Mintha egy szanatóriumban élnék. Ülök a szilvafa alatt egy padon, kezemben egy könyvvel és olvasok. Közben ezer meg ezer gondolat száguld át az agyamon, mély és fájdalmas érzések szántják fel a lelkem, én meg csak ülök, bámulok ki a fejemből egyenesen a betűrengetegbe és tulajdonképpen nem is értem mit olvasok. Túl hangos, túl zavart, túl kínzó mindaz, ami most bennem zajlik. 

A testem hol itt, hol ott, csak van, mozdulatlan, míg a szellem tombol, harcol, kiabál, őrjöng, némán.  

Az arcom rezzenéstelen. A szavak bénák, összefüggéstelen zagyvaságok, amik kimondva öltenek ugyan valami formát, de azok távol esnek attól, amit elvárnék tőlük.  

Takarítok. Domestossal mosok kezet, napjában többször is. Igazából mindig, ha valamivel beszennyezem őket. Kertet igazgatom. Próbálom kitölteni üres óráimat. Macskázom. Van öt nagyon cuki kis macskám. Szeretnek vagy legalábbis azt gondolom abból, hogy mindig körülöttem vannak. Ez persze nem feltétlen jelent szeretetet, sokkal inkább azt, hogy éhesek. Mindegy is. Legalább kicsit azt érzem, fontos vagyok vagy számítok valamit.  

Ülök a fa alatt, mellettem a csibe kapirgálja a földet, eszi a már szét aszalódott cseresznyét, rám néz és ürít. Ez a véleménykifejezés egyik, ha nem a legjobb formája. Nagyon szeret kirándulni, igazi kis felfedező. Mindenhova bebújik, mindent végig kostól, ideális turista lenne belőle. Alaposan megtekint mindent, meg is jelöl, el is időzik teljesen lehetetlen helyeken. Igazán...példaértékű a kíváncsisága.  

Kitaszítottságomat, száműzetésemet velük igyekszem tompítani. Nem kellek a világnak, sem az embereknek, sem semminek. A macskáimnak is csak a kaja miatt. Nekem pedig a kaja nem kell. Örök társam, Anorexia elmozdíthatatlanul velem van, bár már nem nagyon láttatja magát. Bár mintha kezdene látszódni, legalábbis az élesedő medencecsontokból és az egyre tisztábban kivehető bordákból erre merek következtetni. Bár a szegycsont még nem igazán mutatja meg magát, de rajta vagyok az ügyön. A mérleg nyelve is elindult az ötvenhez, remélem hamarosan alá is csúszik. Jó lenne, ha a hasam újra befelé "nőne" és nem kifejé gömböjödne. És ha kinézek végre valahogy, akkor majd a szoba falain kívül is sanyargathatom a hab testem, addig viszont meg kell elégednem a szoba-tornával. 

*** 

Elvittem megfáradt lelkem a már megpihentek közé. A máskor oly’ népszerű temető ki volt halva, szerencsére. Senki sehol. Pedig nincs meleg, kb 30 fok. Lehetne melegebb is, nem bánnám. Sétálgattam a sírok között, keresztül-kasul, mintha keresnék valakit. Érdeklődve nézegettem a sírokat, a virágokat, és magamra gondoltam. Nem nagyon érdekel ki miért, hogyan halt meg. Meghalt. Előfordul. Elföldelték. Kész, vége. Nyugodjon békében. Semmi közöm hozzá, így nem is foglalkoztat a dolog. Megnézem, vagy azt sem, csak bolyongok igazából, céltalanul. Tény, elég morbid sírok között mászkálva megtalálni a lelki nyugalmat, de hol máshol leljem meg, ha nem egy temetőben. Síri csend. Béke és gyönyörű virágok. Felemelő. 

Cikázva a fekhelyek között, mellett, felett-alatt (?), szóval magamon gondolkoztam. Az életemen, illetve a nem életemen. Az álomvilágomon agyaltam. Azon, hogy mióta az eszemet tudom, mindig kreáltam magamnak egy kis világot. Nem egy koherenset, inkább egy ad hoc jellegűt. Mindig aszerint alkottam meg a rövid epizódokat, hogy épp mire volt szüksége a szétzúzott lelkemnek. Nincs kapcsolat a szereplők és az események között, ha csak én nem vagyok egy kapcsolat, bár én is rendszerint más-más karaktert kaptam. Hol sikeres üzletasszony, hol orvos, máshol író vagy épp ünnepelt sztár. De voltam már szerencsétlen kitaszított is. Korom és aktuális vágyaim rakták össze a filmet, és persze az éppen futó sorozat, a narrátor pedig én voltam. Minő meglepő... Egész jó kis történeteket sikerült rittyentenem, bánom is, hogy nem írtam le őket, bár mire mentem volna velük...Tipikus szappanoperának beillőek voltak. Semmi extra. Csupán azokat az elemeket tartalmazták, amik a valóságomból hiányoztak. Siker, boldogság, elégedettség, barátok, szerelem, izgalom. Ma sincs igazából másként. Sőt, mióta ismét itthon vagyok, megint ezek a kis éber álmok töltik ki a napokat. Ha vasalok vagy mosogatok, vagy épp a kertben vagyok, mindig elképzelek valami örömet okozó eseményt. Ez az önámítás az én terápiám, ami segít feldolgozni a kudarcaimat, kikapcsol, bár hamis boldogság érzetet ad rövid időre, mert hamar felébredek és emlékeztetem magam, hogy hülye vagyok, felesleges ábrándokat kergetni, az csak nyomorba dönt.  Felemelem a fejem és körbe nézek, kissé csalódottan ugyan, de nyugtázom, hogy 'igen, ma sem váltottuk meg a világot'. 

De majd holnap, holnap majd jobb lesz... 

Október 13-án önkormányzati választások voltak. Az eredmények ismertek, amik nem feltétlen a várakozásoknak megfelelően alakultak. Ez a hét arról szól, hogy ki-ki megmagyarázza az okát a vereségnek, illetve a győzelemnek, megtalálja a felelőst, felelősöket, továbbá, hogy a „vétkes” mentse a menthetőt.

Azaz, még a múltba révedve, keresik, kutatják az ok-okozati összefüggéseket.

Nyilván a két oldal eltérően reagál, azonban abban egyeznek, hogy nagy meglepetésként érte őket az eredmény. Az ellenzék, mert nem számított erre, csak reménykedett, a kormánypártok, mert nem erre készültek, nekik nem volt alternatív elképzelésük, így kijelenthetjük, hogy némi összeomlás tapasztható ezen az oldalon. Ezt bizonyítja a napokban megjelenő nyilatkozatok, ötletelgetések, mindenki próbálja magáról eltolni a felelősséget. Utóbbi vállalására ritkán találunk példát.

Az ellenzéki összefogás a választási eredmények tükrében kapott egy óriási lendületet, erőt, melyet reménnyé konvertálva továbbadhat a szavazóinak, a bizonytalanoknak és érvekként (talán) a Fidesz szavazók számára is elfogadható, értékelhető lesz. 2,5 millió emberről beszélünk, akik élnek egy alternatív valóságban, egy olyan térben, aminek a narratívájának a realitását ők sem érzik, csak elhiszik.

Az ellenzéki pártoknak hosszú távon most az a feladata, hogy nem megállni a nagyobb városoknál, hanem ténylegesen lemenni a kisebb településekig is és segítő kezet nyújtani a számukra. Ez egy elcsépelt gondolat, hiszen évek óta javasolja számukra mindenki és ezt ők is tudják, azonban a gyakorlat elmaradt. Most, hogy adott a megerősítés, az igény az ellenzéki politikára, el kell menni, mindenhová, nem kényeskedni és emberként bánni, emberségesen beszélni, segítő kezet nyújtani számukra. Ők mind reményvesztett, passzív, korlátolt lehetőségek birtokában élők, akiket lehet megvetni, de azt azért tudni kell, hogy ők is itt élnek, itt dolgoznak, számukra is biztosítani kell mindazt, ami ma a XXI. században sokaknak evidens.

Nekik is látni, tapasztalni kell a NER-en túli világot, azt, ami a migráns-propaganda mögött van, azt ami lehetne belőlük, a környezetükből, a gyerekeikből, a jövőjükből. Mert nekik is van, még ha az jelenleg a korrupció áldozatává vált (ellopták). Tudniuk kell, hogy csak a tanulással juthatnak előbbre, hogy tudnak tenni a jobbért, hogy egy zsák krumpli nem hoz szebb holnapot.

Nem teheti meg az ellenzék, hogy megáll! Most kell még keményebben, még határozottabban és célratörőbben fellépnie, építkeznie.

Ez egy másik generáció. Más eszközökkel tud operálni, más kaliberű, amit az elöregedő Fidesz nem ért, nem érhet, így le sem győzhet.

A Fidesz tekintetében a szakadás több oldalról is megfigyelhető. Nem csak a valóságtól, ami részben annak köszönhető, hogy a maga teremtette buborékban létezik – saját szakértőgárda pl.-, hanem a elválasztóitól is, továbbá a párton belül is tapintható egy határvonal, amit nem lehet átlépni (lásd: Simonka).

Azt már lehet látni, hogy intellektuálisan, szellemileg ez a párt kiürült. A szakpolitikák alkotása érdemben soha nem működött, csak a felszín kapargatása, a tehetősebb rétegek támogatása történt. Ami érthető abból a szempontból, hogy a célcsoport az erős középréteg. A szegényebbeknek jut a krumpli.

Az elmúlt 1-2 évben a párton belül, kiváltképp a miniszterelnök magatartását vizsgálva, az tapasztalható, hogy kialakult egy szűkebb kör, legfelül, akik teljesen elszeparálják magukat a „néptől”, a hierarchia csúcsa, akik nem foglalkoznak (már) belpolitikával, kizárólag a nemzetközi kapcsolatok, a külpolitika van az asztalukon. Nem alkotnak véleményt belföldi ügyek kapcsán, nem folynak bele kampányokba, nem vesznek részt semmi olyan rendezvényen, eseményen, ahol közvetlenül érintkezhetnének belpolitikával. Ők kinőtték ezt. Alattuk van egy ilyen olyan réteg, akik intézik a „piszkos munkát” - belföldi politikában képviselik a nagyokat-, alattuk pedig a helyi kiskirályok, képviselők, egyebek, akik kispályán játsszák a nagyok sportját, de feljebb soha nem kerülhetnek, ami érthetően okoz némi frusztrációt, amit a helyi ügyekben vezetnek le.

Kialakult egy szép kör, amit most az önkormányzati választások kicsit megkavart.

Okkal lehet félelem a kormányoldalon, ez nem kétséges, de pont ez a félelem lehet az, ami vagy megerősíti vagy szétfeszíti azt az erős és szilárd pártfegyelmet, amit sikerült létrehozni 30 év alatt.

Ebben a kérdésben is az ellenzéknek lehet nagy szerepe, ha ki tudja használni ezt az ideiglenes meggyengülést, és túl tud lépni egy lejárt, meghaladott koncepción, létrehozva egy olyat, ami nem hátra, hanem előre mutat. És itt van az, amivel győzni tud. A szakpolitika alkotás. Nem a jelen intézkedéseinek lereagálása, annak módosítása, hanem teljesen új, vállalva annak kritikáját.

A kormánypárt úgy legyőzhető, ha rajtuk túllépve, önállóan….egy árnyékkormány ötletét talán érdemes lenne megfontolni, kiváltképpen így két évvel a parlamenti választások előtt.

(Az előválasztásnak sem volt hagyománya, még is eredményes végkifejlete lett.)

Szépen lassan, de minden ország, állam feladja önmagát, elveit, mindazt amiért eddig kiállt ( pl. emberi jogok) és belesimul a diktátorok, autoriter rezsimek, hibrid rezsimek, irányított demokráciák, nevezzük bárhogy, öles karjaiba, hiszen a pénz az Úr!

A demokrácia, annak fenntartása, működtetése drága dolog. Alapvető feltétele egy működő demokráciának a stabil, egzisztenciálisan biztosított erős középosztály, valamint a mobilitás. Utóbbi az élet bármely terültén értendő.

A liberalizmus, mint társutas fejlesztette tovább a demokrácia alap jelentését, azt bővítette, gazdagította. Ennek jegyében alakult, alakulhatott ki az a világ, amelyben élünk.

Az emberi jogok nyilatkozatát, melyet a magyar állam és mellette számos más ország is deklarált, 1948. december 10-én fogadták el. Pár hete, az elmúlt évben volt évfordulója, mely méltatlanul kevés figyelmet kapott. Azonban ez nem okoz nagy meglepetést, annak tükrében, hogy a tárgyalt jogok nem csak akkor, hanem az utóbbi időszakban meglehetősen háttérbe szorultak. Globális szinten növekszik az emberi jogok megsértése, figyelmen kívül hagyása, kiforgatása, más tartalommal való megtöltése.

Szavak szintjén ugyan egy-két nyugati állam jelezte nem tetszését egy-egy eset kapcsán, azonban érdemi lépés nem követte azt. A szavak elmúltak, a felszólítások is ritkultak, halkultak, míg eljutottak odáig, hogy lehajtott fejjel, lecsukott szemmel, figyelmen kívül hagyják azok megsértését.

Az újságírók-, a nők-, a családon belüli erőszak ellenni állami védekezés (ek), a kisebbségi jogok-, a szociális jogok érvényesítése, szükség esetén kiterjesztése, bővítése, jogállamiság biztosítása rendre elmaradnak, szűkülnek. A szankciók, azok gyenge volta miatt hatástalanok, amely annak tudható be, hogy a politikai akarat, a szándék teljesen hiányzik, avagy gyengesége okán a szimbolikusság szintjén marad. Kommunikáció az egész.

Weber óta tudjuk, a politika célja a hatalom megszerzése és megtartása. Ennek oltárán kerülnek feláldozásra olyan értékek, amelyeket hosszú évtizedek, századok során, számtalan áldozat útján, kompromisszumok kereszttűzében alkottak meg és emeltek piedesztálra, hogy majd egy későbbi nemzedék, tévesen Machiavelli-nek tulajdonított „Cél szentesíti az eszközt” logika mentén könnyű szerrel lemondjon róluk.

Ha azt a felfogást követjük, hogy a világ fejlődése, és a történelem maga ciklikus, akkor azt mondhatjuk, hogy a kör lassan bezárul. A kérdés az, hogy előröl- vagy egy új ciklus kezdődik e el?

A kérdés megválaszolásához meg kell vizsgálni mint az állampolgári, mint pedig a politikusi magatartást és a kiváltott reakciókat, valamint figyelembe kell venni, fel kell ismerni a trendeket, melyek a gazdasági-, a politikai- és a társadalmi szinten egyaránt elkezdődtek, kialakultak, és előrevetítenek egy lehetséges forgatókönyvet, melyből kiindulva vonhatunk le tágabb következtetéseket, bocsátkozhatunk prognózisokba.

A világ gazdaságának ívét látva, elmondhatjuk, hogy eddig példa nélküli hosszúságú felívelő pályán van. Azonban egy közelgő válság képét többen már látják, láttatják és óvatosságra intik a világ vezetőit. A magyar kormány is számol egy ilyen lehetőséggel és ha hinni lehet a kommunikációnak, rendelkezik is egy »B« tervvel.

Az állampolgári magatartást figyelve az mondható el, hogy Európa több nagyvárosában tüntetés tapasztalható, a társadalmi elégedetlenség nő, az osztályok közötti szakadék mélyül, valamint a szociális igazságosság érvényesülése elmarad a kívánatos mértéktől. Az emberek joggal érezhetik azt, hogy valami nagyon nincs rendben a világban, váratlanul éri őket olyan eseménysorozat, amelyre valójában fel lehetett volna készülni, meg lehetett volna előzni, vagy épp elébe lehetett volna menni. Talán a kormányokat is váratlanul érhette, hiszen ahogy látható, nem csak a társadalmi osztályok között nő a távolság és válik lehetetlenné a mobilitás, de a politikusok és az általuk elvben képviseltek között is, szinte a párbeszéd megszűnik, a képviseleti kormányzás intézménye, mint olyan kiüresedett, eljelentéktelenedett.

A politikai vezetők számára egyre jelentéktelenebbé válik a társadalmi akarat, a progresszivitás, az innováció, az, hogy a kvalitások, a képességek, a tudás és a gondolkodás, a kreativitás jelen legyen és a XXI. század kívánalmainak az ország megfeleljen.

Ehelyett egyfajta visszarendeződést tapasztalhatunk, vissza fejlődést, fejlesztést, ahol mindent áthat a korrupció, az oligarchák láncolata, az önérdek és az önzés, mindez olyan értékek mögé rejtve, amik nyomokban sem tartalmazzák ezen intézkedések, döntések indokát.

Az európai értékek megvédése szívügye a magyar kormánynak, de tulajdonképpen mit is ért ezalatt? A definiálással rendre adós marad, vagy ha még is megkísér valami hasonlót, akkor sem fogalmaz egyértelműen, konkrétan. Emberi méltóság, szabadság, demokrácia, egyenlőség, jogállamiság és az emberi jogok tisztelete – ezeket az uniós alapértékeket az Európai Unió szerződései rögzítik .

Soros-terv, a nyílt társadalom koncepciójával sem az a baj, hogy migráns- mert nem-, hanem az, hogy mindazt tartalmazza, amire egyre több politikus a hatalmát veszélyeztető jelenségként tekint. Vagyis az emberi-, polgári-, politikai jogok biztosítása, a gondolkodó, tanult, ismereteit bővítő állampolgárság, a rugalmas, alkalmazkodó, fejlődőképes gazdaság, oktatás, vagyis egy XXI. századi világ, ahogy az egyenlőség megvalósul, a szolidaritás érvényesül, vagyis egy emberi világban gondolkodik. Mindez ellentétes az autoriter rendszerek kívánalmaival.

Továbbá a keresztény értékek védelme, a keresztény Európa védelme, nos ez sem a magyar, sem más kormány feladata, ez a Vatikán, a Pápa és a papság missziója. Az állam és az egyház elválasztása már megtörtént, ehhez kellene igazodnia az adott kormányoknak is.

2019-ben több államban is parlamenti választást tartanak, azonban a legnagyobb figyelmet az Európai Parlamenti választás kapja. A kulcsszó a migráns-bevándorló- Soros. Ezek azon populista pártok, kvázi új formációk alapja, melyek konkrét és széles spektrumot érintő programmal nem szolgálnak. Az unió feladata, kihívása, jövője nem e három szón múlik, és korántsem ez a legnagyobb megoldandó feladat. Azonban az kétségtelen, hogy ez az a szegmens, amellyel a legtöbb választót meg lehet szólítani, a legegyszerűbb üzeneteket lehet megfogalmazni, azonban érdemi javaslat itt sem olvasható ki a kommunikációs panelekből. Az emberi félelemre játszani megfelelő talajt biztosít a társadalom szociális- és egzisztenciális kiszolgáltatottsága, amely által a demokrácia nyílt vagy burkolt megkérdőjelezése és leépítésére tett lépések válnak érdektelenné, így a diktatúra, az autoriter rezsimek kiépítése előtt egyenessé válik az út. Ennek következtében a kör/ciklus bezárul, és ott vagyunk, amit megelőzendően az unió hatvan éve megalakult.

