyre szélesebbre, hanem a generációk között is.

Vannak a még 1990 előtti időkben szocializálódtak, akikbe annyira beleívódott az állam paternalista és vezető szerepe, hogy képtelen a liberális, demokrácia szellemében élni, a kapitalizmusból profitálni, önállóvá és aktív közösségi szereplővé válni. A zsigeri elutasítás és utálat a másként/máshogy gondolkodók iránt, az irigység és önzőség, a harci szellem és ellenségkép meglétének létkérdése, olyan lelki attitűdöket eredményez, melyre a kormány jó érzékkel ráérzett és ráerősített, építette rá a politikáját.

Velük szemben van az új korosztály, akik már a demokratikus keretek között, liberális szemléletben, modern jegyek megléte mellett nőttek fel és lettek befolyásos szereplői a társadalomnak. Azonban a közéletben ők is passzívan vesznek részt, a politikával szemben elutasítóak, viszont ők már a versenyben, innovációban, szellemi munkában, magas hozzáadott értékben gondolkodnak, igazából a XXI. századi szellemben élnek.

Mégis, mi az oka annak, hogy ők is depolitikusak?

Ennek egyszerű, de több lehetséges válasza létezik.

Részint, mert a szülőktől, nagyszülőktől ezt látták, hallották.

Másrészt, számukra nem vonzó a politikai csatározások színtere.

A korrupcióval és a képviselt érdekekkel nem tudnak közösséget vállalni, számukra (számunka) a jelenlegi politika egésze olyan eszméket (?) vall, olyan célokat kíván megvalósítani, amelyek nem arra rányúlnak, amerre mi menni szeretnénk.

Ezek mind a múltba vezetnek, nem pedig a jövőbe. Továbbá a rövidtávú érdekek felülírnak mindent, ami a jövőre nézve lenne kifizetődő.

Így látható mi az lapvető ellentét a két generáció között.

Politikailag pedig az érzékelhető, hogy az idősebb nemzedéknek kedvez a jelenlegi irány. Ez pedig oda vezet, hogy a nyugathoz való felzárkózásunk álma, álom marad, az ország egyedül, örökös sereghajtóvá válik, és teljesen elszigeteli önmagát.

Természetesen a folyamat megállítható, visszafordítható, azonban ennek legnagyobb akadálya a társadalom megosztottsága, a szocializmusban és a modern korban szocializálódottak ellentéte, a politikai elit szemlélete és populizmusa, a programnélkülisége, és a vágya, hogy ő, egy személyben, örökösen, magának kisajátítva uralkodjon, megvalósítva mindazt, amit a 40 éves szocializmusból számára kimaradt.

Ahhoz, hogy ez ne így történjen, nem messiásra van szükség, nem összefogósdira, hanem arra, hogy vállalva a kockázatot, olyan tervcsomaggal kell előállni, ami reális, jövőbe mutató, hosszútávú, modern, trendeket követő és a köz érdekét szolgálja, illetve ideológiától mentes!

A miniszterelnök személye valójában másod, sőt, sokadlagos. A kulcs a hitelességben van!

2018-ig még van egy kevéske idő. Ez alatt meg kell alapozni (nem teremteni) a társadalom azon rétegét, akikben összpontosul egy olyan magyarság-kép, ami tovább gazdagítja Európa, és a világ galériájának tárlatát.

[1] http://www.magyardiplo.hu/szegenyseg-konferencia-cikkek-hu/267-rosszabbodo-szocialis-helyzet-es-a-kirekesztettseg-magyarorszagon-a-valsag-idszakaban-

http://www.magyardiplo.hu/kezdolap/1247-latlelet-a-magyarorszagi-szegenysegrl

Azt hiszem, mindenki erre a napra várt. A napra, mellyel – feltehetően- véget ér ez a morálisan mélyen elítélendő kampány, ami előhozta az emberekből a legrosszabbat: azt, hogy gyakorlatilag önmagán kívül mindenkit gyűlöl, mindenkire úgy tekint, mint potenciális terrorista, és mindenkit elítél, aki egy kicsit is más álláspontot képvisel, mint ő, vagy az általa preferált politikai „erő”.

Hogy jutottunk idáig?

A magát keresztény kultúr-nemzetnek aposztrofáló, minden nemzet felett álló, Szent Grált magában hordozó magyar kis ember az elmúlt másfél évben radikálisan átszellemült. A folyamat természetesen nem egyik napról a másikra ment végbe, hanem kis túlzással azt lehet mondani, 2006-tól datálódik. Gyurcsány politikatörténetileg mérföldkőnek számító beszéde (ti. Öszödi beszéd) volt az utolsó csepp abban a pohárban, amely a rendszerváltást követően lassacskán megtelt elégedetlenséggel és kiábrándultsággal.

A 2006 az MTI székházánál történt események agresszív volta hatalmas törés volt a társadalomnak. Maga a „forradalom” kiváltója/okozója kérdések tárgyát képezi: lehet valóban spontán megmozdulás volt az egész, az emberek elértek a tűrő határuk végéhez és tettre késszen, változást akartak. Lehetséges azonban az a konteó is, miszerint az akkori ellenzék tudatos munkájának eredménye volt mindez. Biztosat nem lehet tudni. Csak azt, hogy Gyurcsány- megszorítás-több sérült- és valós, alátámasztott adatok nem állnak rendelkezésére a politikai közösségnek.

Ezt követően nem sokkal megérkezett Bajnai Gordon, akiben többen új lehetőséget láttak. Felcsillant a remény arra, hogy személyében olyan vezető került az ország élére, akit ugyan a választópolgárok nem legitimáltak, de nem tartozik egy párthoz sem, nem volt része a régi nomenklatúrának, nem politikus, hanem magánember és sikeres üzletember, akit még nemzetközileg is elismernek, mint partnert. Azonban a lendületes kezdés hamar alábbhagyott. A politikai elit befolyásától nem tudta magát kivonni. Azonosult velük, ami a bukását okozta. Ugyan önként távozott, hiszen csak pár évre fogadta el a megbízatást (következő választásokig, 2010) , de erősen kétséges, hogy egy parlamenti szavazás alkalmával megválasztották volna miniszterelnöknek. Hiszen a magyar néplélek nem képes elfogadni, „lenyelni” a megszorításokat, rendkívül rugalmatlan, és a status quo fenntartásában érdekelt. Ugyan változást sürget, de amint történik valami újszerű, szokatlan, merőben más, mint az addig megszokott, egyből farkast kiált.

A Bokros-csomag óta tudjuk, hogy a magyar nem a szigorú, következetes gazdaságpolitikára teremtetett, nem az állandó fejlődés és tendenciafejlődés sportját űzi, továbbá nem versenyképes. A szükséges reformok véghezvitelét nem képes lenyelni, mert nem tudja megemészteni.

Az új generáció, amely már teljesen más értéket és szemléletmódot képvisel, olyannyira passzív, hogy nem törődve a hazai „trenddel”, és nagyon helyesen, megy a saját üzleti érzéke után. Így a közöttük levő kommunikáció teljesen hiányzik. Vagyis az állam és a XXI.század között nincs kapcsolat.

Azaz, míg az egyik megreked, addig a másik fényévekkel előbbre jár, ami azt eredményezi, hogy az állam nem tud, nem képes (nem akar) lépést tartani, azonosulni a modernitással. Ennek oka többféle lehet: egyfelől az, hogy a mainstream öreg, másfelől ez egy védekező mechanizmus is, ezzel óvva meg a „magyar kultúrát” az „imperialista” hatalmakkal szemben, akik abban érdekeltek, hogy kis hazánkat „gyarmatosítsák” (micsoda abszurditás!). Indokként olyan történelmi példákkal igyekeznek alátámasztani a gyakorlatukat, amikbe ha az ember belegondol, csak nevetni tud.

Nos, október első vasárnapja úgy fog beleívódni minden keresztény magyar állampolgár emlékezetébe – ha nem fog, majd gondoskodnak róla -, hogy a keresztény (mit értenek ez alatt? Mert, hogy az Isteni tanítás nem a gyűlöletről és a kirekesztésről szól, abban biztos vagyok), magyar nép megvédte Európát, a kultúránkat (mit?), a nőket (családon belüli erőszak esetén miért nem ilyen aktív?), a munkákat (képzetlen, nyelvet nem ismerő, azonnal tovább induló személytől nem nehéz), stb.

A kampány az elmúlt hetekben rendkívűl felgyorsult. Napjában több olyan nyilatkozat, interjú is napvilágot lát, amelyek éles ellentmondásban vannak egymástól, illetve olyanok, amelyek más-más álláspontot tükröznek még akkor is, ha azt egy adott személy állítja (lásd: Orbán – 100 %-os részvétel, majd elég a nemek többsége).

A kormány számára a tét nagyságát jelzi Kósa minapi megszólalása, ti. a kormány lemond, ha a számára nem megfelelő eredmény születik. Figyelemre méltó mozzanat, hogy nem Orbán mondana le, hanem csak a kormány. Az meg olyan lenne, mint halottnak a csók.

A baloldali kommunikáció továbbra sem tisztul ki. Próbál következetes lenni, az elvei, értékei mellett kiállni, de látva azt, hogy ezekkel nem lehet szavazatokat szerezni, az ismeretlenségből kitörni, beáll a kormány politikai vonalába, és idomul hozzá. Ezzel azonban csak azt a felfogást erősíti, hogy „ezek sem mások, mint a többi!”.

Arról már sokat beszéltek, hogy mi a tétje, miről szavazunk, hogyan kell érvényesen/érvénytelenül leadni a cédulát, visszaságokról is esett szó, stb. Arról már kevesebb, hogy mi lesz hétfőn. Kérdés szintjén persze felmerült mind az ellenzék oldaláról, mind pedig a kormány tagjainak szegezve. Mindenki csak találgatni tud, vagy elfutni a kérdés elől, hiszen egyértelmű, ráutaló válasz nem született.

A kormányfő is titkolózik, azt az érzést keltve, hogy tudja, csak nem árulja el, mert nem akar befolyással lenni a választásokra. Ami teljesen érthető, pláne, ha nincs is semmi ötlete. Amit én erősen kétlek. Hallani olyan forgatókönyvet is, hogy alkotmánymosósítás, előrehozott választások stb.

Minden elképzelhető. Ez is, az is.

Az emberekben mára már olyan súlyos személyiség torzulás ment végbe, amelyet nehezen, vagy egyáltalán nem lehet visszafordítani!

A kampány rávezetett egy ösvényre, amely nem vezet máshova, csak a végső pusztuláshoz. A bezárkózás soha nem tett jót egy nemzetnek sem, ebből kellene történelmi levezetést készíteni.

Ahelyett, hogy hátrafelé mennénk, végre fel kellene venni a ritmust, és a hőn áhított rendszerváltást megvalósítani. A menekülteket nem kizárni, nem visszaküldeni a halálba, hanem kísérletet tenni az asszimilációra. Ilyenkor elő lehet venni a cigány kártyát, hogy őket sem sikerült. Teszem fel a kérdést: Akarta őket egyáltalán bárki is integrálni, asszimilálni?

Az az állítás, hogy a segítséget oda kell vinni, az elfogadhatatlan! Segíteni, hol? A két bombatámadás között? Kórházat építeni? Hol? Vállalkozni? Hol?

Tudják, miről beszélnek egyáltalán? Szíri gyakorlatilag nincs. Az észak-afrikai térség élhetetlen. Harcok mindenütt. Erőszak, vér, szenvedés, halál.

Az Eu alapvetően azért jött létre, hogy a békét garantálja, szupranacionális szinten (nemzetek feletti), vagyis az az állítás, hogy a nemzetek fenntartására hivatott, nem állja meg a helyét. Az unióalapító atyái a kezdetektől fogva azon dolgoztak, hogy egy nemzetek feletti európát hozzanak létre, ahol mindenki megtalálja a számítását. A globalizációban nincs helye, nem működik a nemzetekben való gondolkodás, az önös érdekek megvalósítására való törekvés.

Ezt kell belátni, és mivel „egy család” vagyunk, ezért a család minden tagjáért, az glóbusz érdekében kell dolgozni és félre tenni az önérdeket. Ez nem azt jelenti, hogy megtagadjuk magunkat, hanem azt, hogy a nemzet van annyira érett, fejlett és kulturálisan van olyan magas fokon, hogy képes belátni azt, hogy az érvényesülése, sikeressége, versenyképessége záloga az, ha összehangolja létét a világ létével.

Ami pedig a konfliktus megoldását illeti, az roppant összetett feladat, soktényezős egyenlet, amit nem lehet megoldani holmi lózungokkal, humanitárius eszmékkel, gazdasági és politikai érdekek előtérbe helyezésével. Ez esetben is önkritikára van szükség minden oldalról, és az önös érdekek beépítésére a glóbuszba.

Persze ez az én naivitásom. Tudom, hogy az emberi természet képtelen azonosulni mások helyzetével, segíteni rajtuk tiszta szívből és dolgozni azon, hogy másnak is jó legyen.

„Ha az én tehenem megdöglik, dögöljön meg a tiéd is!” elv érvényesül napjainkba is. Pedig ha én adnék neked egy tehenet az elpusztult helyett, akkor nem lopnál meg és talán még barátok is lennénk!

Igazából, ahogy már többször írtam, az alapvető probléma és hiba a fejekben van. Ott kell rendet rakni, és végre leszakadni az állam „gondos kezéről!” (ami ha valóban az lenne, nem lenne elégedetlen a hard work people)

****

Frissítés: az MTI szerint, a miniszterelnök egy kérdésre válaszolva azt mondta, lemond, ha az igenek lesznek többségben. 

 "Mindig jobb az érvényes, mint az érvénytelen (népszavazás), de a közjogi következmények beállnak mindenképpen, hiszen azt vállaltuk, hogy a kérdésben foglalt jogi szabályozást, miszerint csak a magyar parlament dönthet arról, hogy kikkel akarnak a magyarok együtt élni, ezt a jogrendszer részévé fogjuk tenni. Ezt akkor is megtesszük, ha érvényes, és akkor is, ha nem. Egy feltétele van ennek, hogy több legyen a nem, mint az igen".

Éjszaka közepén hírtelen kinyitod a szemed, felülsz az ágyon és körbenézel. Nem álmodtál sem jót, sem rosszat még is valami nagyon rossz érzés kerít hatalmába.

Furcsa minden. Nem a megszokott fekhelyeden ébredsz, a falak is mintha más színűek lennének, és a plafon, az egész magasan van. Az ablak is máshol van és az ajtó nyitva. Erős fény szűrődik be rajta, élesen vág a szemed holt udvarába.

Hirtelen egy apró neszre leszel figyelmes. Óvatosan felállsz, lábujjhegyen elindulsz az ajtó felé. Kilesel a résen, kilépsz a szobából, át egy másikba, hogy megtaláld a zaj forrását.

Megállsz, felnézel, és szembe találod magad a lopakodóval. Farkasszemet néztek egymással. A döbbenettől szólni sem tudsz, pedig az ajkad szólásra kér engedélyt. Nyúlsz felé, hogy megtapasztald, valódi embert látsz e, vagy csak egy árnyat, ami olyan valóságosnak tűnik, mintha valóban az lenne. Nem lehet ez igaz, ez csak egy álom, egy rossz agyi szülemény. A tudatalattid biztos meg akar viccelni, ez nem, ez nem….ez nem.

Mielőtt megérintenéd, a bejárati ajtó zárja felzörren. Kulcs zörög, kilincs lefelé hajlik, az ajtó nyílik. Lassan, csendesen, épp alig hallhatóan. Egy lábfej akar beljebb jönni. Tekinteted ide- oda cikázik, nem tudod, mi történik. Hol vagy, mit tegyél. Tested moccanni nem hajlandó. Állsz ott, mint egy szobor, az idő lassított felvételként halad, a levegő dermedt, fagyott és te csak a fejed kapkodod.

Az ajtó tárva, az ember belép. Beljebb, egyenesen feléd. Jön, egyre bátrabban, és nyújtja feléd a karját.

Feléd? Vagy afelé, aki neked tükörképet mutat?

