A lufi kidurrant.

Nem egy tőzsdei lufira gondolok, hanem arra a légvárra, amit az utóbbi egy évben felépítettem magamban.

Tegnap kihirdették a felvételi ponthatárokat.

Felvételiztem. Tavaly kellett volna, akkor felvettek volna. Gyáva voltam. Nem jelentkeztem. Idén megpróbáltam. Nem jött össze.

Mindent erre tettem fel. Mindent!

Úgy érzem, valami, most eltört bennem. Csalódtam. Összetörtem. Minden amit eddig tettem, gondoltam, éreztem, végérvényesen értelmét vesztette.
Nem mintha ez bárkit is érdekelne.

Azt reméltem, ha felvesznek, kikerülök ismét ebből a közegből. Budapestben láttam az életem jobbra fordulásának irányát. Kárpótlást mindenért, amit eddig megéltem. Egy saját lakot, intelligens embereket, kultúrát, pezsgést, önbizalmat, nyugalmat, eredményeket, sikert…. boldogságot.

Egész nap tűkön ültem, mint minden hozzám hasonló jelentkező. Nos, én nem kellettem, oda se.

Sehova. Nem tartozom senkihez. A sikertelenségem csúcsára ért. Innentől kezdve jön a lecsúszás. A szélsebességgel haladó rohanás a mélybe, ahonnan nincs vissza út.

Napok telnek-múlnak, a mókuskerék, a monotonitás és a teljes haszontalanság nem szűnik az idő folyásával párhuzamosan.

Soha nem lesz vége! Hiába minden reményem és erőfeszítésem aziránt, hogy jobb életem legyen, ne gyári munkásként végezzem, aki megkeseredett, életunt és gyűlöl mindent, amit kapott, ami körülveszi, a hajnalokat, az estéket, a Hol töltét, a Napnyugtát.

Elérhetetlen távolságra került egy egészséges élet lehetősége, a könnyek nélküli reggelek, a fájdalom mentes éjszakák és a kínokat felváltó könnyedségű nappalok.

Elszúrtam. Az egészet.

Nem tudom, hogyan tovább. mi lesz/ legyen velem, mihez kezdjek.

Logók a levegőben, kár, hogy nem a kötélen...

Vége!