Idáig eljutni vagy ezt megelőzni? A következő időszakban erre láthatunk majd törekvéseket, vagyis arra, hogy a meghaladottnak látszó demokrácia valóban meghaladottá válik és létrehoznak e egy más, de a kornak megfelelő rendszert, vagy elbukik és egy szintet visszalépve, a világ egy korábbi rendszert ismétel?

Szerény véleményem továbbra is az, hogy a Fidesz egy középszerű párt. Messze van a profizmustól, a kormányzásra való alkalmatosságtól, attól, hogy hatékonyan, eredményesen és professzionálisan vezessen egy országot.

A Fidesz- nek és benne Orbán Viktornak a politikai értelemben vett létezése sérelmekre, a bosszúra valamint az állandó ellenségre épül. Utóbbi létezésének valóságossága illetve valóságtalansága irreleváns, hiszen a cél, vagyis a hatalom megszerzése, megtartása a politika logikáját követi.

Sokan, sok helyen, többféle megközelítésből fejtegették, találgatták azt, hogy vajon mi mozgatja, mi motiválja a jelenlegi kormány működését, gyakorlatát, mi alapján alakítja ki a stratégiáját, kommunikációját, prioritásait. Mi az az ideológia, technika, amivel ilyen jelentős hatást tud gyakorolni a szavazóbázisára, amivel az egész pártot egy erősen zárt és fegyelmezett többé tudta összesűríteni pár év alatt. Azért írok pár évet és nem harmincat (1988-ban alakult), mert jelentős változást a Fidesz történetében a 2002-es választások elvesztése után, radikálisabb/gyorsabb fordulatok pedig 2014/15 után, csíráit azonban 2010-es kétharmados győzelem már láthatóvá tette.

“Az elmúlt nyolc év” intézkedéseit, a kormány felépítését, személyi állományát, színvonalát, megjelenését, kommunikációját, “politikáját” áttekintve látható, hogy meredek romlásban van az ország vezetése. A közpolitikai intézkedések, a szociál-, egészségügy-, oktatás stb. politikájuk nem hogy elégtelen, de nem is létezik, így azt elemezni, értékelni, bírálni vagy helyeselni nem is lehet. Társadalompolitika helyett családpolitika van, ami viszont erősen korlátozott, differenciált, adott esetben diszkriminatív, és nem nyújt átfogó megoldást a társadalom egészét érintő problémákra, a szélesebb rétegekben felmerülő igényekre, kérdésekre.

Mondhatjuk indoklásként azt, hogy mindennek oka az a konzervatív- keresztény értékrend, amelyet a kormány magáénak vall, és amelyért következetesen kiáll/harcol/megvéd. Azonban ha mélyebben akarjuk vizsgálni e filozófiát, láthatjuk, hogy azért nem egészen azt képviseli, mint amit a e két fogalom definíciószerűen tartalmaz. A fogalmak meghatározása, konkretizálása nem jellemző a politikusokra, az ellenzéki oldalon sem, Ennek oka lehet az, hogy maguk sincsenek tisztában a jelentésekkel, de lehet az is, hogy úgy gondolják, a publikum nem rendelkezik azzal a képességgel, hogy az elmondottakat adaptálja, befogadja, elfogadja, megértse. Mind a két eset rossz, viszont tömegekre kivetítve helyénvaló. A megértés, illetve a magyarázat elhagyása csupán egy szűk réteg esetében indokolt, akik határozott véleménnyel, autonóm gondolatisággal és stabil identitással és egzisztenciával rendelkeznek. Egy fenntartható, modern demokrácia alapját képezi az ilyen és ehhez hasonló réteg, vagyis az amely stabil egzisztenciával rendelkezik és a társadalmi mobilizációja biztosított. Utóbbi azt jelenti, hogy nem csak a pártokra számíthat az egyén, közösség, hanem adott esetben maga a is képes reagálni pl. Mozgalmi vagy civil szervezeti formában.

A definiálás hiánya azért (is) okoz problémát, mert így a szavakkal való dobálózás, azok (újra) értelmezése komoly ellentétek kiélezésére teremt alapot. Az ismeretek hiánya táptalajt ad a megtévesztésre, megvezetésre, és a napjainkban valós és súlyos problémát okozó álhírek terjedésének is. Hiszen ha nem tudja az illető, hogy valójában mit jelent az amit olvas, és hitet ad annak az értelmezésnek, amit az általa preferált személy alkot, az adott hír átalakulhat fegyverré, ami be nem látható sebeket okozhat.

A politikai karaktergyilkosság nem új találmány, az nem a modern kor terméke. Ezt is okozhat egy ilyen értelmezési probléma, ami helyreigazítása a legtöbb esetben elmarad vagy hiányosan kerül teljesítésre.

Visszakanyarodva a középszerűség problematikájához. A kiinduló állításom az volt, hogy a Fidesz, véleményem szerint egy középszerű párt. Ez mindennek az alfája és omegája. Ebből kifolyólag nem tud/nem akar valós problémákkal foglalkozni, a jövőbe tekinteni, a jelent élhetőbbé tenni, mert egyszerűen nincs meg hozzá a kellő tudása, ismerete, affinitása, nyitottsága, szellemisége és embersége.

Nem érti a jelen történéseit, a jövőtől fél, mert nem ismeri, nem tudja befolyásolni és nem tudja azt előre meghatározni. A múltat éli meg újra és újra, azt játssza végig más-más narratívák alapján. Azt ismeri, arról van véleménye, elképzelése, és tapasztalása. Mivel beragadt egy korszakba, egy narratívába, ezért fél minden olyantól, ami ezt a szilárdságot megbontja. Van egy ismerete, egy korlátozott ismerete, amit nem tud/akar bővíteni, frissíteni, aktualizálni. Minden ellensége, ami ennek ellenkezőjét vallja. A tudomány, a média, a kultúra, a kutatások, a technológia, minden, ami a XXI. század terméke, az ő ellenségük.

Mert nem ismerik, nem tudják, nem értik.

Erre a szintre akarják redukálni, ezen a szinten akarják megtartani, illetve e szint alá akarják levinni a társadalom intellektusát annak érdekében, hogy hatalmuk tartós és biztosított legyen. Hiszen, ha az állam tartalma üres, és az ürességre igényt teremt és tartósít, akkor nincs az a nyugati szándék, ami meg tudná tölteni tartalommal. Erre valós igazolás a rendszerváltás. Azt ajándékba kaptuk. Nem harcoltunk érte, a külső környezet változásának következményeinek hatására történt minden. Vagy is a demokráciát nem direkt hozták létre. Azt valójában nem értették, ma sem értik. Nem véletlen nincs hathatós ellenállás a demokrácia leépítése ellen, hiszen fogalma sincs az embereknek arról, hogy mi történik. Nem értik a hatalmi ágak elválasztásának elvét, a jogállamiságot, a függetlenséget, a liberális értékrendet stb., mert soha nem magyarázták meg nekik e fogalmak valós jelentését, ezek valós tartalmat, történetét.

Mert nem ismerik, nem tudják, nem értik.

Itt lenne a helye a politikus pedagógiai szerepének, vagyis a társadalomnevelő funkciójának. A kormány betölti ezt a funkciót, csak negatív előjellel, az ellenzék viszont önmagát sem tudja meghatározni, elhelyezni, célját, misszióját sem tudja meghatározni, kommunikálni, így tőlük egyenlőre nem várható érdemi javító lépés.

Erre a társadalom válasza egyértelmű: kivonja magát a politikából, nem csupán a pártpolitikából, hanem a politikából, mint a közügyeinek intézéséből. Bezárkózik, elszeparálja magát épp úgy, ahogy azt a kormány teszi a nemzetközi viszonyok tekintetében. Tehát a politikai elit, a mainstream, ilyen értelemben véve maximálisan teljesíti a feladatát.

Azonban azt is látni kell, hogy a blokkosodás nem korlátozódik immáron a társadalom különböző csoportjaira, közösségeire, hanem a kormányra, a Fideszre is érvényes, köztük és az állampolgárok között (is) nő a távolság (éppúgy, ahogy a valóság és a narratíva között). Míg előbbi emelkedik, ám létszámában, intellektusában fogy, addig utóbbi, mind nagyobb számban (tartósan) csúszik lefelé, amivel párhuzamosan csökken a társadalmi mobilizációs foka is.

Vagyis a demokrácia egyik alapvető feltétele nem teljesül…

Válság van. Minek a válsága? Az individuum válsága. A magam feletti hatalomé, azé, ami alapját képezi az önmagam meghatározására szolgáló definíciónak.

Jelen állapotom illusztrálására egy sivatag képét tudom lerajzolni. Eszerint: állok a homokos vidék kellős közepén, körülöttem se élő, se halott. Üres, egyforma horizont tárul elém. Reménytelen, lehetőségek nélküli kopárság, ahol bármerre is nézek, fordulok, indulok, csak homokbuckákba akadok. A talajt egyik pillanatról a másikra kihúzták alólam, a menyből hirtelen a pokol legmélyebb bugyraiba landoltam. Itt nincs semmi, ami egy picit is jobb kedvre derítene, ami azt sugallaná, hogy van számomra tér, esély, lehetőség, potenciál az álmaim, terveim, céljaim megvalósítására.

Állok a puszta közepén, egy szál semmiben, egyedül, csendben, a halál leheletének hideg ölelésében. Szólnék, de hiába való volna. Senkit nem érdekel, senkit nem érdeklek, senki nem kérdez felőlem. A magányom az egyedüli társam, aki már oly’ régóta velem van, hogy nélküle az életemet el sem tudom képzelni. Ő az egyedüli aki mindig kitart mellettem, velem van, “támogat” és soha el nem hagy, egy pillanatra sem.

Három éve azzal az ideával indultam az egyetemre, hogy lesz belőlem valaki, tudok majd olyat adni ennek az országnak, amivel előre tudom mozdítani a fejlődését, a felzárkózását, mellyel tudom növelni az alacsonynak mondható intellektuális képességét. Azzal, hogy majd itthon is büszkék lesznek rám, hogy majd úgy térek vissza kicsiny kis falumba, hogy országos szinten tettem ismerté a település nevét és majd én is díszpolgára leszek ennek az aprócska de fantasztikus kisvárosnak.

És mit kaptam: három év kemény munka és tanulás után, az álomvilág egyszer csak kitaszított magából, kihányt, leköpött, belém rúgott és bezárta mögöttem a kapuit, minden esélytől megfosztva, hogy egyszer az álom valóság váljék, általam.

Tulajdonképpen az én hibám. Az egész életemet egy idealizált világra építettem, álmokra, vágyakra, reményekre. Egy légüres térbe építettem a váramat, amelyben nagyra törőbbnél nagyra törőbb tervek adták a falat, a boldogság és a siker a bútorokat, és a teret a tudás töltötte ki. A valóság ezt unta meg, vagy is ezt az álomkergetést. Az asztalra csapott és azt monda: elég! Nőj fel! Lásd be, lásd meg, fogadd el, fogd fel végre, te nem vagy senki és semmi és nem is lehetsz, nem is leszel soha valaki!

Pedig tényleg akartam. Sokáig akartam. A szembe széllel eveztem, hajtottam, még a sorozatban jelentkező egyértelmű jelzéseket sem vettem tudomásul, csak mentem az álmaim felé vezető úton, vakon, buzgón, lelkesen, motiválva, célratörően.. Kísérleteztem, bíztam, reménykedtem. Minden napra úgy tekintettem, hogy majd ma, majd ma hívnak, majd ma üzennek, majd ma jön a nagy lehetőség, majd ma.....mindig majd ma vagy majd holnap. Utóbbi a csalódást követő ígéret. Majd holnap gondolkodom, ha nem leszek ilyen fáradt....

Kimerültem, semmi erőm, sem motivációm. A rengeteg elutasítás és csalódás, a kudarcok terhe alatt összeroppantam. A gödör legmélyére kerültem és betonozottam le. Erre a mélységre tán még mértékegységet sem találtak ki. 

Szólnék, írnék, terveznék, kiviteleznék, de nincs rá erőm és hogy őszinte legyek, már szándékom sincs.

A mese, hogy a falusi kislány elmegy a nagyvárosba és megcsinálja ott a szerencséjét, nálam nem vált valóra. Voltam, próbálkoztam, rengeteg pénzt beleöltem, hiába.

Mindenemet elvesztettem!

Bár a matérián kívül tulajdonképpen semmim sem volt, és most már az sincs!

Sokakban él az a talán nem feltétlen alaptalan képzet, hogy vidéken az élet maga a paradicsomi idill. A magyar történelmet végig kíséri ennek a képnek a rögzítése, mind szebb és sok színű ábrázolása, azonban a falukutatások során rendre kiderül, ez még sincs így. A politika azonban hűen kiállt, valamint különböző pártok zászlajukra is tűzték, mint egyfajta missziót annak érdekében, hogy a vidék, mint a béke szigete, az urbánus világtól merőben eltérő és végletekig magasztos életforma népszerű, példaértékű és a paraszti életforma mint olyan, egy vággyá, egy álommá váljon.

Azonban rendre olyan szociológiai - és a már említett falukutatási eredmények születtek, születnek, amelyek ezen állításokat, ábrázolásokat cáfolják, árnyalják és a tapasztalások sem igazolják vissza a hangzatos szólamokat, ideákat.

A vidék, vagyis a fővárostól távol lévő települések, falvak az elmúlt évtizedek során gyökeres változásokon estek át, azonban még ma is található olyan szeglete az országnak, ahol a korábbi, letűnt, túlhaladott életmódnak gondolt formák, körülmények még mindig fellelhetők. Azon lehet vitatkozni, hogy ez mennyiben rossz vagy jó, azonban azt nem lehet eltagadni, hogy a jelenség él, még ha egyre kevesebb számban is van jelen a magyar társadalom szerkezetében.

A mai szóhasználatban a ‘vidék’ már nem azzal a jelentéssel bír, mint 30 vagy 40 éve. Akkor a mezőgazdasággal, állattartással, szerény körülményekkel és némi dehonesztáló csengéssel az iskolázatlanságot értették alatta. Olyan emberek lakhelyének tekintették, akik nap-estig a földeken dolgoznak, az állataikkal foglalkoznak, gumicsizmában, köténnyel, szalmakalappal, kaszával-kapával a kézben. Nem ragozom, mindenkiben él egy kép, ami lehet nagyon eltérő, de alapvetően egyező.

Ma a vidék, a vidéki élet, a városból való elszakadás népszerűsége mintha kissé alábbhagyna. Vannak akik továbbra is preferálják és vágynak ‘vidékre’ teljes joggal, és számomra abszolút érthetően, viszont azok száma, akik elhagyják a kis falujukat és inkább városba mennek, nő. Ennek nem kizárólag az az oka, hogy nincs helyben megfelelő munkahely. Ez is egy domináns ok, sőt, talán a legdominánsabb is, de a kép ennél összetettebb, árnyaltabb.

A vidék fénye kopni látszik, lassan, de halványul, nem csillog olyan ékesen, mint egykor, szebb, jobb, népesebb napjaiban látott. Ennek okai nagyon szerteágazóak. Sok tényező befolyásolja. A földrajzi fekvéstől kezdve a település nagyságán át a lakosság összetételén keresztül az adott személy ambíciójáig, ezer féle lehet.

Ezekre nem biztos, hogy mind adekvát választ, megoldást lehet adni, találni és nem is biztos, hogy kell. Hiszen egy közösség attól lesz, azért válik sikeressé, mert közös céllal, elképzeléssel, múlttal, hagyománnyal, kellő nyitottsággal, egymás iránti megbecsüléssel rendelkezik, van egy közös víziójuk, tervük a jövőre nézve, amit mindenki magáénak érez, elfogad. Az pedig, aki nem tud azonosulni a kialakult, elfogadott értékrenddel, talán jobb is, ha nem marad annak a közösségnek a tagja. Aki viszont ezzel szemben, még ha újonc is, de illeszkedni tud ebbe a rendszerbe, annak lesz helye, hiszen az építő, a hozzá adó mindig jobb, mint a romboló, bomlasztó, pusztító. Utóbbit, ne legyenek kétségeink, a lakosság előbb- utóbb kizárja soraiból, még ha nem is kimondottan, de megteszi. Egy kis település öleljen bármily’ szorosan, ha beleharapsz a kezébe, lassan, de kienged karjaiból.

Egy település, amely nincs közvetlen szomszédságban egy nagyobb várossal, amelyet csupa hozzá hasonló kis település fog közre, valóban olyan, mint egy kis sziget. Egy sziget, amely megvéd, megóv minden rossztól, amely biztosítja a természet közvetlen közelségét, amely nem okádja rád a neonfények áradatát, a plakátok rengetegét, a panelházak sűrűjét és az emberek tömegét. Amely, mind egy kis buborék simul rá a kis életedre, ahol mindig süt a nap és ahol nem telik el úgy nap, hogy ne találkoznál ismerőssel, vagy csak a levegővel, a földdel, a közvetlenséggel.

A vidék fantasztikus, tényleg!

Azonban akadnak ott is rossz, rosszindulatú emberek, olyanok, akik csak azért költöznek oda, hogy megismételjék azt, amit a városba csináltak. Felhúznak egy palotát, körbe barikádozzák magukat, három telepjáróval elfoglalják a fél utcát, de a település életébe nem kapcsolódnak be. Munka a városba, pihenés a kalitkába és ennyi.Nem tudják mit hagynak ki, bár felmerül a kérdés, hogy akkor minek költöztek oda? Kertváros?

Vidék megítélése roppant heterogén és ciklikus. Mint a tojás: egyik évben még egészséges, másik évben meg igazi méreg.

Tulajdonképpen ember válogatja. Lényeg, hogy helyben érezze magát jól az emberünk és ami a legfontosabb, hogy otthonra leljen benne.

Vidék már nem az a vidék ami egykor volt. Mezőgazdasággal és állattartással már nagyon kevesen foglalkoznak, kertet is egyre kevesebben gondoznak. A vidék arculata megváltozott.

A korral és a fejlődéssel, ha nem is együteműt, de lépést tartani.

Politikai vonatkozásban Ceglédi Zoltán írását ajánlom, melyet a 168 órában publikált.

https://168ora.hu/velemeny/cegledi-zoltan-falurombolas-2018-156682

Vidék számára tehát fel van adva a lecke, kiváltképp ha valósak azok a híresztelések, miszerint a kisebb települések önkormányzáshoz való jogát vagyis a közvetlen képviselő és polgármesterválasztás intézményét (is) meg kívánják szüntetni a jövőben vagy legalábbis csorbítanák.

A sorsotok a TI kezetekben van, éljetek vele, merjetek élni vele! Nem a bevándorlás az ami a valós 'veszélyt' jelenti, hanem a regnáló hatalom és annak képviselői.