Visszamész a szobádba, hüledezve azon, hogy keresztülnéztek rajtad. Keresztül ő és te.

Az ahonnan indultál, eltűnt. A helyén egy lefelé vezető lépcső van. Ezen már meg sem lepődsz. Eluralkodik rajtad a bánat. Kiönt lelked óceánja és beletörődve abba, hogy nem létezel, levonszolód magad a lépcsőn.

Hosszú, meredek fokok, egyiken másikon hegyes szegek, amelyek feltépik a talpadon a bőrt, vágnak a húsodba, kutat fúrnak a vérednek.

Hírtelen sirályok hada támad meg. Karmaikat a karodba vájják, gyenge ereidet szívják, tépnek és harapnak, szárnyaikkal az arcodat verdesik.

Tested elgyengülve, sápadtan, kimerülten, lelked üresen, szíved összetörve, érsz le az úton. Hogy hova vezetett a lépcső?

Vissza a megszokott, régi fekhelyedhez, ahol sötétek a falak, a plafon alacsonyan van és se fény, se nesz nem szivárog be sehonnan.

Legfeljebb az apró bogarak kelletnek némi zavart, mikor ebédidő van…2 méterrel a föld alatt.

Rendszerváltást akartunk, megkaptuk.

Demokráciát akartunk, megkaptuk.

Uniót akartunk, megkaptuk.

Mégis elégedetlen a magyar. Reklamál, panaszkodik, hogy ez sem jó, meg az sem, ez kevés, ami meg van, nem megfelelő stb.

Váltani tudna, lépni tudna, választani tudna. De nem teszi. Várja, hogy az állam bácsi majd megoldja azt, amit neki kellene – normális esetben.

Tavaly, sőt 2010 óta ez az ország már nem egy „normális” ország, amint azt többek látják, érzik, tapasztalják. Viszont az, ami 2015 óta zajlik, az überel minden olyan intézkedést, amely a jogállamiság, a demokrácia, a józanész politikájának lebontását illeti.

Október 2-án népszavazás. A nép kinyilváníthatja akaratát, demokratikus jogánál fogva jelezheti a döntéshozó felé, hogy milyen álláspontot képvisel egy olyan kérdésben, amire gyakorlatilag nincs jó válasz. Nem hogy jó, de úgy általában válasz sincs, hiszen maga a kérdés tárgya sem létezik. Erről számos cikk, videó, híradás jelent már meg, de úgy fest, ezek az információk nem érik el a népet. Az emberek nem hallják meg a racionalitás hangját, mondhatja azt bárki, vagy csak szimplán nem is foglalkoznak vele.

Az ingerküszöb kitolódott, legalábbis a politikai szereplők tekintetében. Az olyan jelenségekért, amelyekért pár éve még vért kívántak, ma csak legyintenek.

Ugye az LCsH (lopnak-csalnak-hazudnak) képlete, amely annyira mélyen beleivódott az emberek gondolkodásába, hogy nincs az az politikai/társadalmi agytröszt, aki e képes volna változtatni. Szándék az talán lenne, de a szándék az vajmi kevés. Az akarat egy fokkal jobb, de az sem több mint halottnak a csók. Arról is megy a nagy ötletdobálás (olimpiai számok közé vele), hogy az ellenzéknek mit s hogyan kellene csinálnia vagy nem csinálnia.

Nos, hazánk népe az elmúlt másfél évben teljesen megbolondult. Kifordult önmagából. Gyűlöl mindenkit, aki nem olyan, mint ő, irigy olyanokra, akiknek semmijük sincs, felakasztana minden olyan személyt, aki a nyáron kicsit barnább, mint télen, hiszen lehet, hogy nem is az akinek eddig gondolta, hanem egy rejtett terrorista.

Eddig a zsidó volt az ős ellenség, ez most kezd kicsit lecsengeni, bár a Sorosozás még ugyan meggyeget, de már korántsem akkora elánnal, mint pár éve. Nincs akkora ereje, mert az embereknek ez már üressé vált, Ekkor jöttek a migránsok, akikből és köré a kormány és csatlósai kerítettek egy olyan történetet, amit ép elméjű ember nem hisz el!

Az ami most zajlik, az a mértékű gyűlölet, utálat amit sikerült az emberekben felkelteni, zseniális terméke a politikai kommunikációnak. Hogy uszítsunk a leghatásosabban?!  Ez már félelmetes! Nem a migránsok meg az a cunami amit magukkal hoznak, hanem az, ahogy az emberek ezt lereagáljak, az, ami a nap 24 órájában a sajtóból özönlik egyenesen a nyakunkba, az az óriási mértékű szenny, amibe belefulladunk, ha előbb nem a bennünk felgyülemlett méreg folyt meg. A magukat értelmiséginek vallók olyan kijelentéseket tesznek, amik irreálisak, számokkal és esetekkel dobálóznak, amik nincsenek is és nem is lesznek. Mindenkit hibáztatnak, holott a legnagyobb bajt a magyar kormány okozta. Nem a kerítésre gondolok elsősorban, az csak eszköz, nem jó, de csak egy szimbólum, ha úgy tetszik.

Hanem azzal, ahogy mindezt tálalja. Felébresztette a nacionalista szószolókat szerte Európába, a szélsőséges megnyilvánulásokat, az agresszivitást, a félelmet, a dühöt, az elégedetlenséget. Ugyan ezeknek az érzelmeknek, reakcióknak semmi közük a bevándorlókhoz vagy a terroristákhoz. Ezek gyökere mind abban rejlik, amit a kormányaik eddig temetettek nekik. A szegénységben, a nélkülözésben, a hiányban, a meg nem értettségben, abban, hogy az a sok ígéretet, amellyel tele rakták a padlást, nem tartották be. Nem állták szavuk, holott arra kaptak mandátumot, nem tették jobbá az országot, nem hozták létre azokat a feltételeket, amellyel a kis polgár meg tudta volna magának adni, teremteni az egzisztenciális alapokat, amellyel gyermekeinek jobb életet tudott volna biztosítani, mint amilyen neki és szüleinek volt.

Mindez már oly mértékben felgyülemlett az elmúlt 25 évben, hogy csak egy szikra kellett ahhoz, hogy felgyulladjon. Ekkor jöttek a menekülteknek - akik élete szintén nem álomszerű-, akikkel nem is lett volna komolyabb gond, hiszen eddig sem volt, viszont lehetőséget látott bennük pár törekvő és hataloméhes ember, kihasználta ezt, és elindított egy olyan hullámot, amelyre talán még Hitler sem volt képes.

Nem gondolnám, hogy ez a hatás nem rémítette meg a kormányt, viszont most már nem lehet ebből kihátrálni. Vagy ez, vagy fel kellene vállalni az elmúlt 6 év semmit tevését, illetve az ország leépítését. Mert ez történt és történik. Kirablás, kifosztás… ugyan, annál sokkal rosszabb: jövötelenítés. Nem a migránsok veszik el a munkát, vagy semmisítik meg a kultúránkat. Egyébként is, az a nép, nemzet, amelynek a kultúráját meg lehet semmisíteni, az gyenge és esendő, az megérdemli, hogy hamvában múljon ki.

A migránsoknál sokkal nagyobb veszély az önmagunkban rejlő félelem és naivitás. Az a tudatlanság, amire építve leszünk kiszolgáltatottak, befolyásolhatóak, olyanok, akik bármikor, bármilyen körülmények között képesek olyan álláspontra állni, amivel meghazudtolja saját magát.

A kultúra az az, amire büszkék vagyunk, amit bátran hirdetünk, de nem képviseljük azt mereven, hanem bátran nyitunk más lehetőségek felé, hogy azokkal is gazdagítsuk, sokszorosítsuk, fejlesszük értékeinket. A nyitottság nem jelent rosszat, a nyitottság bátorságot és bizalmat feltételez.

Csak egy percig képzeld magad egy migráns helyzetébe és gondolkodj el rajta, TE hogy éreznéd magad.

Ne a félelmekre és a lózungokra alapozz, hanem nyisd ki a szemed és kezd el járni, élni, tapasztalni!

Hatalmas fal nő ki a földből, amely eltakarja a nap épp csak pislákoló sugarait. Szinte nem is látom, ahogy fokozatosan kúszik fel a horizont alól és csillogtatja meg az apró harmatcseppeket az avaron.

Tegnap még nem volt ott az árnyékot vető rondaság, de ma már ott volt. A semmiből. Hirtelen. Váratlanul. Ott tornyosult.

Csúnya. Szürke és gyilkos.

Nem érem fel. Nem tudom átmászni, sem lyukat fúrni rajta. Csak egy magas fáról láthatom azt, amit tegnap még testközelből tapasztalhattam.

Felmászom a fára, megragadok egy vastagabb ágon, a levelek dússágának takarásában. Átnézek a túlra, szemlélem, ami ott történik. Mi is történik ott? Mi is történt ott tegnap, mikor még nem volt ott ez az akadály? A különbség érezhető. Szinte tapintható. Ha nem én láttam volna azt és ezt, el sem hinném.

Tegnap még zöldellő rét, virágszőnyeg, erdősség, madarak, pockok, hangyák, aprócska egerek, szöcskék és mindenféle csúszó-mászó és én. Ma meg, letarolt föld, üres tér, síri csönd, bénultság, porfelhő, kátyúk és senki.

Innen, a lomb óvásában elképedve nézem, hogy az egykor oly’ boldog és népes rét mivé vált. Senki és semmi, még a közelébe sem megy. A halál szaga járja át ez a kopár teret, amelyet a természet maga is kitagadott. Nem azért mert csúnya lett, hanem azért mert rákényszerítették. Hogy ki? Az ember. Az ember barbár módon, semmivel sem törődve, a rövid távú céljait és érdekeit szem előtt tartva csupaszította le és tette élhetetlenné az egykor gazdag rétet, tette szegénnyé és árvává, butává és kihasználhatóvá, naivvá és olcsóvá. Olyanná, ami csak az és akkor vesz igénybe, akinek már minden mindegy és más cél nem vezérli csak az, hogy öljön. Vért ontson, megsemmisítsen.

Elárult, megvezetett, kijátszott, eladott, értéktelen fekete lyuk maradt hátra.

Pedig annyi minden lehetett volna…De nem volt, aki kiálljon érte, megvédje, megóvja, felfejlessze, étékesebbé varázsolta volna.

Mert igazából mindenkit csak egy valami érdekelt: rövidtávon, hamar-gyorsan elpusztítani azt, ami az életet adta, hogy átadja a helyet annak, ami a halált hozza.

A rövidtávú érdekek, az, hogy az emberek ostobák és mindent elhisznek, felülírja a racionalitást.

Mindent áthat a gyűlölet, az a szemlélet, hogy az élet maga a kockázat, a veszély, amitől csak a végső megsemmisítés óv meg. Lázítás. A béke, a nyugalom még szimbólumaiban történő megsemmisítése, elbizonytalanítás, félelemkeltés, rettegés attól, amit nem ismerünk.

Csírájában kell elfojtani az életet, hogy a legnagyobb veszély, a halál, ne leselkedjen rád!

Hogy mi zajlik most:

 "Hatalomvágyból elkövetett lélekmérgezés"

Gyilkos hideg teszi még üresebbé és kopárabbá a reggelt. A föld fagyott, kemény. Nem fogad magába semmit. A kemény réteg, melyet az éjszaka folyamán magára vont, nem ereszti át a levegőt, nem engedi kibújni alóla a zöldellő növényt és azt, hogy az oxigént magába szívva tegye szebbé, töltse meg élettel a holt vidéket.

Valahol a távolban, a horizonton túl egy apró kis fényszerű jelenség látszik, amely hoz némi reményt a reménytelenség állapotába, csal egy kis mosolyt az éledező növények levelei közé. Ereje még csak kezdetleges, de már bontja a falat a föld felszínéről, utat nyit a virágnak a világ felé.

Az utcák kihaltak. Az utakat még nem használja senki. Az autók dübörgése még nem hallatszik. A járdákat nem uralják az emberek. Az üzletek is zárva vannak. A falu alszik.

Egy-egy kóbor állat élvezi a csendet és az ürességet, veszi birtokába az utcákat. Bolondosan cikáznak le s föl, jobbra és balra, egyik kerítésről a másik ablakba s mindenhova oda ugranak, ahonnan pár óra múltával elkergetik őket.

Az emberek szeme épp csak pislákol a takaró alól, a nap sugarai egyre beljebb hatolnak, élesebben láttatják magukat a határ alól. A virágok szirmaikat bontogatják, a lakók fokozatosan átveszik az irányítást az utcák, járdák és üzletek felett és a kis, nem rég még szabadon játszadozó állatsereg visszavonulót fúj, és immár a nap hátralevő részén a bokrok alatt megbújva várnak a Hold óvó- védő árnyára. 

Csendet felváltja a zaj, a moraj, az autók fékcsikorgatása, az emberek köszönése, ajtócsapkodás, rádió, tv, zene. A bénultságot a rohanás, a sötétséget a világos, az ürességet a tartalom.

A mókuskerék elindul. Forog, forog, szüntelenül, egyre gyorsabban és gyorsabban, gondolkodás nélkül csak pörög, magába olvasztva és egyé válva mindazzal az ingerrel, impulzussal, információval, amely éri, nem is foglalkozik vele, csak mohón lenyeli, nyeli, rágás nélkül.

A nap halad az égen, lassan, türelmesen, az emberek rohannak a földön, gyorsan és türelmetlenül, mintha nem lenne holnap, mintha az éj beálltával meghalnának és véget érne a missziójuk és nem lenne alkalom arra, hogy befejezzék vagy elkezdjék azt, amit kitűztek célul, feladatul maguk elé.

Beszélgetni nincs idő. Figyelni még annyira sincs. Foglalkozni a világgal, magunkkal, a társunkákkal? Arra már nem jut erő.

Aludni kell, hamar, még éjfél előtt ágyba kell lenni, szunnyadni pár órácskát, hogy majd a felkelő nap csöppnyi sugarával kelljünk. Legyen egy kis energia ahhoz, hogy a kereket beindítsuk és újra maximális sebességgel hajtsuk.

****

Gondolni, érezni, tolerálni, együttérezni, az a ráérő ember luxusa. Azé, aki nem észlel semmit a „való világból”, aki egy „burokban él” és nem tapasztalja azt a „kő kemény”, embertelen valóságot, melyben a „keményen dolgozó kisember” él. Ugyan is aki nem „végez termelő munkát” az nem is dolgozik. Az, aki nem állít elő produktumot, az nem teljesít. Vagyis, csak ők tapasztalnak? A fodrász, a kereskedő nem? Ők nem fáradnak el a nap végén? Az ügyintéző, az orvos, a menedzser vagy az újságíró nem érdemli meg azt, hogy elismerjék a munkáját? Nem termel, de szolgáltat. Olyat ad, amitől a kékgallérosnak jobb lesz, amitől nő a komfortérzetük, élhetőbb az életük.

Az, aki szomjas, csak ott tudja csillapítani minőségileg megfelelő folyadékkal az ez iránti igényét, ahol megfelelő forráshoz, megfelelő eszközök segítségével, tudatos mechanizmusokon át, célszerűen és eredményesen hozzá tud jutni.

Elsétáltunk a gyerekkel a játszótérre. Kicsit messze van tőlünk és valljuk be, nem egy biztonságosnak mondható környéken át vezet oda az út. Emiatt is ritkán fordul elő, hogy kimegyünk és az, hogy a gyerek találkozik ő korabeliekkel. Sajnos iskolába nem tudnám járatni, nem csak amiatt, hogy hosszú oda az út, kimerítő lenne számára, hanem azért is, mert nem tudnám kifizetni a tanszereket, illetve az egyéb járulékos eszközöket. Viszont azért sem erőltetem nagyon ezt az iskolázdósdit, mert szinte magam előtt látom azt, ahogy belép az iskolába, az osztályterembe, több tucat szempár megdöbbent tekintete szegeződik neki, ami egyszerre kelt benne félelmet, csalódást, és megdöbbenést. Szinte érzem a bőrömön, ahogy a gyermekemre tekintenek, ahogy végig néznek rajta a feje búbjától a cipőjéig.