Szülőfalumba nagyobb számú BAZ-megyéből származó embereket hoztak azon a címen, hogy a helyi feldolgozó üzembe fognak munkát vállalni, indoklásképp azt hozta fel az illetékes, hogy ők jobban dolgoznak, mint a helyiek. Ez lehet vita tárgya, sőt, a tapasztalatok sem igazolják ezt vissza, azonban az már nem, hogy ezek az emberek jelentősen rombolják a közbiztonságot. Jegyzem meg, magyar állampolgárokról van szó, tehát nem menekült/bevándorló/migráncs. 

2019 őszén önkormányzati választások lesznek. Nálunk rendere leszerepel a kormánypárt által indított személy, aki talán már kegyvesztetté vált. Nem tudom, mindenesetre felmerül a kérdés, hogy nem lehet, hogy arról van szó, hogy ezeket az embereket bejelentik állandó lakosnak - noha azt állítják, hogy nem terveznek velük fenntartani hosszabb távú munkaviszonyt- és lejátsszák azt a forgatókönyvet, amit a parlamenti választások alkalmával, 'nagyban' már lejátszottak?! 

Tűnhet ez egy megalapozatlan konteónak, de a sértettség és a bosszú szülhet olyan eseteket, amikor nem számít sem ember, sem Isten, csak az elégtétel, a leszámolás, amelyben az ember kifordul önmagából és mindent elpusztít ami maga körül van. 

A gyűlölet és a hatalom fölénye elhatalmasodott az országban, amit vissza kell fordítani!

Így nem lehet élni, így nem akarhat senki élni! 

Legalábbis, remélem, nagyon remélem.....

Már maga a cím is meglehetősen dehonesztáló, feltéve ha azt a jelenlegi magyar külpolitikát meghatározó gondolkodásmód alapján értelmezzük. E tekintetben valóban értelmezhető úgy, hogy Magyarország és a magyar kormány nem a súlyának megfelelő helyen foglal helyet, nem annak megillető szinten fogadják, vele szemben elfogultak, és azon dolgoznak Brüsszelben, hogy az ország, a kormány és a magyar emberek ne jussanak hozzá ahhoz, ami jár nekik, ami azért volna jogos, mert akkor, amikor az unióhoz csatlakoztunk, megnyitottuk a piacainkat és számos áldozatot hoztunk a nyugati vállalatok prosperitásának növelése céljából.

Számos, különböző, nem egy esetben egymásnak ellentmondó állításokkal próbálja igazolni a kormány azon törekvését, tevékenységét, hogy céljait elérje, érdekeit érvényre juttathassa.

Az igazolásként hivatkozott magyar emberek érdeke nem azonos a kormány érdekével, azonban a kétharmados többséggel megválasztott kormány, amely program nélkül került az ország élére, felépített egy olyan alternatív valóságot, melynek alapjául a magyar történelemből jól ismert, a nemzetkarakterológia jegyében megszületett elméletek által adott kisebbségi komplexum, a meg nem értett és mindig elnyomott nemzet és az adta, hogy Magyarország története során soha nem töltötte be azt a helyet, amit tulajdonképpen megérdemel, amelyért már Szent István is küldött és azóta is küzd az épp regnáló hatalom. Kivétel ez alól a 40 éves szovjet uralom, ami megteremtette a mai magyar politikai attitűdöket, jellemvonásokat, magatartásformákat és kialakította az állammal szembeni védekező mechanizmusait, vagy is azon elemek összességét, amik ma az Orbán-kormányt hatalomban tartják.

Gyakran hivatkoznak különböző felmérésekben a töretlen, illetve erősödő Kádár-nosztalgiára, arra, hogy egyre többen tartják elfogadhatónak a diktatúrát szemben a demokráciával. 

2018- Policy Solutions -Friedrich Ebert Stiftung

A magyarok 11 százaléka szívesebben élne egy diktatúrában, közel harmadát pedig egyáltalán nem érdekli, hogy milyen politikai rendszerben él.

2015- TÁRKI:

A lakosság majdnem fele (49%) ért egyet azzal a kijelentéssel, hogy "A demokrácia minden más politikai rendszernél jobb". A megkérdezettek harmada (32%) szerint "A hozzám hasonló emberek számára az egyik politikai rendszer olyan, mint bármelyik másik". Egy kisebbség (7%) szerint "Bizonyos körülmények között egy diktatúra jobb, mint egy demokratikus politikai rendszer"

Ennek több oka is lehet, melyeket különböző élethelyzetek, információk, tévképzetek eredményezhetnek, így egy összetett kérdés-válasz halmazzal kell szembe nézni. Véleményem szerint azonban itt erős fogalmi zavarral kell számolni. Ha felteszik a kérdést, hogy mit jelent a demokrácia, mitől demokratikus egy állam, sokan össze keverik a liberalizmus értékeivel, illetve nem tudnak határozott választ adni. Miért is tudnának? Honnan is tudhatnák a választ a kérdésre? Hiszen a demokrácia megismertetése nem történt, nem történik meg, a liberalizmus, amivel sokan azonosítják a demokráciát, jelenleg szitokszó, ami ugyan nem magyar sajátosság, de kétségtelen hozzájárul ahhoz, hogy a magyar társadalomban ilyen vélemény, kívánalom alakult, alakulhatott ki.

„(…)a demokrácia nem jóakarat, nem homlokcsók, nem idill kérdése, hanem intézményrendszeré. És pontosan körülhatárolt hatásköröké, ahol az érdekcsoportok szabad küzdelméből az erősebb érdekcsoport kerül ki, de bármi kisebbségi vélemény mindig jogosult azért, mert holnap többségi véleménnyé válhat. A demokrácia alapkövetelményét, tehát a pluralizmust, a demokratikus intézményrendszert, az emberi energiák fölszabadítását szolgáló szabad vállalkozást és a független személyiség és független gazdasági egység számának a szaporítását ugyanúgy, ahogy már Teleki munkaközösségi koromban, ma is követelménynek érzem (…)”.

Így vélekedett Göncz Árpád.

A 2008-as gazdasági világválság olyan új helyzetet teremtett, amelyben a demokratikus normák sokszor megkérdőjeleződnek. A társadalmi és politikai változások, az általános közbizalom megrendülése, az újraéledő nacionalizmus kihívások elé állítják a demokráciát.

A politikusok magatartását tekintve egyre gyakoribb az, hogy hatalmuk megtartása érdekében arra törekednek, hogy a demokrácia alapvető értékeit leépítsék, korlátozzák, adott esetben megszüntessék.

  Ilyen értékek:

• hatalom gyakorlásának-, pluralizmus elve, versengő többpártrendszer, népszuverenitáson alapuló törvényhozás, képviseleti elv,
• szólás-, sajtó-, gyülekezési-, véleménynyilvánítási-, általános- egyenlő- titkos választójog, tulajdonhoz való jog,
• hatalmi ágak különválasztása, fékek és ellensúlyok rendszerének működtetése,
• azon jogok és szabadságok, melyek minden embert születésüktől fogva, alanyi jogon megilletnek

(Magyarország Alaptörvénye II. cikk – emberi méltóság sérthetetlensége, C. cikk hatalom megosztásának elve)

Ezen értékek, magának a berendezkedésnek a szilárdsága országonként eltérő. Azonban az olyan államokban is megfigyelhető a kiábrándult hangulat, melyek évszázadokra visszamenőleg demokráciában éltek, táptalajt adva a szélsőséges – nacionalista – széthúzó politikának, a demokrácia aláásásának, annak, hogy az eddigi fogalmi kép értelmét/ értékét vessze.

Vagyis a fogalmi zavart kihasználva, azt felerősítve direkt ássák alá a demokrácia “tekintélyét”, mesterségesen teremtve, szítva, életben tartva a káoszt, a válságot, a félelmet, mert ennek biztosítása az egyetlen, ami biztosítja azt, hogy érdekeiket, céljaikat elérjék, érvényesítsék. Hiszen programjuk, valós válaszuk az adott állam jelen kihívásaira, nehézségeire, azokra a kérdésekre, melyek a polgáraikat foglalkoztatják, nincsenek. Gondoljuk csak el, a Fidesz-KDNP-nek volt programja? Kormányoz vagy csak kommunikál? Adott érdemi megoldást bármely létező problémára?

A politika valóban művészet, de egy művész alkot is, nem csak álmodozik!

Az emberek a politika mai értelmezése szerinti természetéből, logikájából nem éreznek, nem érzékelnek semmit, hiszen a politika sötét oldala elrejti a valóságot és elhiteti, hogy a “hely a nemzetközi kapcsolatokban” egy alávetett szerepet jelent, holott ha valóban ismernék a politika politikatudományi értelmezését, demokratikus értékek alapján történő működését, tudnák, hogy a “hely” azt jelenti, hogy mellettem, velem, együtt, közösen, egymást erősítve, segítve és támogatva, a béke és a fejlődés biztosítása jegyében.

Tegnap (09.21.) Gyurcsány Ferenc és a DK Szegeden tartott tömegrendezvényt / tüntetést. Mint ismert, Gyurcsány hosszan elnyúló tüntetés sorozatot hirdetett meg, amely most Budapestről indulva a vidéket célozza meg és tesz kísérletet arra, hogy a nem fővárosi, a centrumtól némileg távoli és kevésbé frontvonalban élő polgárságot, a ‘magyar embereket’ is megszólítsa, elérje, aktivizálja, kellő mértékben felhevítse annak céljából, hogy összefogva, egységesen, nem feltétlen demokratikus úton- egy nemrég publikált felmérés szerint a megkérdezettek 49% -ka nem tartja leválthatónak a harmadik Orbán-kormányt demokratikus úton. ( https://hvg.hu/itthon/20180920_orban_viktor_kozvelemenykutatas_demokracia_policy_solutions_fidesz )

Gyurcsány célja egyértelmű. Ellenzék lévén feladata is, hogy a táborát egyben tartsa, azt aktivizálja, mobilizálja és alternatívát mutasson fel, azt kellő hanggal terjessze és hitesse el a polgárokkal, hogy az amit ő képvisel megvalósítható program, mely által az ország jobb, élhetőbb lesz, olyan amilyen egyenlőre csak a képzelet szüleménye.

Kérdés csupán annyi, Gyurcsány Ferenc és a DK mennyire képvisel hiteles, vonzó és valós alternatívát a regnáló hatalommal szemben? Gyurcsány történetét mindenki ismeri. Politikai teljesítményét, múltját, annak közvetlen és közvetett következményeivel együtt.

Mint politikus bukottnak számít? Feltehetően annak, hiszen elutasítottsága töretlen, szimpatizánsai, szavazó táborának létszáma csekélynek mondható, azonban ilyen alapon Orbán Viktor is bukott politikusnak számít, hiszen az ő és politikája támogatottsága sem fed le 2-2,5 millió szavazópolgárnál többet a közel 8 millióból. Esetükben felmerül a kérdés, melyet a jelenlegi politikai viszonyok és társadalmi, gazdasági légkör indokol, hogy ez a jelentősnek még is csak jelentős tömeg szimpátiája, lojalitása, támogatása, mennyire valódi? Mennyire igaz? Nem lehet, hogy arról van szó, hogy ezek az emberek, akik magukat ebbe a csoportba sorolják, csupán félelemből teszik ezt? Féltik az állásukat (közmunka), a családjukat, az egzisztenciájukat, a jövőjüket, a jelenüket, illetve a bevándorlás kérdése körül felépített történet okozta sokk okán. Utóbbi egyértelműen megállapítható, hiszen az áprilisi szavazás eredménye okozta megdöbbenés következtében számos cikk, felmérés született arról, hogy a bűnősnek kikiáltott vidék, miért szavazott újabb bizalmat a narancsos kormánynak. A bevándorlók, akikkel gyakorlatilag nem is találkoztak, akikkel nem volt tapasztalásuk, élményük, valós ismeretük. Azonban a történet annyira életszerűen és ijesztően átment a társadalom zömén, hogy a valóságot félretéve, a mindennapok szomorú valóságát felülírva engedtek, és az egyéni érdekeiket előtérbe helyezve - a konzervatív értékrend a közösségben hisz, nem az individuumban-, ugyanakkor feladva addigi értékvilágát, nemet mondott a bevándorlásra. Arra a jelenségre, ami Magyarországot pár napig tartotta csak mozgásban, arra, amit közvetlenül nem látott (tisztelet a kevés kivételnek!).

A kormány intézkedéseit számos ponton lehet és kell is bírálni, amit sokat meg is tettek, tesznek. Ezzel nincs is semmi baj, sőt! Elvárandó, hogy a mindenkori kormányok munkáját bírálják, alternatívát mutasson fel, javaslatokkal álljanak elő, amit azok vagy elfogadnak, vagy nem, vagy megfontolnak, vagy nem. Egy demokráciában ez természetes. Nem is ezzel van baj, nem csak ezzel.

A baj ott kezdődik, hogy a társadalom egésze olyan világba került, olyan valóságba sodorta magát, jelentős állami támogatással, amelyből kijönni, kijózanodni nagyon nehéz, nagyon hosszú, bár meglehet, hogy nagyon is gyors és könnyű folyamat. Utóbbi esetén azonban számolni kell egy jelentős sokk hatással, pánikszerű reakcióval, fájdalmas ébredéssel.

A társadalom mélyen polarizált, melyet a parlament összetétele is tükröz. A választási rendszer visszsságain és annak eredményén most nem időznék, annyit azonban megjegyeznék, hogy az ellenzék jelenlegi állapotát és az ország apolitikus állapotát figyelembe véve, más választási szisztéma mellett sem született volna jelentősen más eredmény.

Tegnap én is elmentem erre a bulira, gondoltam viszek valami szakmaiságot a napba. Nem okozott meglepetést amit láttam és hallottam. Hatvan év feletti emberek gyűltek szorosan az aktuális előadó körül, előtt, hátrébb kevés járókelő, akik inkább csak szórakozásból voltak ott, és lévén, hogy egy sétálóutca közepén volt a rendezvény, járókelők kíváncsi tekintete is arra-arra felé tévedt.

A közeli vendéglátóhelyek vendégei biztos értékelték az ingyen műsort, vagy pont hogy nem értékelték a performanszt, azonban azt látni kell, hogy még ha Gyurcsány nem is tartozik a népszerű politikusok közé, az állóvizet mindig felkavarja, politikai disputát kreál, ami ugyan rendre alább hagy, de mégis elindít valamit. El elindítja, viszont egy ponton megragad a kommunikáció. Megragad, mert nincs aki tovább vigye. Az ellenzék nem áll be a DK mögé, miért is tenné? Nem is kell neki. A DK egy külön párt, saját programmal, ideológiával, értékekkel. Képvisel valamit, azért kiáll és szimpatizánsainak eleget téve teszi a dolgát. Az ellenzéki tömbhöz tartozó más pártok is hasonló jellemzőkkel bírnak. Ez így normális. Egységes fellépés pont ezért nem működne. Többen vannak és rendkívül heterogének. Egy-két pontban ugyan hasonló nézeteket vallanak, de alapvetően más értékeket képviselnek, más programmal rendelkeznek. Ezért egy közös, hosszabb távon működő munka sem lenne sikeres és gördülékeny. Instabilitást eredményezne, kormányzóképtelenséghez vezetne, amely egy állam számára sem vetít elő pozitív folyamatokat.

Tehát a magukat ellenzéknek valló formációk dolga roppant nehéz, de nem megoldhatatlan feladat. Csupán annyi kell, hogy meghaladva a Fidesz- KDNP kormány ‘politikáját’, és előállni a valósággal. Egy olyan alternatívával, mely magában foglalja a bevándorlás okozta valós képtől elkezdve a nyugdíjkorhatár szükséges emeléséig, vagyis egy átfogó tablóval, valós adatokkal, kijózanító leírásokkal. Majd kidolgozni a megfelelő stratégiát arra vonatkozóan, hogy a reakciókra milyen viszontreakciókkal reflektálnak. Vesztenivalójuk úgy sincs, Ilyen formán felesleges azon lamentálni, hogy egy-egy lépésükre a kormány-kommunikáció mivel lép elő.

Szóval, ott voltam a bulin. Hátul, egy oszlop mögött elbújva figyelve arra, hogy még véletlenül se vegyen észre senki. Én is féltem, komolyan. Pedig nem szabadna félnem, nem akarok félni. Nem akarok úgy élni, hogy kétszer is meg kelljen gondolnom azt, hogy hova mehetek el és hova nem, mit mondhatok, hol mondhatom és hol nem, mert lehet, hogy olyat és úgy és ott és ....vége.

Nincs ez így jól....

Számolunk. Mindig csak számolunk. Minden döntés előtt spekulálunk. Ha így döntök, mi lesz, ha úgy akkor mi lesz. Melyik döntés, melyik lépés lenne a leghasznosabb vagy épp az, amelyik a legkisebb rosszat, fájdalmat okozza.

Melyikkel járok a legjobban vagy épp a legkevésbé rosszul.

Lamentálunk a mi lenne ha, majd a mi lett volna ha kérdéseket magunknak szegezve, gyötörve és kínozva magunkat a másik alternatíva valós vagy képzelt előnyeivel.

Persze, máshogy kellett volna, nem ezt kellett volna, nem így kellett volna, nem most kellett volna és még sorolhatnám napestig, hogy melyek azok az állítások, tévképzetek, amelyekkel próbáljuk mérsékelni a kétségeket, a fájdalmat, a csalódást, azt, hogy ismét kudarcot vallottunk, ismét rossz utat választottunk vagy épp mazochista lévén nagyobb hangot adva nekik élvezzük a mocsárban való taposást.

Mióta létezem, sorozatosan hozom a rossz döntéseket, mindig, állandóan. Képtelen vagyok helyesen kiszámolni, hogy egy- más döntéseim milyen következményeket von, vonna maga után. Illúziók közepette, idealizált helyzetképekkel operálok, a talaj felett állok és azt képzelem, hogy nekem minden sikerülni fog, én mindent meg tudok csinálni. Aztán szembe jön a valóság és nagyon drága árat kifizetve szembesülök a ténnyel, hogy nekem semmi, soha, én semmire, és, hogy újfent tévedtem. Megint rossz irányba fordultam, megint elcsesztem.

Ekkor jön a tűzoltás, a pánik, a visszakuncsorgás, a megszégyenülés, az ön - és célok feladása és az újrakezdés. Még egy fejezetet sem sikerült maradéktalanul befejeznem az életem kis könyvében. A legtöbb félbe maradt, befejezetlenül, megunva, feladva, lezárulatlanul a vég előtt megszakítva, de akad olyan rész is, amelyre pár sor után került új, tiszta lap.

Nem hangzik izgalmasan, nem is az. Tele van tévedésekkel, álmokkal, hibákkal, illúziókkal, szánalommal és általánosságokkal. Tündérmesének indult, és valósággal végződött. Valósággal, melyben nekem nincs helyem. Az élet az a játék, amit én nem tudok játszani. Nem értetem meg a logikáját, nem ismerem a szabályait és nem látom át, nem látom az értelmét, a célját. Lehet nincs is? Bár lehet, előbb azt kellene kitalálnom, nekem mi keresni valóm van itt vagy ott, vagy bárhol is legyek, miért vagyok pont ott?

Hibák egyenes láncolata. Gyönyörűen kivehető szemekkel, csillogó fogakkal, apró kis lakatokkal díszítve és tövisekkel díszítve. Talán így írható le legjobban az életemet alkotó láncolat, amely az elmúlt 28 év alatt formálódott, fejlődött, nőtt és vastagodott, lett erős, merev, törhetetlen, hajlíthatatlan és amely ugyan kiállta a természet szeszélyének próbáit, de az élet rugalmasságával szemben alul maradt. Alul, lent, a porban, ahol a tövisek alkotta szövetség igaz, megvédi, de egyben minden el is kerüli.

Így próbáljak meg jó döntést hozni.

Nem tudok számolni. Nem ismerem a tényeket. Nem ismerem a valóságot. Egy burokban élek, vastag falú buborékban, ami mindentől megvéd, de mindenkitől el is taszít. Mint az azonos pólusú mágnesek. Erős taszító erővel.

Drágán megfizetek. Minden egyes lépéssel egy csont törik, egy álom rémálommá válik, egy ér elpattan és a vér csak folyik, folyik egészen addig, amíg nem hozok egy másik rossz döntést, amikor egy másik ér pattan és egy másik érből indul útjának egy vöröslő vér-patak. Ez tart addig, amíg van mi folyjon. De a vér is véges, és fogytán van. Az utóbbi években jelentősen megcsappant, ami azt jelenti....mit jelent?

Semmit sem jelent. Mert nincs jelentése. Nincs jelentősége. Elfogy és akkor nem lesz. Ennyi a történet....

Tegnap este, tőlem szokatlan módon, elég sokáig lent voltam a lányokkal a büfében. (Kollégiumban lakom 5 másik lánnyal egy szobában, büfé a koli alagsorában található, itt zajlik a kulturális élet, igaz elég lajtosan, de azért zajlik.)

Lánkák- én csak így hívom őket en bloc- ittak egy-egy valamit, chipset majszoltak és közben beszélgettünk, amolyan „szobaépítő” esti beszélgetést tartottunk. Igaz, én csak ültem, néha kinyögtem egy nem-igen-nem-et, de alapvetően jó hangulatban telt a cseverészés.

Ami ezt a posztot még is életre hívta, az, az a gondolatmenet, ami lefekvés után született a fejembe. Miután feljöttünk, én lezuhanyoztam és lefeküdtem. Igazából roppant dühös és ideges voltam. Hirtelen minden, egy csapásra, vagy pár elhangozz emlék hallatára, értelmét vesztetette. Úgy éreztem, egy jelentéktelen senki vagyok, aki előtt nemhogy pozitív perspektíva nem áll, de még egy hajszálnyi reménysugár sem, ami azt sugallná, hogy a végzésem után- idén diplomázom- valami új, valami jó, jobb következne az életemben, mint ami eddig volt.

Meséltek a szilveszterükről, a karácsonyukról, arról, hogy milyen jól érezték magukat, a otthoni barátaikkal milyen jó volt ismét együtt bolondozni, a családdal együtt lenni. Majd, felelevenítették régi élményeiket, szülőkkel való külföldi utat, csoki gyárlátogatást, jövőbeni külföldi tanulmány terveket, itthoni továbbtanulási elképzeléseket, stb.

Ők mind városban nőttek fel. Számukra vidék a nagyszülőket jelenti, ahol hosszabb-rövidebb időt töltöttek gyerekkorukban, és amire ma is nagy szeretettel gondolnak vissza. Idealizált hely.

Szüleik képzett emberek: tolmács, közgazdász, óvónő, író, telepvezető. Gimnáziumban végeztek, nyelveket beszélnek, világlátottak.

Csodálatos emberek, nagyon szeretem is őket, hiába a 6-7 év korkülönbség, még is jól megértjük egymást, nincs konfliktus vagy bármi probléma.

Szóval, velük szemben én egy Isten háta mögötti kis faluból jöttem. Igaz, már város, de akkor is őrzi és ápolja falusi jellegét, annak minden hátrányával és előnyével együtt. Ez a település valóban a civilizációtól eléggé el van szeparálva, már ami a kulturális élet, a pluralizmus, az innováció és a modernitás jelenlétét illeti. Helyi, önkormányzati fenntartású általános iskolában végeztem, nem sokkal a rendszerváltás után, így kvázi még a szocialista attitűdöknek megfelelő oktatásban részesültem, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Középiskolát egy közeli városban végeztem, szakmunkás tagozatban. Ezt követően „gyorstalpalón” (2 év) leérettségiztem, majd Főiskolára mentem. Miután itt is végeztem, két évig gyakorlatilag nem csináltam semmit. Egy évig állást kerestem, hiába, közben volt egy-két alkalmi munka -takarítás meg ilyenek. Aztán fél évig egy gyárban voltam operátor- én a gyárba dolgozni mentem, nem turistáskodni-, megint fél évig közmunkás voltam, végül eljöttem tanulni.

Külföldön soha nem jártam, nyelvet nem beszélek - amit mélységesen szégyenlek!- , emiatt a diploma is csúszik. Anyukám legmagasabb iskolai végzettsége általános iskola, apukámé szakmunkásképző. Egész életükben ugyan ott dolgoztak, egykori TSZ, ma hordógyár. Ők sem voltak világutazók. Ott voltak, ahova a TSZ kirándulni vitte őket. Míg a lánkák tudatosan készültek az egyetemre, az ERASMUS-ra, én utóbbiról itt hallottam először, előbbire pedig csak az álmaimban mertem gondolni, ami a tanulmányi eredményeimen is meglátszott.

Míg a jövőre vonatkozó elképzeléseikről meséltek és az emlékeiket idézték fel, egészen apróra zsugorodtam össze. Hozzájuk képest olyan aprónak éreztem magam, amit csak mikroszkóppal lehetne látni, és rendkívül méltatlannak éreztem azt, hogy itt vagyok, egyetemre járok, és utópisztikus terveket szövögetek.

Előttük óriási lehetőségek állnak, hiszen tehetségesek, okosak, képzettek, megfelelően szocializálódtak, kozmopoliták és esélyük is van arra, hogy mindazt megvalósítsák, amit kitűztek maguk elé.

Én viszont, ha haza megyek, nem marad más, mint vagy a közmunka vagy a gyár négy műszakban. Ez jutott az olybá’ idealizált vidéknek. Öröm az ürömben: legalább választhatok!

 Bevezető

Szoktuk mondani, hogy „kisebbségben vagyok a véleményemmel” ami azt jelenti, hogy egy olyan nézetet, gondolatot képviselek, amely nem illeszkedik a többség szemléletével, ami elüt az általános norma rendszertől, vagy éppen más értékeket hangsúlyoz, mint a társadalmi átlag. A kissebség kifejezést tehát pejoratív értelemben használjuk, olyan jelentéseket és érzelmeket kapcsolunk hozzá, amely negatív, disszonáns, el- és visszautasító magatartásra késztet bennünket.

Ha megnézzük egy állam népességét, annak összetételét, azt látjuk, hogy az nem alkot egy egységes egészet, vagy is nem homogén. Hollandia például rendkívül heterogén. Rá az oszlopos társadalom a jellemző, ami azt jelenti, hogy nem pusztán a vallon, flamand és holland etnikumok mentén fragmentálódik, hanem számos szubkultúra is színezi a társadalmat.

Vagy Spanyolországot említve a katalánok rendelkeznek nagyobb számú kisebbséggel, akik napjainkban a függetlenségükért, az autonómiájukért küzdenek. Esetükben arról van szó, hogy adott egy állam, jelesül Spanyolország, amelynek részét képezi egy olyan etnikai csoport, amely alávetettként élt az országban kisebb-nagyobb függetlenséggel, egyben az alkotmányban rögzítve azt, hogy a nemzet részét képezi. A katalánok azonban önálló államisággal akarnak érvényt szerezni kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai értékeiknek.

Magyarország a történelme során mindvégig egy soknemzetiségű, afféle multikulturális társadalom volt, többek között ennek is a következménye a kulturális gazdagsága, a hagyományainak a sokszínű, széles palettája. A KSH 2011-ben készült népszámlálási adatsora 13 nemzetiséget sorakoztat fel, melyek közül a cigány (roma, beás) nemzetiségűek szerepelnek kimagasló számmal (244834), azonban az anyanyelv használat tekintetében csupán a negyedikek (1028) megelőzve a német, román és szlovák kisebbségek gyakorlatát.

Vajon miért fordul elő egyre nagyobb gyakorisággal az, hogy valaki egy adott nemzetiséghez tartozónak vallja magát, de a nyelvet nem beszéli, identitása eltérő, kultúrájában és hagyományaiban egy más nemzet normarendszerét követi?

Dolgozatomban megpróbálok rávilágítani arra, hogy mi befolyásolja egy társadalom viszonyát a kisebbségekhez, illetve, hogy mit tehetünk annak érdekében, hogy a fennálló konfliktusokat megszüntessük, intenzitásukat csökkentsük.

Fogalom tisztázás – integráció vs. asszimiláció

Azonban azt tisztázni érdemes, hogy a kisebbség alatt nem kizárólag egy nemzetiségi csoportot értünk, hanem ide sorolandó minden olyan halmaz, amelynek van közös identitása, értékei, céljai, múltja, jelene, jövő építési szándéka, rendelkezik egy olyan összetartó erővel, amely által közös fellépésre képes, egységes arculattal tud megjelenni, ill. tagjai érdekeinek érvényesítésére képes és hajlandó. Egyetemes definíciója nincs. Így csak egy rugalmas meghatározást tudunk megalkotni, amelytől eltérni szabad és adott esetben kell is.

Kisebbség közé sorolunk olyan közösségeket, amelyek valamiben eltérnek a társadalmi átlagtól, a többségtől, és mint egy apró sziget ékelődik be a társadalomba, azon belül alakít ki egy életteret, amely lehet nyitott és zárt is. Létszáma változik, ahogy értékei, érdekei, norma rendszere is módosulhat a tagok gondolkodásában bekövetkezett változások, illetve a környezeti változások függvényében.

Ilyen társadalmi csoportot alkotnak a szellemi-, testi fogyatékossággal élők, a különböző vallást gyakorlók, szubkultúrák képviselői stb.

Az, hogy milyen kapcsolat van a kisebbség és a többség között sok mindent elárul az adott országról, annak politikai berendezkedéséről, politikai elitjéről, polgárainak szocializációjáról, azok szociálpszichológiai állapotáról, tolerancia és szolidaritás szintjéről, továbbá érzelmi gazdagságéról, fejlettségéről.

Ott, ahol a polgárság egy magasabb szinten áll, ahol az állam gazdaságilag, politikailag, kulturálisan és társadalmilag fejlett, ahol van hatékony szociálpolitika, ott a kisebbség-többség együtt élése harmonikusnak, problémamentesnek mondható. Természetesen konfliktusok mindig jelen vannak, azok kiküszöbölhetetlenek, azok permanens jelenléte nem kisebbség-többség dichotómia eredménye, hanem Arisztotelészt és Platónt idézve a magántulajdon megjelenésének.

Társadalmi-, politikai- és szociális kérdés hangsúlyosan a nemzeti kisebbségek tekintetében fogalmazódik meg, így a köznyelvben az ő jelenlétük okozta nehézségek kerülnek fókuszba. A többi csoport marginalizálódik, gyakorlatilag „megfeledkeznek” róluk, és mint kisebbség nem tartják számon őket.

A velük való foglalkozás, a megsegítésük, kompenzálásuk, a feléjük gyakorolt tolerancia és szolidaritás épp olyan fontos, ha nem fontosabb – lévén, hogy beteg emberekről beszélünk, mint az egészséges társaiké.

Véleményem szerint különbséget tenni egészséges és beteg, gazdag és szegény, tanult és tanulatlan, klasszikus zenét és rock zenét kedvelő stb. között nem szabad. A különbségeket csökkenteni, az esélyeket egymásoz közelíteni kell, ezeket az embereket a társadalom többségével azonos szintre kell emelni. Hogyan?

Az integráció-asszimiláció kérdése örök és máig megválaszolatlan. A fogalmak definíciójával sokan nincsenek tisztában, keverik őket. Az integráció szót gyakran helytelen kontextusban alkalmazzak, ami így félreértésekre ad, adhat okot.

Az integráció kifejezés általános értelemben egységesülést, beilleszkedést, vagy beolvasztást, hozzácsatolást jelent.

Mind a sajtóban, mind a szakmai, tudományos munkákban rendkívül elterjedt fogalom használata több szempontból sem egységes, pontos jelentése inkább körvonalazható illetve folyamatos szociológiai tudományos viták tárgya is egyben:

Az ENSZ egyik független kutatóintézetének[1] munkatársai szerint a kifejezéssel kapcsolatban négy megközelítést érdemes kiemelni. Az első szerint egy olyan mindent magába foglaló irányzat, melynél a társadalmi integráció egyenlő jogokat és lehetőségeket jelent minden emberi lény számára. Képviselői szerint akkor beszélhetünk társadalmi integrációról, ha tovább javítjuk az életlehetőségeket. Ennél a megközelítésnél a társadalmi integráció ellentéte a kizárás.

A második szerint a társadalmi integráció egyfajta növekvő szolidaritást és kölcsönös identifikációt jelent. Ilyen értelemben a társadalmi integráció úgy értelmezhető, mint a harmonikus interakciót és szolidaritást elősegítő tényező a társadalom minden szintjén (pl. család, közösségek). Ennél a megközelítésnél a társadalmi integráció ellentéte a dezintegráció.

A harmadik szerint a társadalmi integráció negatív konnotációjú fogalom, ugyanis végeredményben mindenkire az uniformizáltságot kényszeríti rá.

A negyedik megközelítés szerint a társadalmi integrációnak sem pozitív sem negatív értelme nincs, ugyanis nagyon leegyszerűsítve nem más, mint az emberi kapcsolatok egy létező strukturális mintája egy adott társadalomban.[2]

Noha napi szóhasználatban kiemelten egyes kisebbségek, illetve a társadalomba kívülről érkező bevándorlókkal kapcsolatban kerül szóba, valójában bármelyik fenti megközelítést vesszük is figyelembe a fogalom jóval általánosabb; illetve ezek a leegyszerűsítő megközelítések és a szó ilyetén használata elfed valós társadalmi kérdéseket, illetve számos társadalmi integrációs problémáról megfeledkezik.

Az asszimiláció vagy beolvadás etnikai szempontból az a jelenség, amikor egy etnikum (népcsoport, nemzet, nemzetiség) vagy annak tagja nem képes saját értékeinek megtartására, és a többségi vagy más etnikum részévé válik. A beolvadás lehet egyedi vagy csoportos, továbbá önkéntes vagy erőszakos.

A társadalom, a társadalmat alkotó egyének különböző képen kezelik a kisebbségek helyzetét. Országonként is differenciált a megítélésük, a kérdésekre adott válaszok. Magyarország tekintetében az látható, hogy míg a rendszerváltás előtt alapvetően elfogadó volt, addig mára kialakult egy olyan fokú bezárkózás, amely kirekesztéssel párosul, sztereotípiákra épül és negatív tudat társul hozzá. Alapvetően a cigánysággal bánik idegen testként, míg a fogyatékosokkal nem törődik, az alternatív közösségeket pedig elutasítja, elítéli, megbélyegzi.

A 1990-es éveket megelőzően, a szocializmusban nem volt jellemző az ilyen mértékű gyűlölet és tolerancia hiány, az emberséges magatartás. Ennek talán az az oka, hogy az egyén szociálpszichológiai szükségletei ki voltak elégítve. Volt állása mindenkinek, biztos egzisztencia, család, barátok, ideológia, cél és mindenkinek meg volt a helye a társadalom egészében. Ezt váltotta fel a szovjetunió felbomlása, amely bizonytalanságot, versenyt, veszélyt hozott a demokrácia, a liberalizmus és a kapitalizmussal együtt, amelyekkel a magyar társadalom a mai napig nem tud mit kezdeni, nem tud megérteni, kihasználni. Az emberek frusztráltakká váltak. A versenyben többen elbuktak, mások lehetőséget nem kaptak, míg mások többet is, a gazdaság portfoliója jelentősen módosult, tisztult, azonban a társadalmi egyenlőtlenség nőtt, és nő egyre jobban, ami azt eredményezi, hogy az embereknek szükségük van valamire, valakire, akire rávetíthetik az életük rosszra fordulásának okát. Valakit okolhassanak azért a hiányosságért, ami a szükségleteik kielégítését visszatartja. Ezek eddig a cigányok voltak, most a menekültek, de a testi-, szellemi fogyatékkal élőket is többen elutasítják, gondolván, nem tesznek hozzá a jóléti állam fenntartásához, abból csak kivesznek és terhet jelentenek az állam működésének szempontjából.

Javaslat

Mi tudna ezen változtatni? Az integráció vagy az asszimiláció? Utóbbiról igazán csak sokad generáció esetén van relevanciája beszélni, akik már az adott környezetbe születtek, annak az országnak a szocializációs mechanizmusában nőtt fel, annak értékrendjét sajátította el, és a felmenői hazáját nem igazán ismeri. Mondhatjuk, hogy ez önfeladást jelent? Nem, mert az ilyen egyén identitása az adott állam identitása is egyben. Nyilván ez lenne az ideális felállás, azonban az élet ennél jóval bonyolultabb. Azt senkitől nem lehet elvárni – jogállami, demokratikus és emberi-és kisebbségi jogok tiszteletben tartásának keretein belül-, hogy feladja önmagát és eldobva addigi életét magába fogadjon egy idegen kultúrát. Ez mentálisan is megterhelő, sokszor fizikai akadályokba is ütközik. Ekkor, mint egy fajta alternatív megoldás jön az integráció, ahol öntudatát megőrizve lehet egy más kultúra tagja. Ennek sikeressége a befogadó államon épp úgy múlik, mint a befogadást kérőn.

Az integráció sikeressége és egy közösséghez tartozás között van korreláció?

Egymás mellé állítva az integrációt és egy, már meglévő közösséghez tartozást, óhatatlanul ellentmondást észlelhetünk. Ennek feloldása nem nehéz feladat, hiszen gyakorlati példával szemléltethető a kérdés mögött meghúzódó állítás.

Magyarországon élő német kisebbség integrálódott, ugyanakkor megőrizte saját közösségét, ápolja hagyományait, őrzi kultúráját. Vagy a kínai népesség említve, akik hasonlóan a németekhez, integrálódtak, a társadalom részéhez tartoznak, de megtartották identitásukat, kultúrájukat, nyelvüket, életformájukat. Mindkét csoportot elfogadta a magyarság, képes és tud is együtt élni velük.