Ahogy halad előre, egy üres padhoz az utolsó sorba, szemét a földnek szegezve, lassú léptekkel, feszülten, a könnyeivel küszködve….Hallom, ahogy azt gondolja, „haza akarok menni, nem akarok iskolába járni, anya gyere értem!” Meghasad a szívem, ha csak ez eszembe jut. Nem tudok neki olyan ruhákat, cipőt, játékokat venni, amik a többi gyereknek megvannak. Nem tudom őt külön órákra, szakkörökbe íratni, vagy fizetni egy-egy baráti szórakozását. Ezek nélkül pedig, kirekesztett lesz, magányos, megtört, lelki nyomorék. Durván hangzik, de az lesz. A gyerekek gonoszak, nagyon bántók, és durvák tudnak lenni. Ennyi erővel elvihetném a szomszéd utcába megveretni, azzal sem ártanék neki annyit, mintha beküldeném azok közé a vadkisemberek közé.

Mind a ketten dolgozunk a férjemmel. Ő három, én két műszakos munkarendbe. A gyerek főleg egyedül van itthon, gyakran egyedül is fekszik le. Mesét nem szoktunk neki olvasni. Tv-t nem néz, mert nincs benne semmi olyan, amit szívesen megnézne, rádiót nem hallgat, abban sem talál magának való műsort. Egyébként nagyon okos gyerek és szorgalmas. Sokat olvas, ír, és rajzol. A házi munkát is elvégzi. Nagy segítség ám nekem! Sőt! Itt a környéken az időseknek is sok hasznára van. Rendszeresen átjár hozzájuk és besegít nekik. Vizet visz be, fát hord be, takarít, a kertben dolgozgat. Persze könnyebb munkákat bíznak rá, hisz mindössze 11 éves és vaságyastól 40 kiló. Cserébe adnak neki meleg ételt, esetleg olyan holmit, játékot, amit az unokáik hagytak nála, és feltehetően már nem használják azokat.

Nagyon hálásak vagyunk nekik a férjemmel. Ha ők nem lennének, akkor új dolgokat szerintem évente legfeljebb egyszer kapna.

Szóval a játszótér. Ritkán járunk ide…oh, ezt már említettem. Talán ezért is éli meg úgy ezt a pillanatot, mintha a születésnapja volna (az is egyszer van egy évben). Nagyon lelkes, amikor mondom neki, hogy jövünk. Boldog olyankor, a szeme csak úgy ragyog, a mosolya pedig annyira magával ragadó. Látom rajta, hogy a lelke nyugodt és izgatott, a teste szinte repül. Már órákkal korábban ott ül a padon a kapu mellett és csak rám vár. Hiába mondom neki, hogy előbb meg kell várni az apját, ő mozdíthatatlan. Amint megpillantja az apját, kiált be az udvarba, hogy indulhatunk.

Tudja, a környék miatt nem merek egyedül a gyerekkel elindulni. Ha a földeken át jönnénk, az nagy kerülő volna és a tulajdonosoknak sem szeretnénk kárt okozni. Egy gyereket nem lehet visszafogni egy ilyen, számunkra kivételes alkalom kapcsán.

Itt, most elvan. Játszik. Kipróbál újból mindent.

Hogy nem zavar-e? (egyedül játszik) Dehogy nem. A szívem szakad meg a látványtól. Mindenki más csoportban játszik, nevetgél, és együtt örülnek a tavasznak, a friss levegőnek, a fáknak és a virágoknak, a pillangóknak és a verebeknek, a fűnek és a homoknak. Közösen alkotnak történeteket a bárányfelhők alakjáról, a kéklő égről, a ragyogó nap sugarairól. Ő meg magában ül, egyedül ebben a nagy homokozóban, elveszik benne, olyan nagy és benne a gyermekem olyan aprócska. Mikor átmegy hintázni, vagy a mászókára, hirtelen mindenki otthagyja azt és játékot vált. Ezt ő is érzékeli és tudja, hogy miatta van. Ilyenkor rám néz, nyel egy mélyet és játszik még egy kicsit. De már lassabban, óvatosabban, kedvetlenebbül, és fél szemét a többi gyereken tartja, figyeli, ők hogyan reagálnak egy-egy mozdulatára.

A szüleik? Hát, azok is elvannak. Egymással beszélgetnek, jól érzik magukat. Párszor szólnak a sajátjuknak, figyelmeztetik, hogy óvatosabban, vigyázzanak a ruháikra, meg ilyenek. Nem különösebben ügyelnek rájuk. Persze, nekik is kell egy kis kikapcsolódás, amit itt, egymás között meg is kapnak. A gyerekek meg tudnak magukra vigyázni és egymásra is. Nem kell őket a széltől is óvni. Mi lesz úgy belőlük?!

Így állunk.

Talán tavaly tavasszal voltunk itt legutóbb. Nyáron és ősszel sok a munka a földeken és a ház körül. Télen, meg ugye tél van. Így csak az ilyen tavaszi átmenetkor tudunk időt szakítani erre.

(Sírva fut a gyereke az anyjához. Kicsúfolták, mert lyukat volt a nadrágja)

Most mennünk kell, még vacsorát kell főznöm.

Ennyi elég is volt idénre, igaz? (kérdi a kislányt)

Igen, elég. Menjünk haza.

*****

 "Olyan sokat beszélünk mi, felnőttek arról, hogy mit gondolunk a világról. Pedig fontos, hogy azt is megtudjuk, mit gondolnak a gyerekek arról, amit a felnőttek tesznek a világgal és egymással.

A Helsinki Bizottságban gyerekeket kérdeztünk meg szegénységről, szabálysértésről, bűnről, büntetésről. Nagyon érdekes válaszokat kaptunk. Nézzétek meg, mit gondolnak a 6-10 éves gyerekek ezekről a fontos erkölcsi és jogi kérdésekről. Ők még tudják, a szabálysértő nem bűnöző.

 Magyarországon a romák száma körülbelül 600 ezer fő. A társadalomba való integrálásuk évtizedek óta megoldatlan feladat a mindenkori kormány és politika számára. Számtalan programot készítettek e cél elérése érdekében, azonban sikeres végkifejlete egyiknek sem volt.

Nyomor, szegénység, kilátástalanság, jövőkép nélküliség, elutasítottság, bűnözés, konfliktusok övezik a cigányság életét. Megítélésük rohamosan romlik, kizárásuk a társadalomból nagymértékben nő. Több felmérés is készül arról, hogy a romák hogyan, milyen körülmények között élnek, adatok vannak arra, hogy zömmel nem rendelkeznek szakmával, sokan 8 általánossal sem, illetve arról, hogy alacsony életkörülményeik, rossz egészségi állapotuk okán sem tudnak teljes értékű polgáraivá válni a magyar társadalomban. Kultúrájuk alapvetően eltér a „keresztényi Magyarországétól”, életmódjuk sokakban ellentetszést vált ki.

Létszámukból adódóan azonban fontos szavazói bázist alkotnak, akik szava-adott esetben- döntő erejű lehet. A választásokat megelőző időszakban felértékelődik a jelenlétük. Kampányok épülnek arra, hogy hogyan lehet megszerezni a voksukat, nem feltétlen törvényes eszközökkel. Kihasználva hátrányos helyzetüket, gyakorlatilag megvásárolják őket. Zsarolással, élelmiszer adományokkal, ígéretekkel próbálják rábírni őket arra, hogy az általuk képviselt személy, párt mellé húzzák be az x-et.

A cigányság helyzetének megoldása már csak azért is stratégiai fontosságú, mert az előrejelzések szerint a mai 5 %-os arányuk 11%-ra nő az elkövetkezendő 50 évben, ami még nagyobb felelősséget ruház a kormányra és a társadalomra.

A romák köré rengeteg sztereotípia és előítélet épült ki az évtizedek során, amik nem feltétlen megalapozatlanok. Jellemző rájuk az iskolázatlanság, szakképzetlenség, ami nem feltétlen az ő hibájuk. Társadalmi státuszuk mindenkor alacsony volt, amire bizonyos intézkedések – szegregáció- még jobban ráerősített.

Negatív megítélésüket az is erősíti, hogy a köznyelvben elterjedt ún. „cigányünőzés”, amire a jobb oldali pártok és szélsőséges nézeteket vallók építik nézeteik legitimálását. Azonban az 1992. évi LXIII. tv. a "faji eredetre, a nemzeti és etnikai kisebbséghez tartozásra vonatkozó személyes adat" különleges információ, ami alapján nem lehet differenciálni és nyilvántartást vezetni. Így a romák által elkövetett bűncselekményekre, szabálysértésekre vonatkozó statisztika nincs. Vagyis ilyen értelemben nem beszélhetünk cigánybűnözésről. Ettől függetlenül természetesen létező jelenségről van szó, azonban kiragadott és felnagyított esetekre nem jogszerű építeni egy állítást.

A romákkal szembeni diszkrimináció a munkaerőpiacon is megmutatkozik. Foglalkoztatottságuk rendkívül alacsony, ennek következtében anyagi helyzetük sem éri el a létminimumot. Lakhatási körülményeik elégtelenek, egészségtelenül táplálkoznak, higiéniás feltételek nem adottak, továbbá kevés vagy semmilyen jövedelemmel nem rendelkeznek.

A rendszerváltás után tömegével vesztették el az állásukat és váltak földönfutóvá, kirekesztetté. Sokan, azóta sem találtak állást. Korábban segédmunkásként, építkezéseknél, napszámosként nagy arányban voltak alkalmazva, azonban a 90-es években lezajlott tömeges gyárbezárás, privatizáció következtében a társadalom perifériájára kerültek.

Az évek folyamán fokozatosan erősödött meg a velük szembeni ellenérzés, ami a Jobbik megjelenésével tovább emelkedett.

2015 áprilisában azzal a hírrel került Magyarország a nemzetközi sajtó homlokterébe, hogy 50 roma család Miskolcról Kanadába menekült, miután a Miskolci önkormányzat felszámolta azt a telepet, ahol a romák nagy számban éltek.

Májusban Trócsányi László igazságügyi miniszter utalt a romák integrációjának sikertelenségére és elégtelen helyzetükre. Trócsányi a menekült kérdéssel hozta összefüggésbe a hazai cigányságot. Azt mondta „Az Európai Unió nem tudja megoldani a területére érkező gazdasági migránsok gondjait, a menekülthullám kezelésében pedig figyelembe kell venni a tagországok helyzetét és teherbíró képességét, Magyarország esetében mindenekelőtt azt a tényezőt, hogy a roma integráció ügye elsődleges”.

 Hozzátette „figyelembe kell venni, hogy Magyarország számára a roma integráció "prioritás", és komoly belső feszültséget okozna, ha a mintegy 800 ezres roma közösség nagy erőfeszítéseket igénylő felzárkóztatása mellett nagy számú gazdasági menekültről is gondoskodni kellene”[1]

A kormány roma stratégiája két programban ölt testet: Út a szakmaválasztáshoz és a Híd a munkavilágába elnevezést viselő, Európai Uniós támogatással megvalósuló felzárkóztatási cselekvési terv. [2]

Bogdán László, Cserdi polgármester szerint „Rossz a pozitív diszkrimináció, teljesen ellene vagyok. Identitászavar lesz a vége, ha el akarod hitetni a környezeteddel, hogy ufó vagy, miközben mindenki tudja, hogy csak egy cigánygyerek vagy, és pont. Mert ha te az egészséges normák szerint viselkedsz, akkor senkit sem érdekel, hogy milyen színű a bőröd. Senki nem úgy kel fel, hogy ma utálni fog öt cigányt, hanem úgy, hogy félni kell tőlük. Ez részben gerjesztett félelem, de már mondtam: mi is tehetünk róla. Nem hiszek az integrációban, a roma stratégiában sem: abban hiszek, hogy mindenkit rá lehet vezetni a jó útra, és meg lehet győzni.”

Bognár azzal lett országosan ismert roma polgármester, hogy az általa vezetett településen sikeresen vezetett be egy olyan modellt, amelyben a romák helyzete javult.

Szeptemberben Orbán Viktor miniszterelnök tartott tájékoztatást a diplomatáknak. Itt többek között beszélt a menekült kvótáról, amely kapcsán népszavazást kezdeményez, továbbá útmutatást adott számukra arról, hogy munkájukat milyen szellemben végezzék. Valamint elhangzott az is: „Magyarország nem kéri, hogy osszuk szét Európában" –a cigányságra utalt. Majd az áprilisba, Kanadába menekült családokat említette: „amikor elindulnak Kanada felé, arra kérjük őket, hogy maradjanak”

Horváth Aladár, a Roma Parlament elnöke ezt úgy értékelte: "a magyar miniszterelnök az idegenellenes gyűlöletkeltésébe beemelte a hazai cigányságot. Idegennek bélyegezte és kizárta a nemzetből az ország 10%-át kitevő roma magyarokat".

A cigányság, mint indok a menekültek befogadása ellen, azt a látszatot keltheti, hogy a magyar kormány és a társadalom azon dolgozik, hogy az integráció minél sikeresebben megtörténjen. Azonban a gyakorlat ezt nem támasztja alá. A közmunkaprogramba gyakorlatilag beragadtak, a munkaerőpiacra nem tudnak vissza, illetve bekerülni. A hétköznapokban rendszerint érik őket olyan atrocitások, melyek hátráltatják, visszavetik azt, hogy a társadalom teljes részét képezzék.

Az iskolai szegregáció, a tudatos kizárásuk bizonyos szakmákból, a munkahelyi diszkrimináció és az, hogy helyben milyen tapasztalatokra tesznek szert, mind azt támasztja alá, hogy a népesség körében a cigánysággal szembeni gyűlölet, elhatárolódás fokról fokra nő.

Eltérő kultúrájukat nem kívánják elfogadni, ők pedig annak feladására nem hajlandóak.

Társadalmi attitűd vagy tudatosan ébresztett ellenérzés? A cigányság helyzetének megoldása, társadalmi elfogadottságuk hosszú évek óta nem megoldott feladat és 2015 sem hozott olyan eredményt, ami akár csak a látszatát adná, hogy elindult egy sikeres úton. A megoldást kínáló két program, illetve az Országos Roma Önkormányzattal való együttműködés, Farkas Flórián miniszteri biztossá való kinevezése ígéretes folyamat kezdetét vetíti előre, azonban a helyi szintű problémamegoldás nélkül, a gondolkodás megváltoztatása a cigányságról, alapvető feltétele egy sikeres integrációnak, és annak, hogy a xenofóbia mértéke ne nőjön tovább.

[1] http://www.kormany.hu/hu/igazsagugyi-miniszterium/hirek/az-eu-nem-tudja-megoldani-a-gazdasagi-menekultek-gondjait

[2] http://romagov.kormany.hu/download/9/e3/20000/Strat%C3%A9gia_1sz_mell%C3%A9klet_Helyzetelemz%C3%A9s.pdf

Immár 26 éve élünk a nyugati gondolkodás homlokterében. Az országot politikailag, gazdaságilag a liberális – jóléti- demokratikus berendezkedés, a kapitalista (verseny orientált) gyakorlat határozza meg.

Azonban a korábbi, szocialista vívmányokat ma is magán hordozza a társadalom, a politika, a protekcionista gazdaságpolitika és mindaz, ami tegnap, ma és holnap is tapasztalható volt/van/lesz.

A rendszerváltás, a békés átmenet olyannyira sikerült simán lefutott pályának, hogy valódi szemléletváltás nem történt. Ezért sem lehet sikeresnek bélyegezni ezt a történelmi fordulatot, amely a kilencvenes években, mint egy tornádó söpört végig kelet- közép Európában.

Mi sem támasztja alá ezt a tényt jobban az, amit látunk és élünk.