Negatív - és egyben a kérdés indokoltságát igazolandó példaként nézzük meg a cigányság életformáját, helyét a magyar társadalom szerkezetében:

A körülbelül 700-800 ezer fős cigányság rendkívül széttagolt és szeparált életformát folytat. Közösségként azonban nem lehet róluk beszélni, hiszen nem alkotnak homogén réteget, nincs közös múltjuk és többségének cigány identitása sincs. Viszont a cigányság komplex fogalma alatt számos „al” csoport található: oláh, beás, kárpáti, romungo stb. Ez a tény is nehezíti a feladat megoldását. Mivel ennyire szétaprózott, heterogén és nehezen megfogható, nem lehet róluk közösségként beszélni, vagyis se ide, se oda nem tartoznak. Ez jelentheti azt is, hogy így akár az asszimiláció is megvalósulhatna, de azt is, hogy ez a gátja annak, hogy nem sikerül az integrálásuk, hiszen egyfajta identitásválságban élnek, ami megszüntetését a magyar társadalom magatartása sem könnyíti meg.

A közösségben élők integrálása miért működik? A válasz az, hogy azért működik náluk, mert biztonságban érzik az identitásukat, ápolhatják a hagyományaikat, így a beolvadás által nem kell feladniuk, nem élik meg önfeladásként az életformájukat. Velük szemben a cigányság, akik nem rendelkeznek ilyennel, így nincs mit feladni, nem tudnak betagozódni, nem tudnak részévé válni egy olyan halmaznak, ami stabil identitással, értékrendszerrel rendelkezik, hiszen nem ismerik, nem tudják azt azonosítani, nem tudják értelmezni, így elsajátítani sem. Ehhez kellene a társadalom részéről a segítség, a támogatás, a szolidaritás és a tolerancia, az egyenlő feltételek biztosítása, az oktatás széleskörű hozzáférhetősége, de mindenekelőtt a lehetőség megadása, a nyitottság és az esély megadása, hogy részévé váljanak annak, aminek eddig, mint idegen test voltak a részesei.

Ezt a képletet rávetíthetjük a többi kisebbségi csoportra is, hiszen kellő nyitottsággal, elfogadással, humánus bánásmóddal, szolidaritással és esélyegyenlőséggel a kisebbség nem lesz elszigetelt kis csoport, nem lesz pejoratív értelmű, hanem olyan részt fog képez a társadalomban, amelyről nem részként beszélünk, hanem egészként. Egészként, hiszen szerves elemévé válik a komplett társadalomnak.

Sok minden más lenne, minden más lenne….

Konklúzió

Összegezve tehát az látható, hogy a kisebbségek és a társadalom viszonyát több tényező is befolyásolja. A társadalmi környezet, szocializációs folyamatok, gazdasági –politikai - kulturális fejlettség, mentalitásbeli kérdése, sztereotípiák mélysége, egyéni tapasztalások, attitűdök stb.

Mivel viszonyról beszélünk, feltételezzük az irány kétoldalúságát. Tehát, ha az egyik fél elzárkózik, vagy elutasító magatartást tanúsít, a visszacsatolás máris megszakad, vagy létre sem jön, ami konfliktusok forrása lehet és lesz is. Amennyiben a kommunikáció létrejön, és érdemi tartalmat kap, a viszony, a kapcsolat létrejön és elindul egy olyan párbeszéd, amely megoldást kínál az esetleg- vagy valóban fennálló problémára, illetve egy olyan alternatív életforma/jövő képét vetíti előre, amely mindkét fél számára prosperáló lehet hosszabb tavon (is). A tartós együtt- és egymás mellett élés egyik alapvető feltétele válna ez által teljesítetté, ami a következő generációk számára is jelentős javulást eredményezne az életkörülmények és a jövőbeni kilátások tekintetében.

[1] Cynthia Hewitt de Alcántara and Dharham Ghai. United Nations Research Institute for Social Development, 1994.

[2] Bocz, 2002. http://www.socialnetwork.hu/cikkek/bocz2002MSZT.htm

A tizennyolcadik születésnapomnak többé-kevésbé örültem, nem repestem, de elfogadtam. A húszadikat egyenesen tragédiaként éltem meg. Azóta sem ünneplem meg eme évfordulót, sőt, óhatatlanul is fáj minden egyes felköszöntés. Olyan, mint ha apró picike késecskékkel szurkálnák a testem minden pontját, és hozzá még mosolyognak is, miközben fanyar arcom kelletlen kifejezéssel próbálja leplezni mélyről jövő kínját.

Az életem definiálására nem megfelelő kifejezés az „élet”. Ez inkább passzív vegetáció, sodródás az árral, halálra várva küzdés a túlélésért.

Egyre jobban elszomorít és kétségbe ejt az a folyamat, amely ugyan már évek óta zajlik, de mintha az utóbbi pár évben drasztikusan felgyorsult volna. Ez olyan, mint egy vonat, amely eddig csak döcögve közelített a szakadékhoz, ám érezve a lendület és a sebességben rejlő hatalmas erőt, maximum sebességre kapcsolva száguld… hova is? Halálba? Pusztulásba? Más dimenzióba? A végtelenbe, ahol nincs megállás csak szüntelen verseny? Oda, ahol nem számít az erkölcs, az értelem, az érzelem, a tehetség, a tudás, a könyörület, az empátia, a tolerancia, mindazok az értékek, amelyek egy embert emberré tesznek?

Gondolom, nem kell ecsetelnem mire utalok. Az a mérhetetlen gyűlölet, irigység, önzés, kapzsiság, galád törtetés, sunyiság és napestig sorolhatnám meg, mindez a szenny, ami az emberekből árad, megijeszt. És nem csak ez, mert ennek van oka. Nem lehet az, hogy a világ magától így lesüllyedt volna egy olyan szintre, ami még a történészek által „sötétnek” bélyegzett középkorban is megrökönyödést váltott volna ki.

Bele mehetünk vádaskodásokba, hogy ez mind a politika és a kapitalisták műve, és Sorosé, meg a mulitké stb. Ennek azonban személy szerint nem látom értelmét, hiszen ez a halmaz - most tegyük egybe őket, bár átfedés ugyan van közöttük, még sem egy kategória valójában- még így is kisebb, mint az e halmazból kimaradóké. Ilyen formán tehát az emberek igen is hibásak ezért az állapotért, tehetnének az ellen, hogy egy barbár világgá váltunk.

Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb és komplexebb dolog, ami több ismeretet és kutatásokat kíván, én csupán annyit mondok, hogy megrémiszt, és a jövő, amelyet előrevetít, nem sok jót ígér. Sőt!

Szóval élni nehéz, egyre nehezebb és így a harmadik x-hez közeledve kezdem úgy érezni, hogy se értelem, se tehetség nincs bennem, ill.  jövő sincs előttem.

Minden nap szembe jön velem több olyan hiányosság is, amit már nem tudok behozni és óriási hátrányt jelent számomra.

Öreg vagyok, fáradok. Az anorexia és a depresszió, e két dolog az, ami több mint tíz éve töretlenül kitart mellettem, kísér a pusztulásba vezető úton, és majd átsegít a holt ponton.

Átsegít, vagy átlök, igazából mindegy is, lényeg, hogy általuk lassan az enyészet részévé válok, fizikailag is a semmivel egyenlő, és akkor már nem fogok félni attól a jövőtől, ami a világra vár…

Ide-oda pakolom a könyveimet, egyik polcról a másikra a ruháimat, más más rendszer szerint rakom sorba. Hol a szín, hol az évszak, hol pedig a hordozási gyakoriság alapján. Vagy amit épp kitalálok. A könyveket sem rakom mindig ugyan oda. Azokat is rendre más szisztéma szerint rakom egymás mellé, vagy a polc bal oldalától vagy a jobb oldalától befelé. A cipők sem néznek mindig egyformán rám. Azok általában stílus szerint borulnak a lábam elé. Sok nincs, szóval sokat nem tudok velük szöszölni, de így is mindig meg tudom oldani, hogy mindig máshol, máshogy legyenek.

Szeretem a csészéket. Sok van belőlük. Azokat is naponta átpakolom. Szépen letörölgetem őket, találok nekik funkciót. Kisebb virágot, ceruzákat, tollakat vagy gyertyát tartok bennük, de persze zömük csak amolyan „porfogó”.

A hét valamely napján mindig az ölembe teszem a fotós dobozt és valamilyen szempont szerint csoportosítom őket. Volt már a szerint rendezve, hogy kit ábrázol, hol készült, fekete fehér vagy színes, ronda vagyok vagy nem is szerepelek rajta. Bár amiken csúnya vagyok, vagy úgy egyáltalán rajta vagyok, azok szépen külön vannak rakva egy dobozba, amihez senki nem nyúlhat hozzá. Azt én is csak ritkán veszem elő, akkor, amikor valamilyen mazochista indíttatásból elkezdem őket nézegetni, emlékeztetve magam arra, hogy mennyire jelentéktelen forma vagyok, illetve, hogy az önbizalmam hiánya és az önmagam iránti utálat nagyon is indokolt.

Folyton pakolok. Otthon is. Pakolok és takarítok. Sok fejtörést is okozok vele, mert miattam nem találnak meg semmit. Ekkor hangos kiáltás, hogy már megint hova tettem, megint pakoltam. Ennek köszönhetően viszont észreveszik, hogy létezem.

Rendezgetek, igazítgatok, strukturálok, építkezem, majd rombolok, pusztítok és káoszt, anarchiát okozok, hogy aztán előröl kezdjem a rend csinálást, amibe gyönyörködöm és megdicsérem magam, hogy lám, a förgetegbe is szélcsendet és ragyogást teremtettem.

Ennek azon egyszerű lélektani vonatkozás van, hogy az önmagamban tomboló vihart, sőt hurrikánt nem tudom kezelni. A bennem zajló anarchiát nem tudom normalizálni. Életem várát nem tudom felépíteni, az alapokat lerakni, a káoszba rendet teremteni, a sírásból mosolyt fakasztani.

Gyűlölet, ami a világban zajlik, bennem is tombol, csak épp magammal szemben. Hogy miért? Mert ami létezik, mindent elpusztítottam magam körül. Mindent elrontottam, amibe belekezdtem, már ha egyáltalán belekezdtem. A legtöbb dolgot csak elméletben, gondolatok szintjén vittem végig, a gyakorlatot már nem élték meg. Ahogy a dolgaim rendszere is képlékeny, úgy az én gondolkodásom, hangulatom is a pillanat tört része alatt fordul egyik végletből a másikba. Ide-oda teszem a tárgyakat, mintha csak egy puzzle-t raknék ki, amellyel egy olyan képet szeretnék megépíteni, ami az életemet ábrázolja mint boldog, tiszta, rendszerezett világ, amiben fontos vagyok, okos, ügyes, szép és ami a legfontosabb, olyan, akit szeretnek.

Egyenlőre ezek közül még haloványan sem mutatkoznak meg ezek a jellemzők, érzések.

A legjobban és legszorosabban az öregség fojtogat. Öregszem, rohamléptekben, amivel önmagában nem is lenne semmi baj, csak hogy nem önmagában vonjuk le a konzekvenciákat, hanem a kontextust, a környezetet is nézzük. Az előtte utána állapotot is figyelembe kell vennünk mielőtt ítéletet mondanánk, vagy pánikozni kezdenénk. Így, ebben a formában már nagyobb, nagy baj az öregedésem.

A mérleg ugye két serpenyőből áll, jobb esetben. Az egyikben ott van az öregedés a másikban…őőő….izzé….semmi!

Szóval ez a nagy baj!

Egykoron Lenin Marx téziseire alapozta meg azt a választ, amelyet Oroszország válságának megoldásaként fogalmazott meg. Ezt később Sztálin merőben átformálva, ideológiai köntösbe újracsomagolva, az eredeti szándékkal élesen szembemenve valósított meg létrehozva egy új-más még is ugyanazt az országot, birodalmat, amely volt. Csupán a hatalom birtokosa és az ideológia változott. A nép és a hozzá tartozó politikai kultúra maradt, a meglévő törésvonalak éleződtek, újak mesterségesen alakultak, amelyek fenntartásáról és megszilárdításáról Sztálin és köre gondoskodott. Az ellenséggyártás, a feszültség és a permanens forradalom hétköznapivá válása olyan társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális sokkot eredményezett, amelyet sem Marx, sem pedig Lenin soha nem kívánt az országnak, az emberiségnek.

Sztálin ügyesen kiforgatta elődje filozófiáját, azt sajátos technikával alakította úgy, hogy az segítse, igazolja céljait, és hogy azok révén hatalmát legitimálja. Elképzelései, tervei megvalósítása során ugyan hivatkozik Leninre és Marxra, mint nagy gondolkodókra és olyan személyekre, akik a Szovjetunió nagyságát, Oroszország újbóli tündöklésének alapkövét fektették le, azonban Sztálin filozófiájának nem sok köze volt az említett gondolkodók téziseihez. Őt és birodalmát nem kell bemutatni, azt a legtöbben ismerik, annak minden borzalmas tetteivel, következményeivel együtt. Abban egyetértés van, hogy generalisszimusz által kiépített rendszer és az, amit a népével tett elítélendő és megismételhetetlen, mégis adódik a kérdés, hogy akkor az oroszok körében mégis miért népszerű és évről évre népszerűbb?[1]

Orbán tavaly 2017-et a forradalom évének aposztrofálta. Forradalom az emberek által a régi elit ellen, a politikai szereplőkkel szemben (tőkés-proletár), akik a liberális eszméket, a demokráciát tűzték zászlajukra, és ezek alatt kizsákmányolták a mi félénket (MI-ŐK dichotómia). A mainstream, aki lejáratódott, akik menekültek tömegét engedik be Európába (magyar kormány buszokon szállította a tömegeket az ausztriai határhoz), akik több Európát akarnak a nemzetállamok kárára stb.

Van egy gondolat, egy vízió, ami a kormányunk és az azt megszemélyesítő kormányfő koncepciója. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy üres lapokkal teli könyvet. Ezek a lapok a szerint vannak megtöltve, amit épp az adott helyzet megkíván, olyan kommunikációs panelekkel, amelyek szavazat maximalizálás célját szolgálják, illetve a hatalom megtartását.

Gondolhatnánk, hogy Orbán ügyesen taktikázik, ravaszul mélyíti a törésvonalakt, élezi az ellentéteket, tágítja az ollót a társadalomkülönböző rétegei között és minden lépése az irányba mutat, hogy 2018-as választást ismét megnyeri. Azonban ha a dolgok mélyére tekintünk, az eseményeket, mint folyamat elemezzük, azt látjuk, hogy a rendszer bomlik. Valójában soha nem volt szikla szilárd, csupán az erős pártfegyelem és a feltétlen lojalitás az, ami ezt a látszatot kelti. Ilyen mértékű fegyelem és szigorú hierarchia, az, hogy nincs egységes eszmerendszer, program óhatatlanul eredményezi azt, hogy a tagok állandóan cserélődnek, ebből pedig az következik, hogy megbomlik a rendszer, a politikai színvonal meredeken zuhan, hiszen az újak már nem hivatásos politikusok, hanem megélhetési, ami azt jelenti, hogy nem azért tevékenykednek a politikába, mert szívügyük a közjó előteremtése, hanem a saját egzisztenciális biztonságuk megteremtése. A következő lépés ami jelenleg is zajlik a belső csatározások, a pozícióharc, ami eddig még házon belül zajlik, de idők kérdése, hogy kívül kerül onnan. Ennek oka, hogy a párt belső szerkezete bomlik. A bomlasztó pedig a sok új, akik nem érzelmileg kötődnek a párhoz, hanem kizárólag az anyagi előnyök mozgatják, ami akár a másik feladását is okozhatják. Ők nem a párthoz, annak szellemiségéhez lojálisak, nem az eltartó, adófizető állampolgárhoz, hanem Orbán Viktorhoz. Nem kell ebbe többet belegondolni.

Orbán víziója nem új, nem eredeti, nem forradalmi. Talán nem is ő maga alkotta meg. Amit csinál, az már egy kipróbált modell, ami akkor sem működött, amikor kitalálták. Leporolta, adaptálta és most alkalmazza. Azonban ezek a célok nem megvalósíthatóak a XXI. században. A nemzetállamok léte véges. Ez nem különböző érdekek és háttérhatalmak összeesküvése vagy a magyar kormány megbuktatásának célja, csupán a globalizált világ, amelyben élünk. Itt minden mindennel összefügg, kapcsolatban áll, egymást kiegészíti, vagy épp feltételezi. Egy ilyen sűrűn átszőtt világban nem teheti meg egy állam sem, hogy autarkia-t valósít meg, hacsak nem a teljes elszigetelődés, a nemzethalál a cél.

Magyarország az élő példája annak, hogy az állam rossz gazda. Ezt Lenin is belátta. Tőke, befektetés nélkül nincs gazdaság, nincs kultúra, nincs társadalom. Az oktatás hosszútávú befektetés, ami állandó innovációt igényel. Az, hogy a diákokat szakmunkásba terelik, nem előremutató irány. Az egészségügy magára hagyásánál még az is jobb lenne, ha privatizálnák.

Az emberek akkor, Lenin és Sztálin korában sem akartak forradalmat, ahogy most sem. Ezt csak az akarja, aki félti a hatalmát, félti a birodalmát, fél az ismeretlentől, az újtól, az, aki képtelen tanulni és kárvallottja a pre-modern világnak.

A társadalom, a generációk közötti szakadék annak eredménye, hogy vannak a képzettebbek és a kevésbé képzettek, és ebből levezethető minden más ellentét. Az oktatás a kulcsa mindennek!

Nem az erő a politika nyelve ma és nem a projekt szemlélet, hanem az ész, a logika és a stratégiai gondolkodás. A mai politika nem az a politika, mint ami 20 vagy 30 éve volt. Ennek a generációnak y-z nevezzük bárhogyan, mások az igényei, az elvárásai, mint azoknak, akikhez igazából szólnak a pártok, politikusok. A jövő pedig bennük van, ezt kellene már észrevenni és a politikájukat eszerint alakítani.

Lenin ott hibázott, hogy nem vette figyelembe azt, hogy Marx egy modern demokráciára, működő piacgazdaságra építette fel tanait, Orbán pedig ott (fog) hibázik (megint), hogy egy személyre épít, aki (Simicskától eltérően) nem egy intelligens ember (ezt lehet tovább gondolni) és ott, ahogy Lenin, ő sem látja azt, hogy az országa és ő maga más irányba tart.

[1] Felmérés: Oroszországban népszerűbb Sztálin Putyinnál

http://www.maszol.ro/index.php/kulfold/82648-felmeres-oroszorszagban-nepszer-bb-sztalin-putyinnal

A jövő évi választásnak vitathatatlanul nagy tétje lesz, van. Tulajdonképpen minden választás, döntés nagy horderejű független attól, hogy azt egyénileg vagy kollektíven tesszük meg. 2018-as választásnak is annyi jelentése, lehetséges okozata van, ahány ember, beállítódás, szemlélet, érdek és érték. Mindenki mást vél felfedezni, mint mögöttes tartalom: EU vagy Moszkva; Nyugat vagy Kelet; Demokrácia vagy Diktatúra (autokrácia) ect.

Rendszert a történelem során gyakran váltottunk, pontosabban az uralkodó irányvonalnak megfelelően zajlottak Magyarországon a váltások. Ezek közül talán az 1989-90-es rendszerváltás volt az, ami így közel 30 éves távlatból is, rendkívül vitatott és sok tekintetben feltáratlan esemény volt. Ezt a váltást/változtatást békés, tárgyalásos úton vitték végig, a nemzetközi viszonyok befolyása alatt, által, okán. Ugyan is, ahhoz, hogy Magyarországon egyáltalán felvetődjön a gondolata a hatalmi viszonyok reformjának, később leváltásának és egy demokratikus mechanizmusnak, amely végén egy nyugati típusú, piacgazdaságra épülő és szabad, nyitott ország legyünk, nem kis mértékben járult hozzá a Szovjetunió válsága, Németország egyesítése, a hidegháború vége, Gorbacsov – Bush találkozója, illetve keleti blokk hanyatlása.

A rendszerváltás történetét a legtöbben ismerik. Sokan meg/átélték. Következményeik többek a bőrükön érzik a mai napik. A rendszerváltás 6 hónapos tárgyalások eredményeként született meg, ahol az uralkodó hatalom és az ellenzék igyekezett úgy lavírozni, hogy mindenkinek jó legyen. Demokratikus intézmények felállítása, demokratikus- liberális jogok átültetése az alkotmányba, piacgazdaságra átállni, magántulajdont preferálni, megalkotni egy olyan országot, amely legalább szavakban, írott szövegben, alkotmányos- és jogi keretekben értelmezve egy nyugati típusú demokratikus berendezkedésű Köztársaság, ahol érvényesül a hatalmi ágak elválasztása, alapvető emberi jogok, és amely azt a jövőt vetíti előre, amely végül, nem valósult meg.

Mi volt ez? A jólét, a jó élet, biztonság, gondatlanság, stabil egzisztencia, nyugati színvonal ect. Azonban mi történt? Életszínvonal csökkenés, áremelkedések, munkanélküliség emelkedése, bércsökkenés, gyárbezárások, privatizáció, hatalomátmentés, politikai harcok, játékok, ügyeskedések ect. A gazdaság átalakítása és önmagában a teljes rendszerváltás elmaradt. Ahhoz, hogy valóban a kívánt eredményt érje el az ország, nem elég az, hogy beleírjuk az alkotmányba (Ma alaptörvény), hogy demokratikus értékek szerint…

A teljes váltás elmaradt. Azóta sem történt meg, pedig minden kormánynak adott volt a lehetőség. Nem éltek vele, hiszen azzal azt kockáztatják, hogy szavazókat, választást vesztenek. Egy politikusnak, pártnak meg a legfőbb célja, hatalmon maradni, vagy azt megszerezni.

Nyugathoz tartozás, nyugati élet kis túlzással ezeréves vágya az országnak. Azonban úgy fest, ez soha nem fog megvalósulni. Az EU hiába önti a milliós nagyságrendű eurókat, hiába a demokrácia, hozzá kapcsolva a liberális értékrendek átvétele, az ország csak nem akar nyugatra hasonlítani.

A Kádári- nosztalgia ma is aktuális téma a kutatók számára, hiszen az emberek érzik azt, hogy nem hogy jobb, inkább rossz lett az életük a 90-es rendszerváltás után. Ami így ebben a formában nem igaz, hiszen számos területen van javulás, illetve új területek is megjelentek amiben, amely szerint életünket alakíthatjuk. Az elvárások nagyok, a vágyak földtől elrugaszkodottak, illetve az erőforrások nem megfelelő felmérése okán van az a csalódottság, amelyet egy torz és valótlan politikai helyzetkép is igazolni hivatott.

Nem a társadalom hibája ez, illetve nem teljesen. A rendszerváltás – véleményem szerint – kudarcos volta az elmaradt - gazdasági- társadalmi- politikai- szociális- szerkezeti átalakítások és a politikai érdekek előtérbe helyezése okán, valamint a demokrácia, kapitalizmus ismeretének teljes hiánya, tapasztalatlanság, tájékozatlanság és ideákba helyezett elképzelések okán lett olyan, amilyen. Ugyanakkor a társadalom szocializációja is hozzájárult a sikertelenséghez, amin továbbra sem érződik változás. Mindkét oldalnak meg van a felelőssége, most azon nem érdemes vitatkozni, melyik félnek nagyobb. Az viszont vitathatatlan, hogy erre a végső kiábrándultságra és Kádári- nosztalgia feléledésére érzett rá Orbán, amit jó érzékkel használ fel politikai/hatalmi céljainak eléréséhez, továbbá nem elmulasztva a nemzetközi viszonyokat felmérni, abból perdikciót felvázolni, és megalkotni egy olyan stratégiát, amely első ránézésre kusza és zavaros, azonban jobban belemélyedve roppant egyszerű és logikus. A kérdés csupán az, hogy mennyire lesz sikeres.

Róna Péter[1] szerint ha jövőre a magyar választók ismét Orbán Viktort teszik meg miniszterelnökké, azzal hosszú időre kiírjuk magunkat Európából.”Mikor ezt a mondatot elolvastam, eszembe jutott több dolog is. Többek között az, amit Orbán az elmúlt héten, Zalaegerszegen mondott, történetesen azt, hogy az uniós források nélkül is képes az ország a növekedésre (erős csúsztatás). Vagy a keleti nyitás politikája, Putyin, Erdogan, Lukasenka szimpátiájának keresése, Kínához való hozzáállás, EU-politika, ellenség-kampány, illiberális állam preferálása (ilyen nincs!), unortodox politika, nyugat hanyatlásának víziója, lázadás/ forradalmi hevület, nemzetállami építése ect. Itt kanyarodnék vissza Rónához, aki azt állítja, hogy ha 2018-ban Orbán ismét megnyeri a választásokat, akkor Európától és a nyugati típusú élet vágyától, elbúcsúzhatunk.

Nos, a kérdés, amely bennem felmerült az az, hogy mi valóban Európához akarunk tartozni?

Rendszerváltás csúfos kudarc, csalódás, kiábrándultság, akár dühöt is kiválthatott a társadalomból. Kádár – nosztalgia és a szocializmusban minden jobb volt érzése erősödik.

Orbán is azt mondta egy felszólalásában, az Országgyűlésben, hogy neki nem a rendszerrel volt problémája, hanem azokkal, akik csinálták.

Szerény véleményem az, hogy Orbán tudatosan építi le a demokráciát, és tudatosan épít a szocializmus biztonságára szép emlékekkel visszagondoló állampolgárok attitűdjeire. A „kis ember” érzésére, arra, hogy nyugat többször „elfordult „az országtól és számos olyan jelenségre, amely nem a valóságból táplálkozik, továbbá, mivel ő képtelen az innovációra, a XXI. század követelményeinek megfelelni, viszont a hatalomhoz ragaszkodik, továbbá nyilván fűti valamifajta sértődöttség is, amit az élete során a rendszertől kapott sérelmekből épít fel.

2018 után mi lesz? Nem csak kelet felé fordulás, hanem kelethez tartozás. Vissza a szocializmusba.

Azonban azt látni kell, hogy olyan, mint a szocializmus volt, soha nem lesz, és sehol sincs. A globalizált világban a nemzetállamoknak nincs jövője. Hiszen minden mindennel, mindenkivel kapcsolatban áll, kapcsolatot tart, kapcsolatra törekszik. A jelen korban a nemzetállam nem életképes. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy jelentőségünk az EU tagságból fakad. Sajnos csak abból. Tagság nélkül pedig keletnek nem fogunk kelleni, hiszen igaz, hogy kapu vagyunk az EU-ba, egy kapu, ami be lesz, van zárva.

Vékony jégen táncolunk! Felelősség és a tét is óriási. Nem árt megfontoltan, körültekintően és a jövőre is gondolva, meghozni a döntést, amely arról (is) szól, hogy végre akarunk-e rendszert váltani?!

[1] https://mno.hu/kulfold/rona-peter-magyarorszag-zsakutcaban-vergodik-2399933

Ma-holnap harminc éve, hogy rendszert váltottunk/ változtattunk, pontosabban, nekünk, helyettünk tették ezt meg. 28 éve annak, hogy kaptunk egy nyugaton, a liberálisoknál oly’ népszerű jogot: szabadságot. Az évtizedekig tartó elnyomást, diktatúrát, korlátozásokat, és mindazt, ami a szocializmus sajátja volt, véleményem és a kutatások tanúsága szerint is, nem úgy élték meg az emberek, mint ahogy azt a demokratikusan működő államokban a polgárok éreztek volna, ha csorbítják az alapvető jogaikat. Számukra kielégítő volt a tudat, hogy van munkahely, fizetés, közbiztonság, kiszámíthatóság és az állam megold mindent, nekik cserébe csupán csendben tűrniük kell. A rendszer ellenségeivel természetesen leszámoltak, hiszen minden ellentétes hang egy téglát emel ki a sziklaszilárdnak látszó rezsimek vastag falából. A 89-es események kapcsán rendre Orbán Viktor és beszéde kerül kiemelésre, amit Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén elmondott. Kétségtelen a beszéd sikeressége, tartalmi összeszedettsége és hatása, azonban az a beszéd már egy korábban lezárt megállapodást kívánt kierőszakolni úgy, hogy az nélküle, az ellenzék nélkül nem valósulhatna meg. Maga a rendszer vége, már a 80-as évek elején kiviláglott, annak fenntarthatóságába vetett hitt már csak a legelvakultabb és a hatalomhoz végsőkig ragaszkodó, a status quo fenntartásában érdekelt személyek számára volt megingathatatlan. A kérdés tehát nem az volt, hogy legyen-e, hanem az, hogy hogyan legyen megvalósítva a rendszer lebontása? Egyáltalán, váltsunk, vagy csak reformáljunk?

Lengyelországgal és Romániával ellentétben nálunk a forradalom elmaradt. Békésen, és ahogy azt a szocializmusban mélyen megtanulták az emberek, csendben megtörtént az, amit a szomszédok maguk, maguknak harcoltak ki.

A rendszerváltás mikéntje és utóélete számos problémát hagyott maga mögött, és még egyszer annyit görget a mai napig maga előtt.

Azt már megtapasztalhattuk, hogy a történelem ismétli önmagát, de vajon korrigálhatja is? Azonban ne essünk abba a hibába, hogy többet látunk/gondolunk a folyamatok mögöttes magyarázatába. Lehetséges, hogy az akkor, 88-89-ben elmaradt forradalom ma zajlik, de az is lehet, hogy egy új, más életformát kívánó tömeg gyűl össze, felhívva a figyelmet arra, hogy nekik ez, így nem kell!

Ugyan minden korszak más és más. Eltérő kihívások, kérdések, problémák és lehetőségek, válaszok, megoldások. Egy dologban viszont van közös nevező. Ez pedig az, hogy mindig vannak és lesznek is olyanok, akik a fejlődés, a tudás, a jólét és a jó élet adta körülmények között szeretne és akar is élni. Élni, dolgozni, gyarapodni.

Ami az elmúlt hetekben történik Budapesten, vidéken, világszerte, az nem az unatkozó, bedrogozott és a romkocsma sűrű füstje alól kibújó Soros-bérencek fizetett tömegének szervezett akciója, hanem egy megmozdulás, „békemenet” azon értékekért, amelyeket 28 éve ajándékba kaptunk, amelyeket akkor igazán fel sem fogtunk, és amelyekbe egy generáció felnőtt, annak minden oldalának ismerete mellett. Azokért, amelyek lehetővé tették, hogy az álmok, a célok ne csak vágyak legyenek, hanem valósággá váljanak.

A CEU története talán csak az utolsó csepp volt. Annak okát sokan firtatják, több konetó is napvilágot látott az intézkedés kapcsán, azonban azt látni kell, hogy ez tisztán politikai döntés volt. A felsőoktatás és a középoktatás átszervezése, a forráskivonások, a létszámkorlátok és szakok megszüntetése, mind azt a célt szolgálja, hogy értelmiség itt ne legyen, gondolkodni képes és gondolkodni akaró személy ne legyen, sem innovatív, sem vállalkozó szellemű, sem ambiciózus, sem olyan, aki bármilyen formában is veszélyt jelent a Fidesz és mellékszárnya a KDNP számára. Továbbá persze a nagy ellenség, a multik számára is biztosítani kell az olcsó munkaerőt, amit csak az alacsonyan képzett munkástömeg tud biztosítani. Hiszen ha nincs multi, nincs TAO, nincs stadion, és nincs forrás a NER fenntartásához.

Nem vagyok multi ellenes, azonban azt tegyük világossá, hogy a hazai KKV-szektor nem azért nem tud piachoz jutni, mert itt a multi, hanem azért, mert nem versenyképes! Soha sem volt az és ez nem azért van, mert rossz lenne a vállalkozó elgondolása, célja. Ez azért alakult így, mert nem invesztált elég tőkét a vállalkozásba, nem volt innovatív, nem figyelte a versenytársak magatartását, nem követte a trendeket, illetve rövidtávú stratégiát követett, ahelyett, hogy mindennek az ellenkezőjét tette volna, ami lehet, hogy ma veszteségként könyvelt volna el, de holnap már profitált volna belőle. Ilyen az oktatás is. Ez egy hosszú távú befektetés, ami később ugyan, de hatványozottan megtérül.

Orbán nagyon jól ismeri a magyar mentalítást, gondolkodást. Tudja, hogy nem képen előre gondolkodni, nézni, hosszú távú célokért küzdeni. A mának él, a pillanatért, és nem a jövőért, a majdani jobb feltételekért. Tudja, hogy vetni nem, de aratni akar, méghozzá sokat. Azonban ez a szemlélet már a múlt. A jelen és a jövő már nem az ő generációjáé, hanem azoké, akik Európához, nyugathoz akarnak tartozni, a XXI. század követelményeinek megfelelni és az e kor adta lehetőségek szerint akar élni.

Orbán nem érti, miért történik mindez. Nos, sokan válaszoltak a kérdésére, sokan, sok megközelítésből. Azonban oda, az elefántcsonttoronyba, ahová a gondosan kiszelektált gondolatok és vélemények juthatnak el, oda, ahova csak a privilegizáltaknak van bejáratásuk, oda, nem ér el az üzenet.

A múlt nincs lezárva. A jelen nincs kitöltve. És a jövő? Az nincs megírva!

Rendszert váltani nagyon nehéz. A NER-t lebontani szinte reménytelen. Azonban ahhoz, hogy jövőnk egyáltalán legyen, a jelent kell kitölteni!

A száj hazudik, de az arc soha!

Hogy jól vagyok-e? Hát pont nem! Hiába mondom azt, hogy minden rendben van velem, boldog vagyok, és azt csinálom, amit szeretek, nem így van!

Az igazság az, hogy nem, nem vagyok jól! Kövérnek érzem magam, csúnyának, elesettnek, elhagyottnak, magányosnak.

Évek óta ugyan abba a pocsolyába sározom össze magam, mindig ugyanazt a jeges esőtől áztatott utat járom, évek óta láthatatlan könnyek árasztják el az arcomat és szememet a lélek fénye soha nem ragyogta be.

Soha nem voltam boldog, most sem vagyok az. Azt sem tudom mit jelent, milyen érzés. Mit kellene tapasztalnom, milyen az, ha valakit szeretnek, óvnak, féltenek, ölelnek, csókolnak, sem azt, hogy milyen az, ha én szeretek, ölelek, csókolok, féltek és óvok.

Soha nem voltam sikeres, így ennek a fogalmával, érzésével sem vagyok tisztába.

Több szakmám is van. Immár 19 éve járok iskolába, tanulok és képzem magam. Milyen eredménnyel? Szomorú. Szakácsként is megbuktam, ahogy gazdálkodási menedzserasszisztensként sem kellettem sehova, és most, politológusként is kudarcot fogok vallani, szégyent hozni a szakmára, a családra, magamra.

Tévútón járok, és senki nem áll ott, az út végén. Nincs, aki szeret, nincs, akit szerethetek, nincs, akiért éljek, dolgozzak, vívjam meg a mindennapok harcait. Ezért bukom el mindig. Fogjak bármibe, tűzzek ki bármilyen célt magam elé, azt nem tudom megvalósítani, azt rendre elbukom.

Szorgalom van, ambíció van, lehetőség van, de nem tudom ezeket kamatoztatni. Nem tudom, mert csak a levegőben lógok, nincs talaj a lábam alatt, a szél csak csapkod és csapkod, gyakran megpofoz és eszméletemet vesztem.

Vajon az első pofon után magamhoz tértem? Eszméletemnél vagyok? Vagy még mindig halva járok? Egyáltalán élek én? Ha igen, nevezhetem életnek?

Lehet életnek nevezni azt, hogy egy szürke egér mintájára bujkálok, menekülök, éhezem, szomjazom, fázom, reszketek, pánikolok? Nézek, de nem látok, beszélek, de nem szólok, figyelek, de nem értek?

Egyedül, egy fa alatt, vihar közepette. Villámok fényében úszo
m. Dörgés hangja rezegteti át a csontjaim, lelkem fagyott állapotát örökíti meg a hideg levegő.

Testem csak egy korhadt, férgektől rágott valami, amiből minden menekül, amelynek szervei az önenyészet áldozatává váltak.

Remény? Az nincs, rég nincs, talán sosem volt, de az is lehet, hogy egykor volt, csak megöltem. Azt is, és magamat is!

Csend. Örök némaság.

A halál árnyéka, és dögkeselyűk raja mindenütt.

Sivár világ, melyben a virág csak egy elszáradt kóró marad.

Örökkön örökké!

Napirendet ma a Momentum Mozgalom uralja, az, hogy általuk összegyűjtött 138 ezer aláírás aláásta egy nemzet álmát, elvette tőle a lehetőséget, hogy olimpiát rendezhessen.

A szomorú, csalódott hangok, elsősorban a kormánypárt és a hozzá hű követők a baloldalt teszik felelőssé, a sportolok pedig leginkább a miatt búslakodnak, hogy nem lesz lehetőségük hazai pályán megmutatni magukat, bizonyítani, célba érni.

Kocsis Máténak is fáj, hogy a magyar emberek nem sétálhatnak majd ki a Margit szigetre, nem tudnak élőben szurkolni, helyette kénytelenek lesznek otthon, a tévé előtt nézni a közvetítést.

Lázár János pedig úgy fogalmazott, hogy az olimpiára szánt fejlesztési forrásoktól a főváros elesik, így (kénytelenek azt) ezeket a pénzeket a vidék kapja.

Kósa Lajos megszólalásai is kommentár nélküliek, azok egyértelműek és azt sugallják, hogy Magyarország egy soha vissza nem térő alkalomtól esett el.