Mit vesz észre az ember, ha csak úgy szét néz a környezetében? Milyen párbeszédet tud lefolytatni a „dolgozó kisemberrel”? Egy családi beszélgetés, hogyan zajlik? A munkahelyen, az utcán vagy a boltba, milyen interakció éri? Milyen konzekvenciát tud levonni – ha egyáltalán gondolkodik ilyeneken – a nap végén az őt ért „sokkok” után? Egyáltalában, elmereng azon, hogy aznap, azon a héten, vagy úgy, összességében hol- hogyan-kikkel él?

Nyilván eszébe jut, hogy vannak dolgok, amiket máshogy-másként csinálna, történések, amiknek nem akként kellett volna megtörténniük, amiken változtatna stb. Viszont meg is ragad ezen a szinten. A gondolatok szintjén. Ez a szint az, amire szinte mindenki eljut, azonban a következő, a valódi változást hozó mozzanat – ti. maga a cselekvés- elmarad.

Van egy probléma? Majd az állam megoldja. Tipikus. Mindent az államtól vár a nép, az isten adta nem, aki ahelyett, hogy kezébe venné a sorsát, szüntelen panaszkodik, mutogat a szomszédra, siránkozik, hogy milyen jó volt régen, milyen rossz most, hogy mennyire nem fog változni semmi.

Elveszik a hétköznapok monotonitásában, olvasni, kommunikálni ereje, ideje sincs. A tv-t, rádiót csak azért kapcsolja be, hogy szóljon valami, de ami ott elhangzik, nem jut el a tudatáig. Olykor elkap egy fél mondatot, elkezd rajta kicsit gondolkodni és egy unalmas pillanatában gyárt egy történetet, amit majd a boltba úgy ad tovább, hogy a tv/rádió mondta. Így születnek a fals hírek, amik majd gerjesztik a mélyebb ellenszenvet és pesszimizmust, azt, hogy még véletlenül se tegyenek semmit a köz érdekében, hiszen úgy is „ellopják!”.

Passzivitás. Fásultság. Belenyugvás. Elfordulás. Undor. Inkompetencia. Irigység. Önzés.

Lehajtott fejjel áramlik a tömeg az egyik megállóból a másikba, fel sem néz, csak unott, üres, élettelen arccal szeli a levegőt, nem figyelve a környezetére, tör utat magának, hogy majd a megállóban tíz percet toporogjon a 30 fok melegben. Közben a kezébe nyomnak egy újságot, észre sem veszi, ki fia kölyke adja neki, de ingyen van, hát belenéz. Csupa jó hír, igazán nem lehet ok a panaszra, minden szép, mindenki boldog, ez leadott 20 kilót, az újabb milliós házat vett, újabb sikeres harc az idegen hatalmak ellen, jobbról előzik a balt, baloldalról öngól, nyert a jobb csapat. Gyarapszik a vagyon, újabb milliós támogatás az égből, zsákokban hullik kis országunkra a pénz, amit vezetőnk szorgalmasan szét is oszt a barátainak, de előtte nem felejti el jól megrugdosni az adakozót.

Tíz perccel később megjön a busz, ami pillanatok alatt megtelik hozzá hasonló munkásemberrel. Levegő ezzel aranyosan elfogy, a hőmérséklet emelkedik, a szabad hely zsugorodik. Megálló, felszálló, leszálló, idő van, kések, kirúgnak.

Hónap vége. Asztalon sárga csekkek halomba, pénztárca üresen kong, csak pár nyugta foglalja a helyet benne.

Tv bekapcs. Három óra. Híradó. „Nő a foglalkoztatás, nő a GDP (’mi a frász az?’), Nő a nemzeti vagyon. Nő az export (’mi?), Jól teljesít a gazdaság”.

- Te Józsi, meg van még az állásod?

- Nincs. Kirúgtak a múlt héten.

- És az a gyár a szomszéd városba?

- Te, hallod, az bezárt, állítólag az oroszok vették meg.

- Nem, én úgy tudom a kínaiak.

- Tén’leg? Te, én nem tudom, beszélnek itt mindent.

- Asszony?

- Elköltözött. Elege lett az itteni nyomorból. Te, nincs valami kajád?

- Hallod, már két napja nem ettem. A számlákat sem tudom kifizetni.

- Ja, azt én sem….

 ***

Október 2. Népszavazás. Bojkott vagy nem bojkott? Mellette vagy ellene? Miről is szól? Mi is a kérdés? Menekültek? Nem!

Magyarország mindig is soknemzetiségű állam volt. Jött ide keletről, nyugatról, délről, északról, önként és kényszerrel. Problémák persze adódtak, de megoldották őket. Asszimilálódtak vagy tovább álltak. De az együttélés alapvetően működött.

Az emberekbe bele van kódolva a félelem, az irigység és a bizalmatlanság. Erre lehet építeni egy hathatós kampányt, ami másról sem szól igazából, mint a hatalom megtartásáról, megszilárdításáról, bázis felmérésről és erőfitogtatásról.

Félnek attól, hogy elveszítik az állásunkat, megrendül az egzisztenciális helyzetük, becsapják, ellopják a tulajdonukat, megkárosítják őket.

Ezek a menekültek előtt is létező problémák voltak. Ha valakinek útjában van valaki vagy valami, az így is úgy is tesz azért, hogy a helyzet változzon. Nem kell ide bevándorló, aki nem akar itt maradni, ő csak végre élni szeretne.

Mi a közös a magyar ember és a menekült között? Az, hogy mind a kettő csoport fél és bizalmatlan, jobb életet szeretne magának és a családjának, dolgozni, tanulni, megvalósítani az álmait, a terveit, házat, kertet, autót, stb…

Az, hogy az életünk milyen irányt vesz, csak rajtunk múlik. Sokan vannak olyanok, akik mindent megtesznek azért, hogy jobb legyen, de ha a társadalom egésze olyan irányt vesz, hogy az nem vezet sehova, vagy a nyomorba, akkor az egyéni érvényesülésre tett kísérlet – minden erőfeszítés ellenére – zátonyra fut.

Demokrácia, liberalizmus, szabadság- egyenlőség-testvériség. Szép szavak, ígéretes tartalommal, hatalmas morális értékekkel. Azonban ha azok, akikért létrehozták ezeket az eszméket, elveket, irányokat, nem tesznek az érvényesülésükért, hanem inkább arra várnak, hogy mások, adott esetben az állam majd megoldja, mert az a dolga, rossz úton haladnak.

Az államnak nem dolga, hogy jó-jétet teremtsen. Az államnak csak a feltételeket kell megteremtenie. Az egyén gondoskodjon magáról, a közösség építse, és ne rombolja önmagát, a társadalom dolgozzon egymásért, egymásnak, és hozzon olyan döntést, ami arról tanúskodik, hogy felnőtt, értelmes, felelősségteljes, tisztában van önmagával, a döntéseinek a következményével, nem szorul arra, hogy megmondják neki, mit gondoljon, tegyen vagy mondjon. Az a dolga a társadalomnak, hogy gondolkodjon, tegyen, építsen, ítélkezzen a felette álló, általa megválasztott tisztségviselők felett, és ha úgy ítéli meg, váltsa le, szavazzon másként, de szavazzon. Alapvető joga a döntéshozatalba beleszólni, joga van arra, hogy megszabja azt, hogy milyen irányba menjen tovább az ország és általa az élete.

A legnagyobb ellenségünk nem a menekültek vagy a terroristák és nem is Soros György vagy a brüsszeli bürokraták. Nem Obama, nem is Putyin, de még csak Orbán sem. Sőt, még Gyurcsány sem.

A legnagyobb ellenséged TE magad vagy!

Fontos a megerősítés. A támogatás, maga a tudata annak, hogy van valaki mögötted, aki szeret és biztat, ösztönöz, és akiről tudod, hogy tűzbe tenné érted a kezét. Olyasvalaki, aki szeret, feltétlenül. Elvonatkoztatva mindattól az emberi természetből adódó esendőségtől, amely, amelyekkel mindannyian rendelkezünk.

Egy anya ilyen. Nála jobban és őszintébb szeretetet senkitől nem kaphatsz. Ő az, aki mindig, minden körülmény között ott áll melletted, mögötted, támogat, bíztat, erővel tölt fel.

Az erő fontos abban az értelemben, hogy minden napra úgy tekints, mint egy új lehetőség. Ahhoz, hogy az élet adta feladatokat, kihívásokat megfelelően kezeld, bízvást teljesítsd.

Egy anyát semmi és senki nem pótolhatja. Távolsága úgy hat, mintha nem létezne, azonban létének tudata is mentálisan kielégítő, bár közel sem annyira, mintha fizikailag is kapcsolatban lennél vele.

A gyermeki lét az ő felfogásában soha nem szűnik meg legyen a gyermek akárhány éves.

Az ő számára mindig ’TE’ leszel az első, soha nem helyez téged a saját vagy más érdeke mögé.

Önzetlen, feltétlen, soha nem múló szeretete az emberi agy számára felfoghatatlan, értékelhetetlen, materiális formában meg nem jeleníthető.

Lelki, érzelmi megerősítésre mindannyiunknak szüksége van a kérdés csupán az, hogy ezt a milyen gyakorisággal igényeljük.

Az ’anyáról’, mint olyanról számtalan írás, vélemény forog a világban. Ahány ember, annyi megközelítés. Viszont az kétségtelen, hogy egy átfogó értékelés – ha beszélhetünk ilyenről – nem létezik.

Nagyon nehezen fogalmazom meg az érzéseimet, sokszor nem is teszem meg, illetve nem juttatom kifejezésre. Ezt mélységesen sajnálom, kiváltképp azért, mert emiatt nem tudom édesanyámnak a tudtára adni, hogy mennyire szeretem, mekkora hálával gondolok rá és így, az ország túloldalán még esélyem sincs rá.

Múlt hétvégén volt anyák napja. Erre a szent napra sem tudtam haza menni, ahogy az öcsém ballagásán sem tudtam részt venni. Kihagytam egy mérföldkövet jelentő állomást a testvérem életében, kihagytam egy újabb lehetőséget, hogy édesanyámat meglepjem egy csokor virággal – amit az ő kertjéből válogattam volna össze -, valamint azt, hogy mamámat, aki egyre betegebb szorosan átöleljem és kedves szavaimmal, melegséggel töltsem el a szívét, lelkét.

Nem tudom, mikor érek haza, lehet, majd csak visznek. (vizsgaidőszak vége = tanév vége = haza „költözés”).  

Nyílván, én választottam ezt a helyzetet, nem is ez okoz számomra gondot. Sőt! Hálás vagyok a szüleimnek, hogy tanulhatok! Nem is arról lenne szó, hogy rosszul érezném itt magam, vagy nem találnám a helyem, esetleg nem megy a suli! Épp ellenkezően! Soha jobban nem éreztem még magam, a tanulmányaim is eredményesen alakulnak, továbbá a terveim is rendre megvalósulnak.

Arról van pusztán szó, hogy mérhetetlenül szeretem, és rossz érzéssel tölt el az, hogy nem vagyok ott mellette, nem tudok segíteni neki, meghallgatni, támogatni, biztatni…..szeretni!

Most merőben nagy ellentmondásba keveredtem önön magammal. Ennek feloldása okán szögezem le, hogy szeretek itt élni, jól érzem magam, a szobatársaimat imádom, a suliért és a szakért rajongok, akárcsak az otthonomért, a családomért, a falumért (ami egy ideje már város).

Most (máskor sem!) nem panaszkodom vagy sajnáltatom magam, csak szükségesnek érzem leírni, így tudtára adni, hogy az ÉN anyukám, az én ’éccsanyukám’ számomra a legjobb, a legszebb, legértékesebb, Ő , egy személyben a LEG, aki mindent visz! ’Éccsapukámmal’ pedig olyan párost alkotnak, amit képtelenség lemásolni!

Hálás vagyok az életnek, Istennek –ki, miben hisz -, hogy nekik adta a kis lelkem, rájuk bízta az életem és ők, együtt megalkottak engem!

Orbán egyszemélyes hatalma megdönthető? Van rá reális esély, hogy valaki kitör a kvázi elnyomásból és fölé kerekedik a pártelnöknek?

Abban biztos vagyok, hogy vannak belső csatározások, ha az elsőségért nem is, de Orbán egyetlen kegyeltjéért egészen biztos.

Az látható, ami anno Lenin utódlásának kérdése körül zajlott. Annyi a különbség, hogy itt nem három-négy önjelölt versengéséről van szó, hanem két személy csatározásáról, akik külön külön is valós veszélyt jelentenének, együtt azonban olyan erőt képviselnek, ami valós vezető pozícióba sodorja őket.

Rogán és Lázár csörtéje méltó módon okoz, okozhat fejtörést Orbánnak. Versenyezteti őket, teszteli a képességüket, terhelhetőségüket, lojalitásukat, vak-buzgóságukat. Bár ő nem tervez személycserét önmagát illetően, azonban minden vezetőnek előbb utóbb el kell gondolkodni azon, ki lesz az az ember, aki valóban tovább viszi az ő munkáságát, vezeti azon az utón – adott esetben – az országot, amelyre ö maga állította rá.

Magához szorosan oda kötötte őket, állandó ellenőrzés alatt tartja vannak, versengenek, rivalizálnak. Mindketten ambiciózus emberek, bár Lázárban- személy szerint – nagyobb potenciált látok, ő jobban veszi az akadályokat és nincs annyi kétes ügye, mint Rogánnak, illetve a média felületein is jobban, rugalmasabban, eredményesen szerepel.

A jövő kiszámíthatatlan. Lehet, időközben a Fidesz – KDNP egy rejtett zugából előbukkan egy jobb, hitelesebb, markánsabb, Orbánosabb egyén, aki majd „el viszi a show-t”

Lesznek itt még meglepetések!!!

Téli fagyos reggelre ébredt a falu. A szél hidegen fúj, hangja szívbe tépő, a hóborította földekre friss fagyott eső zúdul.

Kinézve az ablakon, az ágy hívogató némasága erősebben hat, mint máskor, a lakás hűvős falai  depressziós állapotot idéznek elő és a kályhában a parázs haláltusája sem kedvez egy ígéretes nap kezdetének.

30 éve ébrednek együtt. 30 éve, minden hajnalt egymás fáradt, olykor fásult arcának látványával köszöntik, minden alkalommal ugyanaz az ember köszön jó reggelt. Egyforma szcenárió, egyforma mozdulatsor, egyforma gesztus.

Kávé, újság, puszi, munka. Majd este unalmas, ismétlődő beszámoló, fürdés, tv, alvás, hogy aztán másnap minden megismétlődjön.

Üres csevegések, egyforma történetek, monotonitásba révedő gyakorlatok, egyhangúság és mély csend, síkitó fájdalom.

Minden nap egyforma.

Sokadik este öregkorúk gyászosságában vacsora helyett felállnak és elindulnak. El a süvítő szélben, át a hózáporon, mélyen a jég alkotta falban, hogy aztán elérjék a célt: a temetőt.

A legtöbb helyen a halottak területe közvetlen egy templom mellett fekszik. Itt az Isten háza helyett csak egy korhadt, megfagyott fa áll. Jeges ágai gyilkos élességgel szúrnak a levegőbe, még sem okoznak kárt se embernek, se állatnak. Félelmetessége elüldöz mindent és mindenkit maga körül, szinte hó sem éri és a szél is elkerüli. A kóró tövében nincs semmi. Pusztaság, hideg, áttörhetetlenül kemény föld. Föld, mely az életet szimbolizálja, annak bölcsője és sírja, a táplálék és az, ami felemészt.

A hold fénye sem a fára vetül, hanem mellé, így észrevétlenné téve a halott növényt, amely árnya ily módon démonivá válik.

Az öregek leülnek egy sírköre, majd ránéznek a fejfára, bocsánatkérő, könnyes tekintettel ráborulnak, összekulcsolják kezüket, lehunyják szemüket és 30 év után soha többé fel nem ébrednek.