A MoMo SZDSZ mintára szerveződött, annak a sorsát fogja végig járni, lesz belőle koalíciós párt, majd romból, végül elsüljed, ahogy az a liberális párttal is történt.

A mozgalom most a vidéket járja, ahol bemutatkoznak a helyi közösségnek és felvázolják azokat a terveket, programokat, irányokat, amelyekért a jövőben tenni akarnak és fognak is. Persze az egyelőre még kérdés, hogy valóban van-e jövője a mozgalomnak, nem csak ’egytémás’ szerveződés –e, illetve hogy mit tud kihozni abból a bázisból, amit az NoLlimpiával megalapozott.

Vidéki bemutatkozás azonban nem sikerült eddig zökkenőmentesre. Kisebb csoportok zavarták meg a programot annak érdekében, hogy hiteltelenítsék őket, illetve azt igazolják, hogy a látszat ellenére a momentumosok is csak egyek a jelenleg is működő pártok közül, ők is csak a saját érdekeiket követik, az ország valós vagy vélt problémái nem is foglalkoztatják őket.

Mit is jelent ez? Többek között, hogy tartanak az alakulófélben lévő párttól, attól, hogy a fiatalok meg tudják szólítani azt az új generációs réteget, amely eddig mélyen megbújt valahol a sötétben, ahova a regnáló kormány, és más pártok nem láttak bele. Potenciális ellenfélként kezelik őket már most, amikor még igazából csak egy lépést tettek a céljaik felé vezető nagyon hosszú úton.

Afelől ne legyenek illúziói senkinek, hogy ezek a „felszólalók”, leplet lerántani szándékozó fiatalok, nem a szabadidő hasznos eltöltésének jegyében teszik azt, amit tesznek, hanem – ha nem is fentről-, de utasítást, kérést teljesítenek. Aki ennek ellenkezőjét állítja, az nagyon nem ismer minket, fiatalokat.

A MoMo előadásai szöges ellentéte a mai pártok rendezvényeinek. Már a közönség összetételében is eltér. Esetükben túlnyomó többségben a fiatalok vannak, azok, akik tényleg változást akarnak, akik érzik és a jövőben is közvetlenül érezni fogják a mostani döntések súlyát. Ők mind egy más világot képviselnek. Nem éltek a rendszerváltás előtt, nem a kommunista szellemben szocializálódtak, immunisak az ideológiák iránt, a nyugati életmódot, életstílust követik, látják, érzik, és vágynak egy jobb, intelligensebb, fejlettebb politikai és társadalmi kultúrára.

A régi motort igazából már régen le kellett volna cserélni egy modernebbre, amely nem fogyaszt annyit, nem szennyezi a környezetet, nem csöpög belőle az olaj, amire nem kell többet költeni, mint amennyit ér.

Az olimpiát valójában az ország nem akarta, nem akarhatta. Egy szűkebb csoport rávilágította vágyait a társadalomra, el próbálták hitetni vele, hogy szép és jó lesz, wing-wing. Vannak, akik elhitték és akarták is, vannak, akik nem, látva annak kockázatát, tudva az, hogy a korrupció már politika és tisztában voltak azzal is, hogy ez nagyon sok pénzbe fog kerülni, nekünk. Az olimpiát közpénzből hozták volna ki, közpénz pedig az adófizető pénze.

Nem szeretném előhozni, hogy kórház-oktatás- szociális helyzet javítása-munkahelyteremtés stb., de tény, hogy az olimpiára költött milliárdokból számos más, valóban nemzeti érdeket, nemzeti egységet teremtene.

A Momentum egy, az alternatív valóságtól eltérően a való világban él és mozog, a tényleges, létező problémák feltárást, megbeszélését, megoldását kívánja, annak elfedését elveti, továbbá a múlt lezárásával egy új jövőt kíván megépíteni.

Érthető a félelem a hatalmon lévők részéről, hiszen ha valóban esélyes párttá, politikai tényezővé nő a jelenleg még mozgalomként működő csoport, akkor esélyes, hogy lehullik a függöny és kiderül: a király meztelen.

Lehet még ezeregy féle konteot és prognózis felállítani, eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne ha… ennek az eszmefuttatásnak lenne és van is értelme, csak ez még nagyon képlékeny dolog, az árnyéktól megijedni, nem szabad.

Nem azt mondom, hogy a momentum egy eleve veszett szerveződés! Nem, sőt! Épp ellenkezőleg. Minden esélye és lehetősége meg van arra, hogy 2018-ban vagy 2022-ben eséllyel induljon a választásokon. Viszont nem ő az egyetlen szereplő a szinttéren. Tőle függetlenül változhatnak a szabályok, az erőviszonyok, a társadalmi és politikai helyzet. Minden.

A fiatalok most találtak egy olyan épülő alternatívát, ami mögé beállnának, ami a politikai érdeklődésüket felkelti, és elkezdenek politizálni. Ez és nem a Momentum az, ami veszélyt jelent a Fideszre és az elmúlt évtizedek pártjaira, politikusaira.

A veszély pedig valós és növekvő, az eszköztár tág és szabad. Az erkölcs és a morál nem tartozik a politika műveleteinek sorában, és azt is szem előtt kell, hogy a hatalom megöli a lelket, így test bármire képes lesz.

„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő”

Shakespeare, Ahogy tetszik című művében hangzik el ez a mondat, amely nagyon jól jeleníti meg a világot.

Reggelente perceket töltünk a szekrény előtt azon gondolkodva, mit vegyünk fel. Melyik az a ruhadarab, amely kiemeli az előnyeinket, elfedi a hátrányainkat, amelyben önmagunk lehetünk. Vajon tényleg az a cél, hogy „önmagunk” legyünk? Nem lehet, hogy pusztán arról van szó, valójában az a kérdés, hogy miben leszünk azok, akik szeretnénk, hogy legyünk? Melyik az az összeállítás, amiben azzá váljunk, akinek akarják, hogy váljunk?

Szerepeket játszunk. Otthon, munkahelyen, iskolában. Normákat követünk, elvárásoknak próbálunk megfelelni, melyek olykor nem egyeznek a személyiségünkkel. Ezért magunkra öltünk olyan jellemvonásokat, amelyekkel igazából nem rendelkezünk, azonban azok nélkül nem lennénk képesek teljesíteni azt, ami a feladatunk.

A családdal, barátokkal épp úgy máshogy viselkedünk, mint a kollégáikkal, iskolatársakkal, vagy a szomszéddal. Hol lazább, hol merevebb kapcsolatokat tartunk fenn, ápoljuk azokat, szóhasználatunk is merőben eltér, ha egy közeli ismerőssel beszélünk, vagy a főnökkel.

Mondják, a ruha teszi az embert. Tényleg így van?

Nem kell tudományos kutatás ahhoz, hogy elhiggyük ezt az állítást. Saját tapasztalatunk is igazolhatja, hogy egy elegánsabb ruhában magabiztosabbnak érezzük magunkat, mint egy lazább szerelésbe, de persze van olyan személy is, akinél épp fordítva működik a hatás, és inkább feszélyezve érzi magát semmint önbizalommal telinek.

A legtöbb nőnél a smink is sokat tud javítani a kisugárzásán. Ez mondhatni egy maszk, melynek célja az, hogy eltakarjuk az arc hibáit, kvázi széppé varázsoljuk magunkat.

A ruha kiválasztásával és a smink felfestésével egy olyan jelmezt képezünk magukra, amely egyszerre óv, biztonságot ad, és olyan a benyomást kelt, melyet a nélkül – talán- nem tudnánk elérni.

Azonban nem csak ez a két „kellék” tudja módosítani az emberi viselkedést. Természetesen a környezet, a szituáció, a személyiségünkben rejlő jellemzők is épp akkora hatással vannak ránk, ha egy területen meg kell nyilvánulni.

A politikusok esetében, az ő viselkedésüket, kommunikációjukat további tényezők is alakítják. Ilyen a kamera, a mikrofon, a fényképezőgép, a riporter, újságíró személye, vagy épp egy váratlan kérdés-

Mindezek külön-külön is, együttesen meg hatványozottabban, olyan, akár személyiségtorzulást is eredményezhetnek, melyek ellen-, vagy rokonszenvet váltanak/válthatnak ki a közönségből.

Azt azonban tudni kell, hogy a politikus, ha kamerát, vagy mikrofont lát és esetleg meg is kell nyilvánulnia, nem az újságíróhoz szól, nem neki akar megfelelni, annak szimpátiáját elnyerni, hanem hozzánk, nekünk, választópolgároknak szeretne eleget tenni. Ekkor felmerülhet a kérdés, hogy mi van abban az esetben, ha az adott képviselő, politikus kitérő választ ad, vagy épp „elmenekül” a kamera elől? Ilyenkor mi van a polgárnak való megfelelés szükségességével, a szavazatmaximálás céljával?

Személyiségét, szerepét ekkor figyelmen kívül hagyja, a pánik és a válaszadásra való képtelenség eltorzítja jellemét, agresszívvá válik. A menekülés vagy a lekezelő magatartás lesz az egyetlen útja annak, hogy – mint a nőknél a smink és a ruha- személyében vannak hibák, adott esetben a „politikus” szerepének nem tud megfelelni, nem professzionális, és ilyen értelemben nem méltó arra, hogy a választók képviseletét ellássa.

A politika művészet. Művészete annak, hogy ki tudja a legszebb, legvonzóbb képet festeni magáról, legmeggyőzőbben leírni azt a valóság – és társadalom képet, amit alkotott magában, illetve megkomponálni azt a programcsomagot, amely majd zene lesz a választók fülének.

Mint minden szakmának, ennek is megvan az a negatív következménye, hogy súlyos személyiségtorzulás, szereptévesztést, önmeghasonlást eredményez. Ebben a fázisban már nem csak a kamerák, a vakú és az újságíró okoz paranoid reakciókat, hanem az emberek puszta jelenléte kiválthat olyan reflexeket, amelyet tőle nem megszokottak, rá nem jellemzők és erkölcsileg erősen megkérdőjelezhetőek. Viszont a hivatástudat, rosszabb esetben a hatalom birtoklása rögeszmés viselkedéssort eredményez, amely akár tébolyba is átmehet.

A legjobban még is a polgár, a potenciális szavazó folyásolja be a politikus magatartását, szerepét. Az állampolgári elvárások azok, amely mentén alakítja politikáját, azok csoportjához igazítja retorikáját és teszi meg azokat a lépéseket, melyekkel minél több szavazatot meg tud szerezni.

Napjaink „alternatív valóságában” azonban nagyon megváltozott a felállás. Nem új jelenség az, hogy a képviselő és a képviselt elválik egymástól. Ez abból is adódik, hogy a megválasztott tisztségviselőnek nem kell elszámolnia az őt megválasztó felé, felelősséggel afelé nem tartozik. A választópolgár a választások évében értékelődik fel, amikor a politikus szerepet vált, és egy olyan személy képét ölti magára, aki számára fontos az adott közösség, azok érdekeinek, értékeinek ápolása, céljaik, azok elősegítése…stb. A jól ismert „ígéret cunami” című előadás mindig hatalmas sikert ér el, az első felvonás után mindenki elégedetten, és reményekkel telve várja a következő epizódokat. Ezekben ismét új arccal mutatkozik a politikus. Minden jelenethez más-más maszkot húz, épp olyat, amelyet az adott szituáció és közönség megkíván. Sokszor teljesen ellentétesek egymással a szerepek, de ezt a közönség egésze, vagy egy része nem veszi észre. A szín végén elégedetten tapsol és elégedve nyugtázza a napot.

Azok, akiknek nem tetszett az „alternatív valóság”, más darabra ülnek be legközelebb.

Az utóbbi években több elégedetlen kezdett tünetesébe, demonstrációba. Ez is csak egy szerep. Egy olyan alak megjelenítése, aki dühös, elégedetlen, elege van, változást akar, „elszámoltathatóságot” és minden olyat, ami az adott rendező nevéhez nem köthető.

Rájuk a „tömeg” van hatással, a tömegben való megbújás, biztonság érzése hívja életre azt az anarchikus állapotot, ami tapasztalható ilyen esetekben.

Azonban ahogy haza megy mindenki, te is, én is és a politikus is, véget ér az „alternatív valóság”, legördül a függöny, és újra azok az árvák leszünk, akik mindig is voltunk/vagyunk.

Egy év múlva választások lesznek Magyarországon. A pártok már a kampányra készülve mocorognak, bár a nagy harc még csak ezután fog kezdődni.

Jelenleg a közvélemény kutatások szerint – ha lehet hinni a felmérések eredményeinek – a Fidesz nagy többséggel felülmúlja az ellenzéket. Ami- ismerve a baloldal jelenlegi állapotát- nem meglepő. A Jobbikot illetően pedig az állapítható meg, hogy a párton belüli törésvonalak lassan szakadáshoz fognak vezetni, a kérdés csupán az, ki lesz a Jobbik Csurka Istvánja.

A néppártosodás hívei lényegesen alulképviseltettek a radikális szárnyhoz képest, és a szavazóbázis sem képvisel egységes álláspontot a tekintetben, hogy mérsékelt irányt vegyen a párt, vagy maradjon a radikális útón, és folytassa azt a politikát, amellyel egykor megnyerte a szimpátiájukat. Kérdés esetükben továbbá az is, hogy valóban a Jobbik képviselte ideológia, program váltotta e ki a támogatásukat, vagy az, hogy a baloldal identitászavarral küzd, illetve képtelen olyan alternatívát kínálni, amely a Fidesszel szemben versenybe tudna szállni.

Természetesen a Jobbik szavazóbázisát nem csak a pártpreferenciával nem rendelkező, baloldalban, Fideszben csalódottak alkotják, hanem vannak igenis elkötelezett híveik is, akik ott voltak a párt alakulásakor, és akkor is, amikor Vona új irányt hirdetett meg és a „felnőtté válásról” beszélt. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a lágyabb politikának nem sokan örülnek, hiszen ők abban hisznek, hogy az ország állapotát, a Fidesz kvázi eltakarítását csak és kizárólag, határozott és radikális, a demokratikus eszközöket esetenként félre rakva, ha úgy tetszik, unortodox megoldásokat való operálást látják.

A Jobbik sorsa a választásokig fog eldőlni. Túlél, kettészakad vagy marginalizálódik.

A baloldalt tekintve az látható, hogy már nem csak a szavazók pártolnak el tőle, hanem maguk a politikusok is. Egyre többen lépnek ki, vonulnak háttérbe, új formáció szükségességéről beszélnek, illetve arról, hogy a jelenleg folytatott gyakorlattal és szemlélettel, azzal, hogy az érdekek mentén alakítják a 2018-as stratégiájukat, nem lehet kormányváltást véghezvinni.

A vita több terület körül zajlik, amikben konszenzus nem látszik kialakulni. Viszont valóban a konszenzusra kell törekedni? Nem lenne eredményesebb, ha viták mentén politizálnának. Mondanom sem kell, érdemi vitára gondolok, és nem üres frázisokkal dobálózó, személyeskedésig fajuló köpködésre.

Azonban sok jót nem lehet kiolvasni a magatartásukból, hiszen alapvető kérdésekben sem tudnak megállapodni. Az nem baj, ha kitartanak az elveik mellett, sőt, a következetesség pozitív jelenség, azonban ha összefogva szeretnének kormányra kerülni, akkor kérdés, hogy ilyen súlyos nézeteltérések birtokában mennyire lesznek képesek az országot vissza vagy a megfelelő mederbe kormányozni.

Úgy, hogy elemi kérdésekben sem képesek megegyezni, így hiteles, elfogadható alternatívát sem tudnak nyújtani a választópolgároknak, amivel csak azt érik el, hogy a Fidesz továbbra is magabiztosan tör előre, és készülhet, vagy épp elkényelmesedve halad az árral a választások időpontja felé. Ez érthetően felveti annak a gyanúját, hogy direkt formálják így az eseményeket, a jelenlegi kormányhatalmon maradását biztosítva, a túlélésre játszva. Ez leginkább az MSzP-re igaz. A kisebb formációk bejutása a parlamentbe is erős kétségeket kelthet, hiszen ismeretségük gyenge, programjuk, célkitűzéseik túl professzionálisak, kommunikációjuk túl „bonyolult”, kifinomult, ami nehezen dekódolható az egyszerű szólamokhoz, tőmondatokhoz, és a racionális érvrendszert mellőző kommunikációhoz szokott emberek számára.  

Vita zajlik a körül is, hogy ki legyen a miniszterelnök jelöltjük, ki legyen az a személy, arc, akire fel tudják építeni a szervezetet, programot, aki megszemélyesíti mindazt, amit képviselnek, amit szeretnének elérni, illetve aki majd megnyeri a bizonytalanokat, megtartja a szimpatizánsokat, és aki majd kommunikálja a célkitűzéseket, az, aki képes irányítani, vezetni, alakítani, és új politikát megvalósítani.

Nagy kérdés, amiben úgyszintén nem tudnak dűlőre jutni, hogy a kiválasztott személy párton kívüli, magánszférából érkező, vagy hivatásos politikus legyen?

A kívülről érkező jelölt jobb? Jó-e, ha nem gyakorlott politikus lesz aktív szereplője a politikának? Előnyösebb, ha a versenyszférából, vállalatok vezető pozícióiból verbuválnak össze egy kormányt?

A politikából miért kellene kivonni a politikusokat?

Egy ország vezetése nem azonos egy vállalatéval! (lásd: Trump – adminisztráció)

Az emberek biztonságot, nyugalmat, stabilitást szeretnének, így az a célkitűzés, hogy egy szakértői kormány alakuljon, majd egy előre meghatározott idő elteltével lemond, és új választásokat tartanának, nem nyerő stratégia. Ugyan is, semmi garancia nincs arra, hogy az eltelt idő után ne a Fidesz nyerné meg a választásokat és ne folytatná azt a politikát, amit jelenleg művel, továbbá a részvételi arányok ismeretében, illetve a társadalmi lélekállapot tükrében sem valószínű, hogy a választópolgárok rövid időn belül aktívan gyakorolnák választójogukat.

Mi kell ahhoz, hogy 2018-ban eséllyel induljon az ellenzék? Az, hogy a személyes érdekeket és ambíciókat félretéve, az ország érdekét szem előtt tartva alkossanak egy olyan halmazt, amelyben helye van a vitának, az értékeknek, az intellektusnak és annak az elkötelezettségnek, amely azt hivatott elérni, hogy a társadalomban tapasztalható szakadásokat mérsékeljék. Megszüntetni nem lehet, erre ne is törekedjenek, azonban az álláspontokat, nézeteket közelíteni lehet és kell is egymáshoz.

Az ellentétekre építeni nem lehet. Az ország csak úgy lesz élhető, ha az emberek és a politikusok is belátják, hogy együtt, egymásért dolgozva juthatunk előre és nem egymás gáncsolásával. Az önzés és az irigység nem jó tanácsadó.