Június 23. Népszavazást tartanak Nagy-Britanniában az Európai Unióban való tagságról. David Cameron hivatalosan azt az álláspontot képviseli, miszerint Nagy-Britanniának az unión belül van a helye. Egyben hangsúlyozza, hogy a közösség számtalan hibával és problémával küzd, melyekre vegyes sikerességű válaszokat tudott adni, ezért mélyreható reformok fontosságára hívja fel a figyelmet. Összeállított egy olyan csomagot, amelyben azon követeléseket foglalja össze, melyek jelenleg nem előnyösek Angliának. 2016. február 19-én „David Cameron diadalittasan távozott a pénteki uniós csúcstalálkozóról. Jön a külföldieknek járó támogatások ideiglenes fagyasztása, és az alacsonyabb családi pótlék. Egyhangúlag hozzájárultak az EU-tagállamok vezetői a Nagy-Britannia uniós szerepvállalását újragondoló megállapodáshoz péntek este Brüsszelben.”

Nagy-Britannia külön utas politikája azonban nem ma kezdődött. Már a csatlakozás sem ment zökkenőmentesen. Charles de Gaulle 1963-tól kezdve háromszor is megvétózta a tagságba történő felvételt, majd végül a francia elnök halála után, 1971-ben hivatalosan az Európai Közösség része lett. Már ekkor is különböző feltételeket szabott. A viszony azonban Thatcher miniszterelnöksége idején mérgesedett el igazán. „A legtöbb vitát a közös mezőgazdasági politika váltotta ki.” Anglia sajátos agrárhelyzete miatt ez nem kedvezett neki. „Londonnak erős fenntartásai voltak a gazdasági együttműködés elmélyítésével és a közös pénz bevezetésével kapcsolatban.[1]

1991 decemberében a „szociális chartából” való kimaradást is elérte immár a Major-kormány. Az euroszkeptikusokat az is erősítette, hogy 1992-ben a font összeomlott, emiatt ki kellett vonni az EMS[2] árfolyam-lebegtető mechanizmusából.[3]  

Ezt követően sorra jöttek olyan események, amelyek erősíttették a szkepszist a konzervatívok körében is. Az ország szuverenitásának félelme egyre erősebben érződik a brit- mainstream-ban.

Az utóbbi években London egyre ambivalensebben lép fel az unióban. A számára előnyös döntéseket támogatja, azonban ami nem szolgálja az érdekeit, elutasítja. Egyfajta I’la carte-ként „válogat”.

A helyzetet csak rontotta a menekültek nagyszámú beáramlása és a külföldi munkavállalók eddig is nagy száma. Utóbbi esetében a jelenleg érvényben levő szociális juttatásokat túlzónak ítélik, ezért „még tovább kell szigorítani az Európai Unió más országaiból érkező munkavállalók szociális ellátásának szabályozását, mert az eddig elért eredmények nem elégségesek - mondta David Cameron brit miniszterelnök.”

Nagy-Britannia választások előtt áll. Ezért a felmerülő problémák, programok hatványozottabban hatnak, a kampány kiélezett és minden apró hiba végzetes lehet.

 A menekültek özöne, a terrorista cselekvések gyarapodása és az euroszkepticizmus erősödése és az unió válsága mind hozzájárulnak ahhoz a gondolathoz, hogy Angliának jobb lenne a közösségen kívül.

Valóban jobb lenne? Felmérések azt igazolják, hogy nem. Gazdaságilag semmi keppen sem.[4] „A kormány tevékenységét szervező és segítő kabinetiroda hétfőn közzétett 28 oldalas tanulmánya szerint a várható tízévnyi, vagy akár ennél hosszabb bizonytalanság a pénzügyi szolgáltatási szektorra, a beruházásokra és a fontra is negatív hatást gyakorolna.”

A lakosság körében végzett legfrissebb közvélemény kutatás szerint a britek 43%-ka szavazna a Brexitre[5], a benn maradás pártiak aránya ezzel szemben csupán 39%. „Az összes közvélemény-kutatás összevetése mindenesetre arra utal, hogy változatlanul relatív többségben vannak azok, akik a brit EU-tagságot pártolják. A Financial Times című londoni gazdasági napilap által az egyes felmérések eredményeinek átlagolásával kiszámított "poll of polls" mutató jelenleg 45:42 arányú többséget jelez a bennmaradást támogatók javára.”

Amennyiben Nagy-Britannia a Brexit mellett dönt, Magyarország is követheti a példáját? A kormány politikai magatartása előidézheti azt, hogy kilépjünk vagy kiléptessenek minket az unióból? Vajon milyen esélyei lennének a már nélküle működő európai piacon? A hazai ipar, mezőgazdaság, szolgáltató szektor tudna lépést tartani a külföldi versenytársakkal (velük igazából tagként sem produktív az alacsony hozzáadott érték és fejletlenebb technológia miatt)?

Lenne jövője Magyarországnak az Európai Unión kívül? Előnyösebb volna kívülállóként?

Az EU-nak életképessége vajon fog stabilizálódni? Schengen fenntartható?

Számos kérdés, probléma, új kihívások és az alternatíva hiánya egyaránt komoly fejtörést okoz mind a belföldi, mind pedig a külföldi politikában.

A TTIP lehetne egy megoldás Magyarország számára?

A hazai kkv szektor hiányosságai behozhatóak uniós források nélkül, kizárólag önerőből? Lenne hajlandóság a menedzsmentekben arra, hogy az immár 25 éves hátrányt befektetésekből, saját pénzből finanszírozzák? Arra, hogy saját hasznukat felhasználva áldozatokat hozzanak, és végre elkezdjenek hosszú távon gondolkodni?

A belföldi politika képes lenne megfelelően ösztönözni a szektorokat? Van annyi hitele a lakosság szemében, hogy kellően hasson rájuk? Egyáltalán, a politikának bele kell szólnia a vállalati, vállalkozói magatartásba?

Attitűdváltás, szemléletmódbeli radikális fordulat, jobb munka morál és hatalmas bizalom a munkaadók és munkavállalók iránt, továbbá még számtalan olyan gondolkodási és magatartásbeli váltásra szükség lenne ahhoz, hogy az ország az EU-n belül vagy azon kívül életképes tudjon maradni, valamint ahhoz, hogy az új kihívásokra megfelelő, tartósnak bizonyuló válaszokat tudjon adni.

Jelenlegi út nem járható. Járhatóvá tételéhez önállóság, felelősség tudat/vállalás és a rövid távú gondolkodás feladása szükséges. A profitorientáltas ne bűn, azonban ahhoz, hogy valaki sikeres legyen rengeteg tanulás szükséges, a versenytársak folyamatos figyelése, a modern technológiával való lépéstartás, de mindenekelőtt elhivatottság és lelkiismeretesség kell, valamint a vállalkozói szemlélet és innovatív személyiség szükségeltetik. Nem elhanyagolandó a munkavállaló megbecsülése sem, kellő motiválása, ösztönzése.

Összegezve elmondható, hogy a lavina, amely a Brexittel elindulna/elindulhatna, és amely az országot is magával sodorhatja, nem feltétlen lenne negatív kimenetelű, amennyiben a hazai kkv szektort arra ösztönözné, hogy végre behozza azt a temérdek elmaradását, amit 1990-es rendszerváltással még nem tett meg.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

[1] 1990 csatlakozik az EK árfolyam-lebegtetési rendszeréhez

[2] Európai Monetáris Rendszer

[3] ERM

[4] „A korábbi számításoknál valamivel gyorsabb volt tavaly a brit gazdaság növekedési üteme a brit statisztikai hivatal (ONS) csütörtökön ismertetett, részletes adatokra alapozott harmadik becslése szerint.”

[5] Nagy-Britannia kilépése az EU-ból

Mikor már azt hinné az ember lánya, hogy élete kezd rendbe jönni, úgy érzi, megtalálta a helyes utat és sikeresen rá is lépett, a kezdeti akadályokat ügyesen vette, akkor jön egy olyan nem várt csapás, mely ledönti az útról, be a mélybe, ahol éles sziklák halmaza terül el, szúrós növénytakaró rejteke alatt.

Minden jól alakul, boldog, vidám az élet. Madarak éneke zengi be a teret, a nap sugarai adnak új színt a házaknak, a természet a szürkeségből átvált egy más árnyalatba, melyben vegyíti a kéket, zöldet, pirosat. Az egész horizont más, mint tegnap vagy azelőtt és más, mint amilyen holnap lesz.

A változásoknak nem tudunk gátat szabni, ha akarnánk sem lenne lehetőség megakadályozni a folyamatokat, amelyek törvényszerűségükből adódóan állandó mozgásban vannak, formálódnak, alakulnak, szépülnek, csúnyulnak, lényeg, hogy soha nem ugyanazt az képet mutatják.

Ezzel együtt kell élni. Elfogadni azt, hogy nem mi irányítunk, hogy az események maguk írják a forgatókönyvet, valamint azt, hogy a sors kifürkészhetetlen.

Azt mondják, az életutunkat mi alakítjuk. Nincs megírva sehol, senkinél nem lelhető fel egy titkos könyv, melyben mindenkinek az életére pontos leírás van, vagy kőbe lenne vésve, vagyis megváltoztathatatlan. Van viszont olyan vélemény is, miszerint, igen is, hogy létezik egy felsőbb hatalom, aki, ami rendelkezik azzal a tudással, ismeretanyaggal, melyben részletesen ki van fejtve az individuum egész története, a kezdetektől a végig.

Vajon melyik lehet a helyes? Egyáltalán, köztük van a megoldás, vagy van egy harmadik variáció is? Nem lehet, hogy az életünket, mi, kollektíven vezetjük? Hiszen minden mindennel összefügg. Van ok-okozat, létezik kölcsönhatás, befolyás, áldozat.

Ha békés együtt, egymás mellett élést szeretnénk, meg kell tanulnunk elfogadni a másikak, tolerálni a bogarait, hiszen senki nem tökéletes. Mindenkiben vannak hibák, mindenkinek van mit javítani a személyiségén, életmódján. Azonban, ha önző módón kirekesztőek vagyunk, elutasítóan viselkedünk, akkor ne várjuk azt, hogy az élet pozitív tartalmat fog adni nekünk. Ha bele rúgsz egy kőbe, ne várd, hogy elmarad a fájdalom!

Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy választani kell. Erre vagy arra, ezt vagy azt. Mi legyen? Mérlegelsz, latolgatsz, alternatívákat vázolsz fel, gondolkodsz, éjszakánként forgolódsz, mert nem tudod mi a helyes. Mi a helyes? Biztos, hogy beszélhetünk ilyenről? Hiszen attól, hogy valami annak tűnik, nem feltétlen az is. Lehet, hogy ma még boldogságot okoz, de lehet, hogy holnap már nem.

Morfondírozás helyett spontán módon, az első bevillanó gondolatra mondjuk rá az áment? Legyünk könnyelműek? Ne filozofálgassunk, inkább éljük meg a pillanatot?

Pillanat elszáll. Mi marad utána? Üresség vagy tartalom? Boldogság vagy bánat? Elégedettség vagy megbánás? A lelkiismeretnek hol a helye? Létezik ilyen?

Pofonok, melyek megadják a választ. Rádöbbentenek arra, hogy az az út, melyet helyesnek véltél, amely olyan pozitív tartalmat adott, miben még soha nem volt részed, nem más, mint rózsaszín köd, vattacukor felhő, nyálas ömlengés, egy simogatásnak tetsző jegyes ölelés.

Rájössz, hogy rosszul döntöttél. Hibáztál. Nem gondolkodtál. Elítéltél és elutasítottál.

Nem tehetsz szemrehányást senkinek.

Azt kapod, amit adtál, azt, amit megérdemelsz: kirekesztést, szomorúságot, egyedüllétet, magányt, szorongást, könnyeket és azt, hogy eltűnésed senkinek, még csak fel sem tűnik.

Nincs olyan nap, hogy ne találkoznék ételért könyörgő emberekkel. Nem kérő, hanem könyörgő emberek tucatjai járkálnak fel s alá az utcákon, kétségbeesetten szólítva meg a járókelőket, keresve olyan jobb sorsú honfitársaikat, akikben van annyi humánum, hogy megszánják őt, őket ennivalóval. Zömük nem pénz kér, hanem valódi ételt. Nem szánalmat, hanem könyörületet.

Keresik a szolidaritást, az empátiát, a segítő készséget, akarást.

A lecsúszás, az elszegényedés, az, hogy elveszhet a létbiztonság, az állás, a jövő és mindaz, amit bele invesztált az ember fia az életébe, mindenkit egyaránt, egyenlő (nagy) mértékben fenyeget.

Még sem ez uralja a közbeszédet. Nem a valós, saját problémák tucatjainak megoldására tett kísérletek, a jobb feltételek megteremtése az, ami az ország erejét felemészti, hanem az, ami effektíve nem, vagy csak minimális veszéllyel fenyeget.

Kétségtelen és vitathatatlan az az állítás, hogy terror, mint potenciális veszélyforrás itt kopogtat a határon, azonban Magyarország helyzete nem indokolja azt a fajta reakciósorozatot, amelyet a kormány tanúsít.

Európa legtöbb államában valóban érezhető és indokolt a feszültség, a rákészülés, a prevenció, a gyanakvás és a biztonsági intézkedések szigorítása. A nyugati típusú államokra (lásd: Párizs, Brüsszel) valós veszélyt jelent az iszlám radikális szárnyának térnyerése, a terrorista akciók, azonban a keleti jellegűek ez nem érvényes ilyen mértékben, sőt, talán egyáltalán nem.

Az IS-re és más alakulatokra nem a keleties jellegű országok jelenti a megsemmisítésre, instabilitásra kijelölt célpontokat, hanem a nyugatiak, akik magukra a rendszerükre adnak olyan válaszokat, tesznek olyan lépéseket, melyek a megszüntetésükre irányulnak.

Nem vitatom, Magyarországnak is foglalkoznia kell a kérdéssel, segíteni és mindent elkövetni, hogy megakadályozzon egy hasonló szituációt, azonban nem szabad elfeledkeznünk azokról a minket, magyar állampolgárokat közvetlenül érintő ügyekről, amelyekről a kormány minden igyekezettel el próbálja (eltudja) terelni a figyelmet. Oktatás, egészségügy, szegénység, korrupció, különböző visszás ügyek, Paks II. stb.

Baj van az emberek fejében vagy csak túl jól működik a propaganda gépezet? Ennyire immunis lett a társadalom? Miért nem foglakoznak az emberek egymással? Hova lett az emberség, a szolidaritás?

A hétköznapokban tapasztalt, ellentetszést keltő ügyek kapcsán miért nem szólalnak meg? Miért dugják a homokba a fejüket és tesznek úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne és valóban „a magyar reformok működnek”?

Szegénység vagy a migráció jelent nagyobb veszélyt számunkra? Mi a fontosabb: az, hogy mi van külföldön, vagy az, hogy mi van itthon? Miért lett alulértékelt a belföldi helyzet és felül reprezentatív külföld? Mire ez a hangsúlyeltolódás?

Ami tíz vagy húsz éve még jelentős felháborodást váltott ( volna ki ), az ma miért örvend mély elismerésnek?

Egykor nyugathoz vágyott a nemzet. Mára csalódás érzetét kelti a fejlettebb államhoz való hasonulás gondolata. Nyilván, mert 25 éve nem azt kaptuk, mint amit ígértek. Ahhoz ugyanis, teljes gondolkodásváltás, nagyobb és jobb munkamorál, érettebb kultúra és egy alaposabb előkészület lett volna szükséges, mindegy hosszabb kvázi átmeneti időszak.

Azonban soha nem késő! Van min javítani, bőven. Az, hogy Magyarország olyan legyen, amilyennek szeretnénk, először benned, kedves állampolgár, kell rendet tenni és neked kell alapvetően megváltozni. Csak ezután lehetséges felépíteni azt, amit anno negyedszázada ígértek a rendszerváltók/változtatók.

A lehetőség adott.

Kérdés: mikor lesz annyira felnőtt a társadalom, hogy éljen, merjen élni a jogaival, kiállni magáért, a kollektíváért, az Országért!