A társadalomnak és a politikusoknak egyaránt van felelősségük a kialakult helyzetért! Azonban önsajnálatra nincs idő! Fel kell nőni végre, felelősséget kell vállalni és élni úgy, ahogy az egy demokráciában szokás.

Viszont előbb demokráciát kell csinálni, és demokratákat nevelni!

Álmatlan éjszakán forgolódom az ágyban gondolkozva azon, nappal van-e vagy éjszaka?!

A hold a tiszta égbolton úgy ragyog, mintha az utolsó pillanatai lennének, és soha többé nem uralná majd az eget. Fénye átvilágítja a szobát, árnyak kusza halmazát adva, melyekkel próbál rám ijeszteni, én is féljek a haláltól, ne csak ő az elmúlástól.

Félek is. Sőt, rettegek, hogy meghalok. Élettelen testem, mint egy kivágott fa heverne a hideg padlón, üres tekintetem figyelné a plafont, lila ajkaim vágyakoznának a hercegi csókra, amely majd melegséget adna és felélesztené oszlásnak indult tetememet.

Jelentéktelen voltom terül el a szőnyegen, hideg ujjaim érintik az asztalt, mély csend lengi be a teret, az ajtó zárva marad.

Senki sem les be, senki nem ront be, kintről halk kacaj szűrődik be, jó kedv uralkodik odakint.

Lelkem lassan tovább áll, itt hagyva a lakását, tovább, keresve egy újat, jobbat, szebbet. Olyat, amely megbecsüli, ápolja, óvja-védi, szereti.

Másban keres melegséget, vigaszt, és törődést, másban menedéket, másban boldogságot.

Éhes, fázik, reszket, köhög és prüszköl, ordít és sír, de senki, senki nem foglalkozik vele.

Így, kilép a fizikai létből, át egy magasabb rendű világba, ahol a vér nem áztatja el a lakását, nem festi vörösre a falakat, nem marja szét a vázat, azt, ami megölte őt.

Mert gyilkos a néma test, ölt és pusztított, ereje legyőzte a létet, és a szív, mely mindig, minden körülmény között dobbant, nem dobban többé.

A szem hiába könnyezik, nem hat meg senkit. A könny elpárolog, a lélek elvándorol, a test ottmarad.

Ott a hideg kövön, a hold fényében úszva, ott, ahol észrevétlenül, némaságban, lassan, de biztosan: eltűnök.

Sétálok az utcán, leszegett fejjel, komoran. Ballagok lassan, óvatosan, mintha tudnám előre, hogy a következő lépésem végzetes következménnyel járhat. Rettegek, hogy megcsúszom és kitöröm a nyakam.

Szemem félig lesütve, gondolataim a messzi távolba révednek, de figyelmem a járdán, a cipőmön, a lépéseimen. Várok arra a csapdára, amibe ha belelépek, meghalok.

Alternatívák sorjáznak a fejembe, kérdések, hogy mi lett volna ha…

Mi lett volna, ha nem ide születek? Ha más iskolába járok, ha szorgalmasabban tanulok, vagy ha szépséggel álld meg a sors?

Mi lett volna, ha nem jövök egyetemre és maradok betanított munkás?

Hol lennék most, ha máshogy döntök? Ha nem döntök kétszer ugyan úgy? Ha nem ugrom kétszer vagy sokszor, ugyanabba a pocsolyába?

Lennének barátaim, ha nem érdekelne a politika? Lenne barátom, ha tudnék és akarnék szeretni?

Miért nem tudok szeretni?

Haladok előre, kin keserves lassúsággal és számtalan akadállyal, amik megrémisztenek és lefékeznek. Tempóm így is eltér a normálistól, de ezek a félelmek hatványozottabban a futam utolsó harmadába taszítanak.

Gondolataim nem korlátozódnak az önös érdekeimre, arra, hogy saját sorsomat kívánjam megfejteni, megmagyarázni, feltárni az ok-okozati összefüggéseket. Sőt. Talán pont ezekre szentelek vajmi kevés időt, koncepciót. A tudatom fókuszában elsősorban a világ, az emberek, az individuumok, a társadalom áll és az, hogy a glóbusz eseményei miért ilyen irányba tartanak, ez az irány hova vezet és, hogy a most hozott – rossznak ítélt – döntéseink valóban rosszak-e? Rövidtávon érdemes gondolkodni vagy vállaljuk a negatív következményeket annak fényében, hogy majd e „befektetés” hosszabb távon megtérül? Áldozat hozatalunk a jobb jövőért legitimálhatja döntéseink aktuális negatív hatásait?

Akkor leszünk jobbak és sikeresebbek, ha félretesszük önös érdekeinket és azokat a közjavára félretesszük? Dolgozunk össze, vagy inkább egyedül, sokszor árral szembe menve legyünk magunk ellenségei? Kellenek-e ellenségek? Hiszen békében élünk. Békében, ami sokáig csak álom volt és most, hogy nyugalom van, kell egy újabb harc? Háborúzni, konfliktusok szélviharában akar élni az emberiség? Ennyire unják a jóléti államok polgárai, vezetői az életüket? Ezért dolgoztak elődei? Ezért, hogy pár magatehetetlen, fölös energiával rendelkező, adott esetben sértődött és deviáns felborítsa a rendet? Miért nem előre haladunk? Miért kell mindig fordítva ülni a lovon?

Ha valaki segíteni szeretne, miért kell hátraszúrni? Ha befogad, miért kell kirabolni? Ha hitelt ad, miért kell megkárosítani?

Olyan, hogy nemzetállam, nem létezik. Egykor létezett, ma már nem. A globális világban, ahol minden mindent átsző, és minden mindennek összefügg, ahol egy ártatlan döntés máshol véres leszámolással járhat, ott ilyen, hogy nemzetállam és szuverenitás, nincs. Ezt csak azok állítják, akik képtelenek élni ebben a modern világban, akik még mindig az önkény és az egyeduralmi önzés utópikus felhőiben élnek, amik akkor sem voltak igazak, amikor sok éve azok szellemében lettek nevelve apáink és anyáink. A világnak nem csak jó oldala van, nem csak jólét és boldogság a velejárója. Az állam nem mindenható, nem tehet meg mindent, nem adhat meg mindent, nem tarthat el mindenkit. Egyszerűen azért nem, mert nem ez a dolga. A feladata csupán annyi, hogy a feltételeket, a lehetőségeket teremtse meg, és onnantól kezdve mindenki a saját belátása szerint döntsön, hogy él-e vele, avagy sem. Ennyi. Nem több, nem kevesebb.

A régi berögzüléseket le kell vetkőzni és vállalva a kudarcok lehetőségét, élni a mai kvázi új világba és dolgozni azon, együtt, hogy a fejlődés nem torpanjon meg, azon, hogy ne csak nekünk, de az új generációnak is hasonlóan jó, netán jobb élete legyen.

A fegyvereket fel a padlásra, legyenek az enyészet részei, és segítsünk azokon, akik rászorulnak, akik hozzánk hasonló békében és jólétben szeretnének élni, tanulni, dolgozni, családot alapítani.

Az a sok bárgyú, önző és tudatlan ostobát, akik leragadtak valahol a történelem ezeréves lapjain, azokat bezárni abba a fejezetbe és újat kezdeni.

Itt az ideje, hogy a tanulás, a tananyag egy új fázisába kezdjünk, magunk írjuk azt és ne a régi oldalakat másoljuk újra és újra. Annak, hogy hőseink, iránymutatóink karaktereit se emeljük át, hanem hagyjuk, hogy a világ formálja azokat.

Ne a történelmet éljük újra meg újra át, hanem a jövőnket építsük, alakítsuk, a jelenünket éljük át.

Persze, amíg van pár magát vezetőnek aposztrofáló kiskirály, és amíg vannak tömegek, akik el is hiszik azt a sok zöldséget, amit összehordanak, amíg lehet a kishitűség és az önzés érzésére építeni, addig minden marad a régi mederben.

Csak a felületes információk fagynak, jegesednek be!

Mint a nap forró sugarai egy hűvös délutánon, úgy öleltél át és tartottál az öledben szorosan, mintha nem volna holnap, de a következő pillanat is halálra lett volna ítélve.

Kezed lágyan követi derekam vonalát, ajkad finoman érinti ajkamat, mialatt a fejünk felett a fa levelei halkan susognak. Susogásuk sötét hangokat keltenek életre, a halál seregének dübörgő moraját.

Varjak károgják: vége, vége!

Te pedig még szorosabban fogsz, karjaidba zársz, míg szíved egyre hevesebben ver.

Én félek. Te is félsz.

Halkan bele súgód a fülembe: Szeretlek! Örökké!

Én dermedten a karodban, bénultan és üres tekintettel nézek mélyen a szemedbe, próbálom kitalálni a következő lépést, de számomra sem lebbented fel a fátylat, amely a szemed, a lelked rejti maga alatt.

Félünk.

Esteledik. A sötét sereg hangja fokozódik. Alig vannak már csak mögöttünk.

Karjaid közül lassan kicsúszom, és te nem próbálsz megtartani. Ölelésed átcsap taszításba. Hangod megszűnik a fülemnek, szíved dobogása a szívemnek.

Távolodom tőled. Kapok utánad, te hárítasz.

Sötétséget csak a Hold vigyora tépi ketté, fényt adva nektek.

Lássam, látom azt, ami szívem porrá zúzta, lelkem kivégezte, testem megölte….

Karjaidba mást fogsz, ajkaid más ajkait érintik, szíved más szívével dobban egyszerre, hangod másnak ad életet, szemed csillogása másra záporoz.

Boldogságod számomra boldogság. Számodra én megszűntem.

Testem lassan hull alább, porlik szét és válik a szél könnyű játékává…

1989. Kedd. Átlagos hétköznapi nap. Semmi rendkívüli esemény nem történt, mégis különleges nap volt. Hogy mi adta az egyediségét? Azt most leírom.

November. Szeles, kissé hűvös, de napos idő. Hősünk a reggelélt a szokásos menetrendben kezdte. Felkelt, elintézte a bevásárlást, megetette, megitatta az állatokat, majd reggelit készített.

Egy szem, gyönyörű szőke hajú kislánya ébredezik. Mocorog, nyögdécsel, majd felsír. Megrettent, hogy nem látja anyját, aki épp a feladatainak listáján a következő teljesítésének feltételeit teremti meg. Odasiet hozzá, felemeli a kiságyból, szorosan magához öleli és arcon csókolja. Abban a pillanatban a csöppség elhalkul, ránéz anyjára és egy édes mosollyal, szemei csillogásával „mondja”, SZERETLEK!

A kislányt tisztába tette, megetette, majd a járókába helyezte, had játszom.

Ez után kimosta a szennyest, kitakarította a házat, és összegereblyézte a lehullott faleveleket az udvaron. Az erős napfény úgy játszott a levelek színeivel, mint a piktor, mikor valami grandiózus alkotásra készülve keveri a színeket a palettáján. Mindehhez a szél páratlan partnernek bizonyul.

Kinti munka végeztével ebédet készített. Felszította a tűzet a sparheltbe, bekapcsolta a rádiót, majd megkérdezte a babáját: „Mit főzzünk édesapádnak?” Tágra nyílt, tengerkék szemekkel nézett anyjára, aki végül úgy dönt – hallgatólagos beleegyezésnek tekintve e szempár pislogását -, hogy babgulyás lesz, túrós mácsikkal, amihez pirít szalonnát. Ugyan nincs már sok a legutóbb vágott disznóból, de úgy gondolta, nem spórol vele, hiszen pár hét múlva úgy is esedékes lesz a vágás.

Hozzá is kezdett. Feltette a húst főni, majd a pincéből felhozott zöldségeket pucolni. Miután ezzel elkészült, a víz is felkerült a tűzhelyre. A mácsiknak való tésztát összegyúrta, kisodorta, felvágta, majd kifőzte, leszűrte és a túróval elkeverte. A húshoz hozzáadta zöldséget, majd ízesítette, berántotta, majd csipetkét gyúrt és szaggatott a levesbe. Forrt egyet, kettőt és kész is. Persze a szalonnáról sem feledkezett el. Spájzból kihozta a maradékot, összekockázta, és megpirította.

Mindez alatt többször tett nagyobb sóhajokat, állt meg egy – egy pillanatra pihenni. Úgy érezte, a teher, amelyet cipel, lenyomja testét és képtelen lesz elvégezni a napi feladat kupacot. Pedig még messze volt az este, messze, míg ágyba kerül, és addig még a világot meg kell váltania. Ugyanis, délután még szénát kellene hordania, a disznók alól kiganajoznia, elvasalni a megszáradt ruhát, a gyerekkel is foglalkoznia, illetve a hegyre is mennie, összeszedegelődni.

Az ajtón belép egy alak. A kislány felkiált, és ugrálni kezd a járókába. Apa megérkezett. Anyuka viszont szokásától eltérően, nem fogadta az ajtóban, hanem ült a konyhában, mozdulni sem bírt, csak mélyeket sóhajtani.

Apa belép, és érdeklődik: „Mit főztél?” Miután jól lakott, kicsit lepihent. Közben anyuka próbált felülkerekedni a gyengeségén és csinálni a dolgát. Nehezen, egyre nehezebben és lassabban haladt. Többször ült le vagy állt meg. Levegővétele egyre mélyebbről jött, és kifújás is hosszabban tartott. Pár dolgot el is napolt, mondván, a munka megvárja. Majd holnap.

Eljött a fürdetés ideje. Ekkor már nagyon mocorgott benne valami, kissé meg is ijedt. A gyermeket rábízta az apjára, fürdesse most egyedül ő, neki vasalnia kell. Persze nem vasalt, hanem pihent. Nagyon fáradtnak érezte magát, erőtlennek, gyengének.

Hét óra felé járhatott az óra, mikor felkiáltott: „Kórházba! Vigyél be a kórházba!” Több sem kellett apának, beindította a csont fehér wartburgot és meg sem ált a kórházig.

November. Kedd. Este, fél nyolc.

Fáradtan, kimerülten, de boldogan, anyuka homlokon csókolja sötétbarna hajú, pufók arcú kislányát.

27 évvel később: A sötétbarna hajú, pufók arcú, immár nagylány, az éj közepén haza esik 3 hónappal az után, hogy az ország másik végén megkezdte a következő évét az egyetemen. Éjfél körül lehet, de anyuka felkel, bemegy a szobába, és arcon csókolja már mélyen alvó lányát, szeretettel és hálával, mint akkor, november 7-én!

Rohanó világ, globalizáció, információ dömping/verseny.

A tájékozottság naggyá tesz? Az ismeretek elsajátítása, a lépés tartása a fejlődéssel meg tud védeni bennünket az új kihívásoktól?

Létezik még egyenlőség a társadalmakon belül? A régi, jobb- bal felosztás érvényes még?

Mi zajlik körülöttünk?

Értetlenül állunk a Brexit és Trump elnökké választása előtt, találgatjuk az okokat, miközben az okozattal mit sem törődve, elsiklunk a felett a tény felett, hogy változnak az idők.

Nem a múltat kell feszegetni, azt magyarázni, hanem a jelenkor szerint élni. A múltat zárjuk! Természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni, azt a megfelelő konzekvenciák levonása után le kell zárni!

Ne a múlt árnyékába szocializáljuk a polgárokat, hanem készítsük fel őket arra, hogy alkalmazkodni tudjanak a rohanó világhoz, tudják kezelni az új technológiákat, képesek legyenek boldogulni a megváltozott igények tárházában.

Az, hogy ma ott tartunk ahol, vagyis hogy a társadalmat alapvetően két réteg alkotja, az annak a következménye, hogy nem lettek az emberek felkészítve a XXI. századra. A tudomány gyorsabban fejlődött, a szükségletek hamarabb tudtak igazodni, mint az emberek. Ezért történhetett meg a Brexit vagy Trump, ezért tud piacot szerezni magának a szélsőjobb- bal, és ezért van az, hogy a társadalmi olló is egyre szélesebbre nyílik.

A tanult, képzett emberek, azok, akik tudnak élni az új események forgatagában háttérbe kerültek azokkal szemben, akik a múlt ezred szocializációs folyamataiban nevelkedtek és abból nem tudtak kilépni.

Ahogy a kutatások igazolták, mind a Brexit-et, mind pedig Trump-ot a képzetlen, középkorú vagy a fölötti, egykori ipari munkások szavazatai eredményezték, amikkel szemben most, a képzettebb, tájékozottabb polgárok tüntetnek.

Az idegengyűlölet, a félelem, az, hogy „Újra naggyá válunk”, a szuverenitásra hivatkozásba burkolt bezárkózó politika, mind azt a társadalmi lélekállapotot kívánja meglovagolni, miszerint az emberek nem érzik egzisztenciálisan biztonságba magukat. A történelem az adott politikai éra érdekei szerinti átalakítása és kommunikációja azt hivatott elérni, hogy az emberekben olyan érzések szülessenek, amelyek legitimálhatják a kormányok, ellenzéki pártok cselekvéseit.

A bezárkózottság biztonságot ad. A nyitottság sebezhetővé tesz.

A szuverenitás létkérdés. A társadalom homogenitásának megőrzése központi kérdés.

Az ipar újjáélesztése sokak számára nyújt segítő kezet, adócsökkentések, elitek elleni hangolások, változtatások beharangozása hathat egyfajta megnyugtatásul azok számára, akik elszenvedői voltak a világ változásának.

Azonban ha közelebbről megnézzük ezek realitását, illetve életképességét, láthatjuk, hogy zömük vagy nem megvalósítható vagy nem lesz életképes.

Jelenleg egy-néhány vezető inkább a „két lépést hátra” gyakorlatot viszi, holott az irányok nem arra vezetnek.

Mi oka annak, hogy nem ez irányba haladunk, vezetnek bennünket?

Az, hogy jelenleg a kárvallott réteg nagyobb, és ők könnyebben manipulálhatóak, megnyerhetőek, ami biztosítéka a hatalom megragadásának, megtartásának.

Írhatnám azt, hogy ennek oka a jelenlegi politikai vezetésben keresendő, azonban ez így, ebben a formában nem volna igaz. Tény, hogy vannak országok, melyekben ez egyértelműen kiviláglik, ahol kvázi történelmi hagyománya van az autoriter berendezkedésnek, azonban olyan országokban is felütötte a fejét az e fajta gyakorlat, ahol korábban ilyen nem volt tapasztalható. Tehát általánosságokat nem lehet mondani.

Mint ahogy az érmének is két oldala van, úgy ennek, a többek által katasztrofális állapotnak aposztrofált szituációnak is.

Ugyan is az állampolgároknak demokratikus joguknál fogva lehetőségük van arra, hogy a számukra legmegfelelőbb politikai pártot juttassák hatalomra. Így, ha ők tovább akartak volna lépni az addigi meg szokott életből, akkor lett volna lehetőségük arra, hogy azt megtegyék. Valamint pártoktól függetlenül is. Azonban – itt jön a kölcsönösség – a pártoknak nem volt érdekük ez. Így effektíve egymás kiszolgálói, visszatartói voltak, míg a glóbusz elszaladt mellettük.