Előzmény:

Március 18. Sándor nap. Édesapám és kisebbik testvérem e becses nevet viseli. Családi hagyomány – mely évről évre veszít jelentőségéből, a megtartása iránti lelkesedéséből és a kiváló, oldott hangulatból, valamint a hajnalig tartó beszélgetésből, iszogatásból -, hogy a névnapok alkalmából össze ül a család és apai ágról származó rokonság.  Nagy evés- ivás alkalmából kedvükre zsidóznak, kommunistáznak, megosztják egymással azt a mélyről jövő irigységet, dühöt, haragot és ellenérzést, amelyet születésük pillanatától kezdve beléjük táplált a „rendszer”. Ezt hívjuk a „kis ember politizál”-nak.

Ilyenkor a szokásos ünnepi menüt sorakoztatjuk fel, amely nem áll másból, mint igazi zsírós, magyaros ételkreációkból: pacal sertés körömmel, halászlé, zserbó, és amit még a vendégserek kíván.

Na, mármost, a megelőző hétvégén felkerekedik a kis család, végig járja a Tesco-t, Lidl-t és minden húsboltot, elszántan kutatva a jó kis marha gyomorért, hogy aztán itthon az előfőzés keltette bűz átjárja a házat, beszivárogjon minden apró résen és új illattal jutalmazza meg a ruhákat.

Történet:

Múlt héten felkerekedett kicsi családom feje és nyaka, hogy beszerezze a vacsora csúcs étkéhez szükséges alapanyagot. Jót jó áron, sokat, olcsón.

Nem tudom hol sikerült beszerezni, de sikerült és persze büszkeség is töltötte el jó apám piciny lelkét, hogy „lám, sokat vettem és olcsón”! (na, de mihez képest, mert viszonyítási alap, bázis, az nincs.)

Felszelte, előfőzte, és kirakta hűlni.

Aznap este, inkább éjszaka értem haza. Másnap csak én voltam itthon, mindenki más munkában, illetve suliban töltötte a nap kétharmadát.

Délkörül kopogtatnak. Meg voltam lepődve, mert felénk a madár sem jár, kihalt puszta előttünk, mellettünk, kér házas zsákutca.

A Gyuri! Róla annyit kell tudni, hogy a mamához jár mindig borért vagy enni. Szegény ember. Se munkája, se pénze, se kedve a pénzkeresés becsületes, legális útjára ráállni. Előadta a nagy történetet, hogy ő mennyire éhes és, hogy ő úgy enne egy kis pacalt. Mamától tudja, hogy apa nagyon finoman tudja elkészíteni, és gondolta, beugrik megkérdezni, nincs e véletlenül pár falatnyi egy kis kenyérrel. Mondom neki, fogalmam sincs, de jöjjön be, megnézem a fagyasztóban, hát ha ott akad. Beljebb jön. Szimatol. Szorosan követ, nézelődik, ismerkedik.

Belépünk a kazánházba (itt található a méhütő). A szoba közepén ott hever a fazék, benne sok-sok úszkáló gyomorcsíkokkal, egy pár babérlevéllel és durván egy félmaroknyi feketeborssal. Gyurinak több sem kellett, hagyjuk a fagyasztottat, ahogy ő mondta, „ne fagyasszam le a kis kacsómat!”, inkább adjak neki abból, ő majd elkészíti magának otthon.  

Áldott jó szívem van. Nem tudok nemet mondani egy olyan embernek, aki szemlátomást nagyon éhes, szinte a nyála is csorog, lógnak rajta azok a rongyok, amiket ő ruhának hív, a cipője is, hát…nem nevezhető cipőnek.

Szóval, odaadtam neki az egészet, plusz még az otthon fellelhető kenyeret.

Apa hazaért. Keresi a pacalt. Elmeséltem neki mi történt, ki járt itt és milyen indíttatásból. Felmenőm feje hirtelen elvörösödött, szemei kidülledtek, kezét ökölbe szorította…. és megkérdezte: „Mindet?”

Mondom neki: Hát….izé….meg egy kis kenyeret is….oh…meg egy üveg bort….De tényleg nagyon ki volt…

Keze magasba lendült, szájából csak úgy záporozott a káromkodás, hatalmas lendülettel jön felém…. Iszol egy kávét?- kérdezem

Nem válaszolt. Erősen koncentrált, hogy be tudja fejezni a megkezdett mozgást, és lesújtson rám, az ostobára, aki odaadta a PACALt egy mihasznának.

Anya belép, mit sem sejtve a folyamatról, megkérdezi, mennyi lett a pacal?

Két zacskó. A méhütő jobb oldalába tettem.

Választás?

Az következő választásról már mindenki tud mindent, minden szereplő tisztában van azzal, mit-hol rontott el, min-mit kell változtatnia, mi a kulcsa az Orbán-kormány „megbuktatásának” .

Jelen vannak, dolgoznak releváns ügyekben, nyilatkoznak, kampányolnak, építik a hálózatukat és a kapcsolatrendszerüket. Mindennek ellenére ez a fokú aktivizálódás nem látszik meg a népszerűségi mutatókban, a szimpatizánsaik és a bázisuk számában.

Miért?

Ez több okra vezethető vissza:

Napjainkra a kommunikációnak és a médiában való jelenlétnek felülreprezentált jelentősége van. Az ellenzék legnagyobb problémája az, hogy nem tudja kellő hatékonysággal eljuttatni az üzeneteit a polgárság felé. Hiába van/lenne megfelelő programja, politikája, stratégiája, ha ezt nem képes célzottan és kiterjedten közvetíteni, „vacsora asztalra” alkalmas témává konvertálni, akkor szinte olyan, mintha nem is létezne.

A kormánypárt lefedettsége szinte monopolizálta a média piacát, egyedüli hangként nem enged maga mellé mást, feltéve, ha az nem az érdekét szolgálja.

Eredményességének kulcsa ebben rejlik. Tanulva a korábbi hibáiból, mára olyan birodalmat épített ki, ami megdönthetetlennek láttatja magát.

Az utcai politizálás, a kampányok lokális szintre redukálása nem hoz látható sikert, ami azt feltételezi, hogy a kormányváltási szándék csak szándék marad. Ez olyan mértékű magabiztossággal ruházza fel a FIDESZ-KDNP koalíciót, amely olyan intézkedések meghozatalára és gyakorlati alkalmazására sarkalja, ami normális esetben népszerűségvesztéssel, tüntetésekkel, más, radikálisabb ellenszenvvel járna.

Azonban Magyarországon olyan környezetet alakított ki a kormány, ami minden, csak nem normális. Bár, kérdezhetnénk, mi számít normálisnak? A nyugati, Európai - demokrácia, vagy a keleti, autoriátus – despota rezsimek?

A baloldal komoly problémákkal szembesül. Nem rendelkezik kellő tőkével, támogatókkal, háttérrel, ami a jobb oldali oligarcha birodalom okán, nem is fog változni.

Potenciális alternatívaként való feltűnése azért sem lehetséges, mert a mesterségesen generált hitelvesztés, az MSZP – Gyurcsány általánosítás ördögi köréből történő kitörés, az, hogy minden új pártot, szervezetet (LMP, Együtt, PM) a kommunistákkal, az államot eladósító rendszerrel, az imperialisták kiszolgálójával azonosítják, mind-mind olyan jelzővel ruházza fel, amely negatív attitűddel párosul. Ezt levetkőzni és elterjeszteni, elérni, hogy az emberek apolitikusból ismét érdeklődővé váljanak, komoly nehézségekbe ütközik.

A nemzetközi példák is azt igazolják, hogy a populista, demagóg szólamokkal operáló pártokra van foganat, akik kellő tapasztalat és háttértudás, megalapozott, alátámasztott, program híján szívják el a szavazókat azoktól a pártoktól, akik – még ha vitatható programcsomaggal is – valóban a jobb megoldásokra törekednek a demokrata – liberális – konzervatív értékrendeken belül, és nem ideológiai alapon politizálnak.

Verseny kiélezett, viszont úgy tűnik, hogy az erőfeszítés csak az ellenzék részéről érzékelhető, hiszen a lemaradása jelentős.

Jelenleg lehetetlen vállalkozásnak tűnik a 2018-ra kitűzött cél, és a törvényes keretek sem kedvezőek.

Nem bocsátkoznék jóslatokba, mert az események napról – napra változnak, bukkannak fel és halnak el ügyek, módosulnak az erőviszonyok, és az EU is befolyásolási hatással van a kormányra.

A menekült helyzet most minden figyelmet leköt, az embereknek nincs se kedvük, se idejük a politikával foglalkozni, sokkal nagyobb gondjaik vannak, semmint, hogy azzal foglalkozzanak, ami – vélelmük szerint – nem érinti őket, nincs hatással a mindennapjaikra. Ez abból a szempontból igaz is lehet, hogy valóban evvel nem csökken vagy nő a bérük/rezsijük/életszínvonaluk stb., de a távlati jövőjükre igen is hat.

Gondolkodni kell, nem elsatnyulni, időt kell fordítani a közösségünkre, a társadalmunkra, hiszen benne élünk, része vagyunk, együtt alakítjuk/alakíthatjuk.

Nem azt mondom, hogy napi 24 órában politizáljanak, hanem annyit, hogy tájékozódjanak több fórumon, ne szűküljenek le a – minősíthetetlen – TV2, M1 hírfolyamokra, a kereskedelmi csatornákon futó népbutító valóság show- ra, hanem olvassanak, nézzenek meg más adókat is, lapozzanak bele minden újságba és gondolkodjanak!!!

Az ellenzék projektje akkor fog sikerülni, ha az emberek kinyitják a szemüket, használják az agyukat és szakítanak a Kádár- rendszerből öröklőtt attitűddel és azzal, hogy az állam majd megold mindent.

Felelősség, hosszú távú gondolkodás, önállóság, verseny, tanulás és a globális vérkeringésbe való integrálódás, nyitott szemlélet és magatartás.

 Kérdések, érdeklődés és kíváncsiság.   

Országod, az életed olyan, amilyen TE magad vagy, olyan, amilyenné formálód.

Az elmúlt években felerősödtek az euszkeptikus hangok, gyarapodtak és népszerűvé váltak a szélsőséges pártok, ezzel párhuzamosan csökkent a demokratabarát, mérsékeltebb hangon megszólalók száma.

A bevándorlás kérdése szemmel láthatóan komoly problémákat okoz. Érdekek, rációk, humanista álláspont egymásnak feszülése, melyek összehangolása és a gyakorlati alkalmazása jelenleg (még) nem kiforrott.

Az EU-ba vetett bizalmat és a hozzá fűzött reményeket nem csak a menekült krízis ássa alá, hanem az évek óta tartó válság, amely nem korlátozódik a gazdaságra, hanem kivetül/kivetült szinte minden területre.

28 tagállam érdekeit nehéz, mondhatni lehetetlen összehangolni. Demokratikus működését is csak komoly áldozatok árán lehet biztosítani, aminek meghozatalára egyik tagállam sem mutatkozik hajlandónak.

A politika az érdekek csatája, azok minél jobb érvényesítésére való törekvés, a hatalom megszerzése, megtartása, ennek alárendelve mindent. A szolidaritás, mint az unió egyik alapértéke megszűnt létezni. Kérdés: Létezett-e egyáltalán?

Már a kezdetek kezdetén is gondot okozott az, hogy bizonyos állam, milyen feltételek meglétének függvényében „hajlandó” csatlakozni a tömörüléshez. Általánosan elmondható, hogy a bővítés során belépő országok mind-mind önös és nem a majdani közösség érdekében lettek tagok. Számukra piacbővítést, anyagi támogatást, felzárkózást, nyugathoz való közeledést jelentett, valamint a volt szocialista blokk országainak a kommunizmus örökségének hátrahagyását, a hőn áhított nyugati életszínvonal elérését.

Az unió nem egyenlő felek kooperációja, hanem az erős nyugati országok és a gyengébb keleti, déli államoké. Előbbi – talán lelkiismereti okokból – felhúzza az utóbbit, vállalva evvel azon áldozatokat, amelyek a gyengébb gazdaságok felzárkóztatásával jár. Gondolok itt a beruházásokra szánt támogatásokra, arra, hogy rendszeresen monitoringózni kell őket, kordában tartani az egyre hangosabb ellen-, jobboldali tábort, akik rendre kormányra is kerülve, ezzel, mint a Trójai –faló, belülről (is) gyengítve az unió amúgy is ingatag helyzetét.

 Kérdés: Minden tag egyformán akarja az EU létezését? Vagy csak egy szűk rétek, Merkel – Hollande tengely? Mi értelme van annak, hogy boldog-boldogtalant felvesznek, független attól, hogy az oly’ szigorúnak gondolt kritériumoknak megfelelnek-e avagy sem? Mi értelmük van a szankcióknak, ha úgy sem jár komoly következményekkel?

A szélsőjobb, az elégedetlenek táborának bővülése indokoltnak mondható a tekintetben, hogy az unió nem elég határozott, nem elég következetes, nem adta meg azt a polgároknak, amit ígért a csatlakozás fejében.

Nincs egységes Európa- tudat, csak nemzeti szuverenitás van, amire joggal vagy jog nélkül, de alapvetően helyesen hivatkoznak a miniszterek. Nem teremtett identitást, ami összefűzné a különböző országokban élőket, nem adott egy olyan érzelmi töltést, ami az egységben gondolkodás, a közösségért való cselekvést ösztönözné, ami háttérbe szorítana bizonyos „nemzeti szuverenitásra” hivatkozó lózungokat, ami mögöttes tartalommal nem bír, csak „haza beszél”, híveket akar megtartani és újakat gyűjteni.

A föderális állam ebben a formában, ekkora bürokratikus intézményrendszerre, ilyen fokú szabályozottsággal és ennyire eltérő álláspontokkal, illetve elképzelésekkel, nem fenntartható. Ennek bukás a vége, méghozzá csúnya!

Nem lenne-e megoldás az, ha – megelőzve a Nyugat-Római Birodalom bukásának megismétlődését- alapjaiban vizsgálnák felül az uniót? Sorra véve a tagállamokat, megvizsgálva azok stabilitását, gazdasági helyzetét, likviditását, mutatóit, és azon országokat, akik nem érnek el egy bizonyos szintet, kiléptetni vagy legalábbis lazítani a kapcsolaton. Hagyni, hogy a „saját lábukon” álljanak, tegyék azt, amit a „népük”, az „emberek” akarnak. Ezzel fel lehet oldani a „gyarmatosító”, szélsőséges attitűdöket, elejét venni egy gyorsabb belső hanyatlásnak és az unió azzá válhat(na), mi eredetileg akart lenni, Egységes Európa.

Demokrácia kis területen, kis népességgel lehet prosperáló. Ilyen méret és lakosságszám mellett már birodalomról beszélhetünk, ahol a demokrácia csak korlátozottan vagy egyáltalában nem érvényesül.

Az unió globális piaci részesedése csekély. 70-75% -ka az unión belüli országokban oszlik el vagy is az erősebb állam próbálja „stabilizálni” a gyengébb ország piacát. Ezzel azt éri el, hogy kivonja őket a globális versenyből, nem ösztökéli fejlesztésre, beruházásra, innovációra stb.-re, amivel versenyképességét tudná növelni, minőségben javulni. Nem tartja a szféra „indokoltnak”, hiszen a piaca megvan, az unió mindenképp felvásárolja a termékét, tengerentúli, jelentősebb versenytársakkal pedig nem találkozik. Ez több okból is hátrányos. A fogyasztónak is és a vállalatnak/vállalkozónak is. Az uniónak is és az államnak is.

Akkor lehet /lehetne föderális európai egyesült államokról beszélni, ha a közösség tagjai valóban közösségben és nem nemzetállamban, kooperációban és nem egyéni érdekek szerint gondolkodnak, akkor, ha valóban a szinergiára törekednek, valamint arra, hogy megerősödjenek, és igazából nyitott, nyílt, versenyképes piacú országgá váljanak, és ezt egységben kívánják megvalósítani.

Na, ez, ami soha nem lesz. Ennek hiányában pedig borítékolható a bukás vagy a radikalizálódás még jobban való előretörése.

Nemrég megosztottam egy cikket facebook-on, amely címe „Saját frusztrációnkat vezetjük le a menekültgyűlölettel? „.

http://vs.hu/kozelet/osszes/sajat-frusztracionkat-vezetjuk-le-a-menekultgyulolettel-0921#!s0 

Érkezett pár hozzászólás, amely arra irányult, hogy az újdonsült jövevények magatartása mennyire elfogadhatatlan, sőt felháborító. Negatív példával szolgálnak a társadalmunkban élők számára, a gyerekeinknek olyan magatartás mintát mutatnak, amely eltér az általunk elfogadott, az életünkbe beépült normáktól.

Eltérő kultúrájú, vallású és más szokásrendszerrel rendelkezők viselkedése „elfogadhatatlan”, ebből következően az integrálásuk is „lehetetlen”.

Minap az egyik honatya úgy érvelt a menekültek befogadása ellen, hogy a már évszázadok óta velünk élő cigányság integrálása sem sikerült, akkor hogyan is feltételezhetnénk, hogy majd a keleti migránsoké sikerül, azok elfogadását eredményesen tudnánk elérni a „magyar emberek” körében.

Társadalmunk alapvetően idegenellenes. Olyan nációval sem hajlandó együtt élni, ami tulajdonképpen nem is létezik (lásd: pirézek). Erre építi a kormánypárt a retorikáját és a politikai magatartását, intézkedését. Továbbá arra, hogy az „nép, az Isten adta nép” tájékozatlan, alul iskolázott és nem éppen mondható intelligensnek. Ezzel nem akarok senkit megbántani, de ez tény. Nem olvasnak újságot, nem néznek utána alapvető, a mindennapokat érintő eseményeknek, elfogadják azt, amit a számukra hitelesnek gondolt személy (ek), az általuk preferált politikai csoport, politikus vagy média közvetít. Mit sem törődve avval, hogy lehet, az mégsem úgy van, ahogy azt kommunikálja.

Az előítéletekre épülő kampány, a nacionalista érzelmek felkorbácsolása eredményesnek bizonyult. A kormánypárt népszerűsége nő, az ellenzéké csökken vagy stagnál. Amit azt tudjuk az ellenzék, mint olyan, kvázi nem létezik. Inkompetens és hatékonyatlan. Képtelen potenciális versenytársként fellépni a kormánnyal szemben, nem tudja „lecsapni a labdát”, hitelét vesztett, alternatíva hiányos, és nem is látszik úgy, hogy ez a jövőben változna. Így kétséges a 2018-as választások azon céljának elérése, hogy itt márpedig kormányváltás lesz. Hiába lenne rá szükség mind a külföldi, mind pedig a belföldi viszonyok normalizálására, a kellő és ígéretes ellenzéki programok és az emberek növekvő elutasítottsága a politika iránt, azt vetíti előre, hogy nemhogy ellenzéki győzelem nem lesz, de - feltételezem, alacsony részvétel mellett – még a kétharmados többséget is (ismét) megszerzi az aktuális kormány.

Az embereket mindennap, minden percben különböző impulzusok, ingerek érik. A magánéleti gondok kivetítése a munkára, általános jelenség. A társadalom frusztrált, bizonytalan, fél a jövőjétől, sőt, már a következő nap eseményeitől is. Nem tudja, hogy lesz-e még munkája, elég lesz a fizetése a bevásárlásra, számlák kifizetésére, egyéb kiadásokra, nem biztos abban, hogy a munkáját úgy el tudja látni, hogy az az állása megmaradását, megszilárdulását eredményezze, vagyis, az egész létében megingott.

Ennek a felgyülemlett feszültségnek a levezetésére kiváló „eszköz” a „nemzet ellenségévé” avanzsált menekültáradat. A kormány rendkívül ügyesen építette fel ezt a gyakorlatot. Az állandó ellenségkép, a permanens forradalom a világ ellen azt a képzetet kelti/keltheti a „kis ember” számára, hogy „mi” fontosak vagyunk a világban, jelentős veszélyforrást jelentünk a „nyugati tőkés hatalmaknak”, akik érezve a befolyásos pozíciójuk elvesztését, agresszívan támadják hazánkat a médián keresztül, szomszédjaink a kampánytémává tették a „magyarok elleni támadást”, evvel szavazatokat, majd választásokat kívánnak nyerni.

Az EU, multinacionális cégek elleni uszítás már-már természetesnek mondható. Hiába látják az emberek azt, hogy külföldi pénzből és beruházásból épül az ország, hogy a munkahelyek zömét más országokból ide települt vállalatok adják, és hogy a gazdaság az exportra van kihegyezve. Ebből következik az, hogy közvetlenül más országok gazdaságára vagyunk utalva, hiszen a belföldi növekedés nem elégséges arra, hogy a kivitel szerepét csökkentsük, hiába lenne ennek több pozitív hatása is, nem csak a megítélésünkre a nemzetközi piacon, hanem a hazai üzleti szféra területében is.

A kerítés, amely az ország köré épül, felfogható egyfajta szimbólumnak is, amely azt jelképezi, hogy Magyarország nemzetközi elszigetelődése nő. Nincs olyan demokratikus ország, amely ellenszenvét ne vívtuk volna ki az utóbbi fél évben. A gazdaság sem épp a tervek szerint halad előre és az egyre gyarapodó konfliktusok házon belül és kívül is arra sarkalja a jobboldali politikusokat, hogy valamit lépjenek ennek a jelenségnek az elfedésére.

Önmaguk is frusztráltak, amit úgy kezelnek, hogy azt a képet igyekeznek bevéstetni az emberek agyába, hogy Magyarország kulcsfontosságú, befolyásos tényező az unióban, akinek a szava mérvadó és iránymutató, akit elismernek és megbecsülnek. Ezt volt hivatott mutatni az is, hogy Orbán hat pontos javaslatcsomagját egy kivételével elfogadták. Holott az az öt pont az eddig uniós szinten elhangzottak összegyűjtése volt, a hatodik volt az, ami önálló gondolat, azt nem fogadtak el. Beszédes….

Tehát mint a társadalom egésze, mind pedig a politikai elit – más-más okból kifolyólag – kellően ingerült. Utóbbi kapkod, meggondolatlan, inkompetens, ingerült és az érzelmeire hallgat az ész helyett és a diplomáciai eszközöket teljesen mellőzi. A kocsmastílust itthon lehet, ellehet adni, szavazatokat szerezni és hívőket megtartani, de külföldön nem.

Előbbi pedig a már az említett okokból ingerült és még inkább elutasító, nem akar magának a szükségesnél több gondot, feladatot.

Mindenki másként kezeli a helyzetet. Van, aki civilizáltan, magában, és van, aki kivetíti a környezetére és mindenkiben a rosszat látja és ekként is bánik velük.

Nem vitatom, a bevándorlók között van, aki valóban kiérdemli az ellenszenvet, de nézzünk magunk köré. Hány magyar ember van, aki vállalhatatlanul viselkedik, rongál, olyan magatartást mutat, ami nem követendő?! Attól, hogy valaki más kultúrából jön, nem jelenti feltétlen azt, hogy ne tudna integrálódni. Nem kis utat tettek meg. Nem egy hagyta ott, vagy vesztette el a családját, az eddig felépített életét. A béke és a biztonság iránti vágy adott nekik erőt, az, hogy végre teljes életet éljenek, dolgozzanak, megfelelő, biztos, és ígéretes jövőt, életet garantáljanak a családjuknak. Ekkor jövünk „mi”, akik úgy bánunk velük, mint az állatokkal sem. Képzeld magad a helyükbe: ilyen háttérrel és bánásmóddal, te nem lennél ingerült? Ha haza érsz 8 vagy 12, netán 16 órás munka után és a gyermeked a nyakadba ugrik, játszani akar, te hogy reagálod le? Vagy hazaesel és azt látod, hogy tele a mosogató, a szennyes kosár, kupi a lakásba, teljes káosz otthon, és a befizetetlen számlákról nem is beszéltünk.

Ezzel szemben ők nem 16 órát utaztak, hanem hónapokat, kellő élelem és ital nélkül, az időjárási változásoknak kitéve, az állandó félelem kíséretében, létbizonytalanságban. Családjukat és az életüket féltve, de mindvégig bízva abba, hogy céljukat elérve megnyugodhatnak, és végre élhetnek!

Ha bajunk van, az életünkkel ne másokon vezessük le, hanem változtassuk meg!

Ami nem igaz és nem is lehet igaz, csak az lehetséges!

Európa szerte egyre komolyabb problémákat vet fel a migrációs jelenség. A tagállamok sorra állítják vissza a határellenőrzést, vagy zárják le a határaikat mondván, kezelhetetlenné vált számukra a korábban megoldhatónak tűnő feladat.

Magyarország már a kezdetek óta külön utas politikát folytat. A menekültek segítését, elhelyezését, támogatását, tájékoztatását inkább a civilekre hagyta, számukra támogatást nem nyújtott. Sok esetben tűnik úgy, mintha a kormány direkt mérgesíti a helyzetet, hiszen ellenzék hiányában és más célpontot nem talált, akit, amit ellenségnek be tudna állítani. Az pedig már közismert, hogy a FIDESZ és annak, árnyékpártjának a lételeme az ellenségkép, a permanens harc, az, hogy a figyelmet elirányítsa más, önmaga inkompetenciáját alátámasztó kérdésekről.

Az elmúlt öt évet más sem jellemezte, mint a hirtelen, meggondolatlan, kidolgozatlan, érzelmeken alapuló és azokra építő intézkedésáradat, amely nélkülözött mindennemű hozzáértést, tanulmányt, tapasztalatot, igazolást.

Elmondható, hogy érdemben nem csinált semmit. Továbbra is a kedvező külső hatások kihasználásával operál, a befektetések tekintetében nem teremt vonzó környezetet, munkahelyeket nem teremt, csak a közmunkát erőlteti, amely – mint annyi tanulmány és felmérés is igazolja – nem ad megfelelő alternatívát az alulképzett, szakmanélküli, tartósan munkanélkülivé vált embereknek.

Olyan alapra építkezik, amely nem rendelkezik szilárd tényekre, pusztán optimista felfogás. A kommunikációja középpontjában is az áll: „Magyarország jobban teljesít!”, de miben is? Reformokban? Milyenekben? Nő a minimálbér? A bruttó lehet, de a nettó már nem. Csökken az államadósság? Nos, ez esetben is a nettó érdemben nem változott és a csökkenés is inkább a devizaárfolyamok ingadozásának köszönhető, semmint a kedvező makrogazdasági adatoknak.

A tőke nagyobb mértékben áramlik ki, mint jön be, a belső fogyasztás stagnál, az egészségügy – oktatás elhaló félben van, a kkv szektor vergődik, az emigráció erősödik, és már nem csak a fiatalok, de az idősebb korosztály sem biztos a jövőjét illetően.

Mindez empirikusan is alátámasztott, noha a társadalom zöme nem látja be, mert túl nagy a preferált pártja iránti lojalitás, a hit az aktuális kormánypárt irányában, az érzelmi és ösztönös attitűd.

Hiába jellemző rájuk a tájékozatlanság és a politika, mint olyan kizárása a mindennapokból, nem is a tények számítanak, hanem az, hogy ki mondja, hogyan mondja, és mikor teszi azt. Valamint a közmédiának is óriási szerepe van a sztereotípiák megerősítésében, a félre informálásban, hiszen napjában millió meg egyszer ismételi ugyanazokat a paneleket, melyek nem feltétlenül az igazságot közvetítik, illetve hajlamos a ferdítésre, más aspektusban megvilágítva a helyzetet olyan „tényeket” alkot, melyek nem tükrözik a valóságot, és ugye a cenzúráról se feledkezzünk el.

Az számomra sem egészen világos, hogy a menekültekkel kapcsolatban mi ez az új irányváltás. Eddig ugye azt láthattuk, hogy elutasít a kormány minden olyan intézkedést, amivel itt tarthatóak a migránsok (regisztráció, állomások, táborok). Most pedig, hogy egyre több állam dobja be a törölközőt és követi a „magyar példát”, hirtelen a példamutató országok sorába avanzsálunk, és hangsúlyozzuk, hogy a horvátokkal ellentétben mi regisztrálunk és minden schengeni előírást betűről betűre betartunk. Mi tudtuk kezelni, Németország, Ausztria, Horvátország nem, míg utóbbi a schengeni övezetbe kíván belépni.

Sorra kapjuk a bírálatokat a nem humánus magatartás miatt, amikre a séróbáró külügyminiszterünk felhevülten, ingerülten reagál, bekéret mindenkit, kioszt mindenkit, holott a diplomácia pont ennek ellenkezőjéről kellene, hogy szóljon. Ez mutatja a legjobban, hogy mi történik akkor, ha laikusok, tapasztalatlan „káderek” vezetik az országunkat.

Nyilván ezek a pozitív képben feltüntetni szándékozó lépések nem abból erednek, hogy fordult egyet a stratégia, hanem –talán- azt, hogy elmentek a falig és kicsit szorul a hurok. Hiszen ha valóban a befogadáshoz kötik ezen túl a támogatások mértékét, akkor Magyarország, mint nettó befizető, sokat veszíthet, hiszen gyakorlatilag az EU-s források nélkül az ország, lehet, már nem is létezne.

Az meg blődség, hogy nem tudnánk befogadni külföldről érkezőket. Ezt is nem egy tanulmány igyekszik alátámasztani.

Lehet, fel kellene ajánlani számukra az állampapírt. Ha vesztek, maradhattok. Inkább az államnak adják a vagyonukat, mint az embercsempészeknek….. Ez volt a komolytalan rész.

Summa summarum: kapkodás, sodródás az árral és struccpolitika. Oh… és a magyar társadalomra olyannyira jellemző alulinformáltság, rövid távú gondolkodás és szakmai kompetenciák hiánya, ösztönökre utaltság és gyermeki dac uralkodik az országgyűlésben, a kormánypártban.

Arról már sokat lehetett olvasni, hogy „Merre tart Európa?”, de arról már kevesebbet, hogy mi, magyarok milyen irányba haladunk. Tartunk-e valahova, vagy csak sodródunk az árral?

A körülmények folyásolják be a döntéseinket, vagy a mi döntéseink szabják meg a körülményeket?

Az orientációs zavar nem ma és nem is tegnap kezdődött. Talán a legbiztosabb alapon a rendszerváltáskor állt, mikor is eltökélt szándéka volt a politikai – és a civil szférának az, hogy Magyarország márpedig nyugathoz akar és fog is csatlakozni, a nyugati mintát vesszük követendőnek és a nyugat lesz az, ami megadja nekünk a rég áhított szabadságot és életszínvonalat.

Az EU-hoz való csatlakozásunk talán annak reményében történt, hogy a ’90-es években keltett remények nem egészen váltak valóra, és úgy gondoltuk, hogy ha belépünk az unióba egy újabb lépéssel kerülünk közelebb a „Kánaánhoz”.

Azonban avval senki nem számolt, hogy a csatlakozás nem csak jogokkal és kiváltságokkal jár, nem csak előnyt jelent a globális piacon, hanem kötelességeket, kötelezettségeket is von maga után.

Mégpedig: élveztük, élvezzük az uniós ingyen pénzt, hiszen az „Magyarországnak jár!”, de ezért cserébe semmit nem hajlandó tenni az ország. Azt a pénzt azért kapja az állam, hogy annak céltudatos felhasználásával érjünk el arra a szintre, amire 25 éve vágyunk.

Fejleszteni, beruházni, a versenytársakhoz igazodni, azokat lekörözni, a konkurenciaharcban potenciális tényezőként megjelenni, és nem arra várni, hogy más piaci szereplők modern technológiájával, termékével szemben a mi, effektíve múlt századi produktumainkat válasszák. A kapitalizmus pont erről szól. Versengeni a másikkal, jobbra, hatékonyabbra, az igényeknek megfelelő kínálattal előállni. Nem azzal válunk vonzó országgá a befektetők szemében, ha azt hangoztatjuk, hogy a magyar munkaerő olcsó, vagy avval, hogy temérdek mennyiségben árasztjuk el a piacot a olyan termékekkel, amelyekre nincs vagy minimális a kereslet, illetve az árversenyben nem tud potenciális szereplőként megjelenni. Ehhez ugye az kell/kellett volna, hogy az EU-s forrásokat megfelelően hasznosítsuk, korszerűsítsünk, megismerjük a szereplőket, azok stratégiáját, és komplex, hatékony és a XXI. századba beleillő tervet dolgozzunk ki közel- és hosszabb távra.

Mindez elmaradt. A támogatások ésszerűtlen, pazarló, nem tudatos felhasználás eredményeképp tartunk ott ahol, a piac tekintetében. A szocializmus életformáját, vagyis azt, hogy az állam megold helyettünk mindent, továbbra is aktívan él a társadalmunk tudatában, életmódjába, cselekedeteiben.

Politikailag hogyan állunk?

E területen sem rózsás a helyzet. A megszaporodó ad hoc intézkedések, a megalapozatlan és hirtelen döntések, a kapkodás, az egyre erősebb agresszivitás és elutasítás nyugattal szemben, nem épp okos magatartás.

Kelet felé nyitni nem butaság. Sőt! Diverzifikáljuk a piacainkat. Ez csak jó. De nem úgy, hogy közben a legfőbbet, az uniót folyamatosan bíráljuk, kemény fellépést tanúsítunk vele szemben.  Pláne úgy, hogy az ázsiai kereskedelemben Magyarország nem releváns tényező. A szocialista blokkban az volt, Oroszország éléskamrája, egy alárendelt szereplő, de ma, a nyitott piacon a fentebb említett okokból adódóan nem mérvadó.

A politika művészet. Stratégiai, taktikai játék, amelyben egy rossz lépés/döntés komoly következményekkel jár. Kellő ismeret hiányában, érzelmi alapon dönteni, hirtelen felindulásból, meggondolatlanul válaszolni, a diplomáciát leépíteni és a kommunikációt kocsma szintre leredukálni óriási hiba. Nem is hiba, annál sokkal súlyosabb. A teljes kirekesztés és elszigeteltség vállalása.

A hatalom birtoklása elvakulttá teszi a gyenge, önbizalom hiányos személyt/személyeket. Olyan választásokat kényszerít ki belőle, ami mellőzi a teljes racionalitást, nem vesz figyelembe empirikus jellemzőket, mások érdekeit, értékeit és kilátásait. A biztos jövő számára az autokráciában rejlik, önmagát tekinti az államnak, a népnek, a jónak és a tévedhetetlennek.

A keleti országokra jellemző ez a magatartás, a despota, autoriter, diktatórikus államberendezkedés. Ezekben az államokban azonban más kultúrájú, vallású és életvitelű emberek élnek, akik számára ez az állapot (feltehetőleg) az ideális, az, ami kellő biztonságot nyújt számukra (ennek a megdöntése idézte elő azt a káoszt, amely napjaink menekültügyi helyzetét előidézte).  Azonban a mi társadalmunk nem ilyen vagy ehhez hasonló beállítottságú, így hazánkban, mindennemű törekvés ellenére, ez nem megvalósítható elképzelés.

Az idő megszépíti az emlékeket. Sokan nosztalgiával, pozitív érzésekkel gondolnak a 1990 előtti időszakra. Volt mindenkinek állása, biztos jövedelme, biztos egzisztenciája, „üdülésre” lehetősége stb. ám arra már kevesen (akarnak) emlékezni, hogy mindez a stabilitás mibe került az országnak, milyen mindennapi problémákat, akadályokat (pl.: áruhiány) gördített a lakosság elé.

Az Európai Uniót ismét népszerű szidni és a kilépésünket szorgalmazni. Azonban ennek „öngyilkos” voltát maga Orbán is nagyon jól tudja, holott lehet, hogy pont ő lenne a legnagyobb támogatója.

Tény, az unió válságban van. Ennek „megoldása” viszont nem abban rejlik, hogy nap- nap után felhívjuk a figyelmét a hibáira, hanem az, ha civilizált emberek módjára megbeszélnék az illetékesek a kijavítandó intézkedéseket, a felmerülő problémákat és EGYÜTT keresnének rá megoldást. Ez persze áldozatokkal jár, de nem úgy kell ezt megközelíteni, hogy feladja az illető az országa szuverenitását, „behódol” más államok akarata előtt, stb. mert nem erről szól! Szól arról, hogy van egy közösség, melynek tagjai egyenlő félként tekintenek a másikra, látják, hogy mindenki törekszik arra, hogy az országa megfelelő pozícióba kerüljön, az adottságaihoz mérten vegye ki a részét a „közösből” és adja bele az állama értékeit, evvel is gazdagítva uniót.

Szolidárisnak, toleránsnak, és kellő fokú intelligenciával kell, rendelkezzen az, aki Brüsszelben képvisel bennünket.

Nos, ezek közül egyikkel sem rendelkezik a tisztelt képviselő társaság. Ez pedig mit jelent? Hogy effektíve ’szarban vagyunk’!

Voltál már úgy, hogy azt érezted, minden külső hatás nélkül, hogy azonnal megfulladsz? Úgy, hogy bármit gondolsz, mondasz, vagy teszel, az téves, kudarcra van ítélve? Volt már olyan képzeted, ami azt sugallta, ha nem mész el, meghalsz?

Kerültél már olyan szituációba, ahol hiába képviseled a helyes megoldást, nem jutsz térhez? Nem tudod kinyitni az ajtót, pedig a kulcs, amely a zárba való, nálad van?

Vázoltál mer fel úgy egy víziót, hogy többek is egyetértettek a racionalitásával, még sem került megvalósításra?

Bármibe is kezdtél, az rövid életű volt? Néma? Bukással teletűzdelve?

Napok óta él bennem ez szűnni nem akaró fojtogató érzés, ami napról napra erősebben szorít. Hol a gyomromban, hol a torkomban, de már az agyamat is elérte.

Sokszor képtelen vagyok koncentrálni az aktuális feladatomra. Állandóan az lengi körbe a testem és a lelkem, hogy menni, menni innen, el, messze, és soha többé nem visszajönni. El oda, ahol végre önálló lehetek. Ahol egyedül élhetek. Magam.

Tanulni, dolgozni, és végre élni!

Erősödik bennem a vágy a való életre. Eldobni ezt a vegetációs állapotot.

Végre önmagam szeretnék lenni, amiben a jelen helyzet, az „itthon”, a „mama-hotel” a legnagyobb gát. Gát, mely áttörhetetlen, amely kiöli magából az életet, a kreativitást, a törekvést a jobbra, szebbre, arra, hogy a folyó a természet által meghatározott módon csordogáljon és töltse meg élettel a környezetét, adjon otthont azoknak, akik benne szeretnének élni.

Fuldoklom. A halál hűvös szele kopogtatja az ablakom hézagos, öreg üvegét, árnya sötétíti be a szobám, hangja visszhangzik minden sarokban, térben és időben.

Alvó testem felett őrködik, figyel, készül lesuhintani a kaszájával, lesben áll és várja a megfelelő pillanatot, mikor is magával ragadhat, magával vihet egy olyan helyre, ahonnan még senki nem jött vissza ugyanúgy, mint ahogyan elment.

Én meg rá várok. Türelmetlenül. Reménytelenül.

Napok telnek, hónapok múlnak, az eső szüntelen esik, a nap bujkál.

Rejtőzik, lappang, ahogy a halál teszi, hogy majd egy nem várt pillanatban előjöjjön, és tüzes sugaraival perzselje végig a rá kiéhezett nedves talajt.

Vajon kultúrát építeni, becsempészni a mindennapokba, részévé tenni egy ember életének, van értelme?

Lenne létjogosultsága annak az elkötelezett szándéknak, miszerint törekvésünk az individuum kulturális önazonosságát volna hivatott felébreszteni?

Azonban tegyük tisztába magát a fogalmat. Mit jelent definíció szerint a „kultúra” kifejezés:

"A kultúra szónak többféle jelentése van. Tágabb értelemben egy adott – térben és időben maghatározott – társadalom hétköznapi, tudományos és művészeti ismereteinek és tudásanyagának összessége, amelyek az adott társadalom és a társadalom egyes egyéneinek és csoportjainak, vagyis azt adott közösség összetartozásának és fennmaradásának lehetőségeit és körülményeit biztosítják.”

Gondolhatnánk, egy kis közösségben könnyebb összekovácsolni a személyeket, mint egy nagyvárosban, ahol tágabb térben mozognak, eltérőbb szokásokkal bírnak és több szórakozási lehetőséggel rendelkeznek.

Nagy kihívást jelent ugyanakkor egy olyan közösség össze/újra kovácsolása, amelynek részét már évtizedek óta nem képezte olyan rendszeresen ismétlődő szabadidős, ismeretterjesztő, önkéntes alapon nyugvó tevékenység, amely egyszerre szolgálta volna a kikapcsolódás és a tudás, a tájékozódás lehetőségét.

Ezeknek pedig óriási értéknövelő hatásuk van. Minél bővebb egy egyén tudásanyaga, minél tágabb a látóköre és minél nyitottabb a világra, annál gazdagabb. Az elzárkózás, az, hogy csak egy lecsiszolt kört csiszolunk tovább nap, mint nap, nem helyes. A kört bővíteni kell!

A határa korlátlan, illetve az emberi rugalmasság szab neki csak határt.

Fontos, hogy tisztában legyünk a világgal, amely körülvesz, ismerjük az embereket, akik között élünk, tudjunk olyan dolgokat, amelyekkel ki tudunk tűnni az átlagból, amikkel „eladhatóakká” válunk.

A tanulás, az ismeretszerzés nem korlátozott korra, nemre, életvitelre, családi állapotra tekintettel. Az ember mindennap tanul valami újat, lát valami olyat, amit nehéz szavakba önteni, hitelesen visszaadni. A kultúra szerves része a létünknek. Történelmünk alapja nyugszik rajta, és ha nem vagyunk tisztában avval, hogy honnan jöttünk, milyen kincseket halmoztunk fel az évszázadok, sőt az évezredek során az értéktárunkban, azt sem fogjuk soha megtudni, hogy hol vagyunk és hova tartunk. Továbbá azt sem tudjuk érdemben igazolni, hogy létünk megkérdőjelezhetetlenül összefonódik a globális világgal, annak szerves részét képezi és nélkülünk egy láncszem hiányzik, ami megbontja a folytonosságot.

Egy fecske ugyan nem csinál nyarat, de az óceán is vízcseppek sokaságából tevődik össze és alkot egy homogén egészet.

Ezzel a címmel jelent meg egy egyoldalas összefoglaló dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus megyeszékhelyünkön tartott előadásáról.

Mint minden olyan előadás, ami az önértékelésről, a megfelelési vágyról/kényszerről – hívjuk bárhogy-, önbizalomról és arról, hogy máshogyan viselkedünk otthon, és máshogy ha társaságban vagyunk, másként beszélünk idegenek előtt és másként ismerősök között, vagyis a viselkedésünket és a megjelenésünket, a bennünk zajló lelki folyamatokat taglalja, ennek az előadásnak is az volt a fő mondanivalója, hogy

merjünk önmagunk lenni, hibáinkkal, tökéletlenségünkkel együtt.

Szerethetőek vagyunk úgy is, ha rendetlenség van az otthonunkban (jó, ez egy mókás hasonlat volt, a mondanivaló érthetőbbé tétele okán), akkor is, ha nem halmozzuk a sikereket és akkor is, ha más álláspontot képviselünk, mint a nagy átlag.

Több saját életéből kiragadott, azaz hétköznapi történetet is megosztott a hallgatóságával, - már ha lehet hinni az újságírónak és miért ne lehetne-, többek között egy olyan periódust osztott meg az érdeklődőkkel, amely arról szólt, hogy gyakornokként minden feladatot elvállalt, képtelen volt nemet mondani, ami következtében nem tiszteletet vívott ki magának, ami nyilván szándékában állt, hanem azt, hogy kihasználták, effektíve ’csicska’ lett. „Akkor eldöntötte, hogy határt húz, megtanul nemet mondani, és elkezdi saját életét élni”. Ennek következtében egy ideig népszerűtlen lett, de rádöbbent, hogy „valójában nem őt szerették, hiszen nem is ismerték.”

Sorra jönnek a hangsúlyos mondatok, hogy egy kapcsolatban, meg úgy általában ne erőszakoljuk rá magunkat senkire, higgyünk magunkba bla…bla…

Majd az oldal margóján olvasható egy vélemény rovat, amely a kvázi hétköznapi ember szemszögéből írja le, hogy tulajdonképpen ez teljesen oké, illetve, hogy kis/nagy hazánk több neves asszonya már akcióba lépett a női tökéletlenség megvédése/hirdetése ügyében. Két nevet említ, D. Tóth Krisztáét – aki minden nap posztol magáról egy natur képet, jelezve, hogy ő is lehet szétszórt, rosszkedvű, nyúzott stb,- és Mádai Vivienét – ő pedig terhesség utáni állapotát írja le. Mindennek a célja valóban az, hogy ne higgyük el a média által oly’ buzgón mutogatott női mintát, akik mind-mind tökéletesek kortól, nációtól függetlenül, szülés előtt-után, sőt utána pik-pak vékonyabbak, mint annak előtte, arcuk tökéletesen sima, heg- seb-pattanás- miteszer mentes, bőrül tökéletesen sima, egyenletes, színe télen –nyáron barnás stb.

De persze, van ellenpélda is, akik homlok egyenest szembe mennek evvel a –nevezzük- trendnek, akik már betegesen tökéletesek, akik akár több gyerek után is olyan alakkal, bőrrel egyéb testi adottságokkal rendelkeznek, amit Barbie baba is megirigyelhetne. Nyílván ráérnek apró csemetéik alvó periódusába lenyomni egy Rubint Rékát, két szoptatás között lefutni a maratonit és míg a gyerkőc iskolában/óvodában, addig végig izzadni az edzőterem összes gépét. Főzés, takarítás, házi munka….van étterem.

Na, jó, itt van bennem némi rosszindulat szülte irigység, de ha mélyebben belegondolok, inkább leszek D. Tóth Kriszta, mint pl. Sarka Kata. Bennem van a hiba, hogy az intelligenciát és az érdemi, társadalom jobbá tételét végzett munkát magasabbra becsülöm, mint az üres, más pénzén élősködő, és abból karriert csináló életmódot.

Viszont azt megjegyezném, hogy az, aki szép, okos, sikeres, népszerű és boldog, aki önálló, független és annak él, amit szeret, amihez ért, elérte, illetve azon az úton halad, amit kitűzött maga elé, akinek vannak barátai, tehát teljes az élete, az könnyen beszél ’önbizalomról’, könnyen dobálózik mindenféle lelki egyensúlyról, meg arról, tökéletlenül is tökéletesek vagyunk.

Ez azonban mit sem segít azon, valóban hétköznapi külsővel, átlagos élettel rendelkező nőnek, aki reggelente belenéz a tükörbe, a látványtól legszívesebben összetörni azt, zuhanyzás közben a testére sósavat öntene tusfürdő helyett, a szexuális élete értékelhetetlen, a munkáját, ha tehetné, otthagyná, és igazából legszívesebben elásná magát a föld alá.

Rajta nem segít az, hogy egy okos és elismert ember olyan mondatokkal áll ki a pódiumra, mint a fentebb említett pszichológus, vagy bárki, aki ilyen „lelki ostobaságokkal” jön. Nincs is rá ideje, hogy magával foglalkozzon, hiszen háztartást vezet, gyerekeket nevel, dolgozik, feleség, nagyszülőket gondoz, urambocsá’ még kertje is van. Esténként úgy zuhan be az ágyba, lecsukja a szemét és arról álmodik, hogy úgy él, mint ahogy kislányként elképzelte…..aztán megszólal az óra 4:30, gyerekek, állatok, reggeli és vissza a mókuskerékbe, kemény 75 000 Ft-ért….

Persze, értem, hogy itt a segítő szándék a lényeg, meg a figyelem felhívás, szóval a lényeget értem, de ez édes kevés egy hétköznapi, „szürke” magyar háziasszonynak, nőnek…. Sajnos