Sok év eltelt azóta, hogy lement a folyópartra. Az eltelt idő számtalan lehetőséget nyújtott számára, hogy visszamenjen, megkísértve a sorsot, hátha ismét összetalálkozik smaragd zöld szeme a hasonló színű idegenével.

Egyszer sem élt a kínálkozó alkalommal. Élte mindennapjait, tette a kötelességét, tanult, dolgozott, építette a jövőjét, kizárva mindent és mindenkit, aki részesedni kívánt belőle. Magányra ítélte magát azzal az indoklással, miszerint ha megosztaná önönmagát valamivel, ha ketté kellene választania az életét, ha be kellene vonnia valakit a döntéseibe, az elképzeléseibe és a tetteibe, akkor nem tudna kellő képen összpontosítani, a maximumot kihozni sem magából, sem a terveiből, sem pedig azok megvalósításából.

 Élete lassan csordogált a szigorúan szabályozott medrében. Társaitól eltérően soha nem áradt ki, vagy apadt volna el. Mindig egyenletesen, csendben, szinte már ijesztő némasággal sodorta a semmit, mely nem törte meg egységes, tükör sima felületét. Se szennyeződés, se faág és még egy parányi élőlény sem vetett véget eme tökéletességének. Minden külső behatástól megóvta magát, sikeresen elhárította a merészkedő „behatolókat”.

Évek múltak el anélkül, hogy bármi említésre méltó is történt volna, ami fényt vitt volna az éltébe, ami megbontotta volna azt a szürkületet, mely vastagságával olyan erős leplet eresztett reá, melyet még Isteni erő sem oszlathatott volna fel.  Akarva - akarattalanul is egyé vált vele, szerves részért képezte. Csak önmaga tudta volna ezt az állapotot megszüntetni. Mindezzel tisztában volt. Nagyon jól tudta, hogy amiben él az nem jó sem neki, sem másnak, bár sem előbbi sem utóbbi különösképpen nem érdekelte. Önmaga helyzetének javítása céljából egy tapodtat sem tett. Élt az álmaiban, a csodás álmaiban. Elképzelései mind kellő részletességgel, alapossággal voltak kidolgozva, már-már bűncselekménynek számított, hogy mindezt nem osztja meg senkivel.

Tisztában volt azokkal a lépésekkel, melyeket előbb vagy utóbb, de inkább előbb, meg kell tennie ahhoz, hogy a vágyai, az álmai valóra váljanak. Egyik sem volt megvalósíthatatlan, pusztán csak a maguk egyszerűségével kelltettek olyan hatást, mintha elrugaszkodtak volna a valóságtól. Pedig nem. Jövőképe nem volt új találmány. Átlagos, hétköznapi volt. Ami még is titkossá tette, az a belefektetett energia, az önzés, a félsz és az az örök pesszimizmus, amelyet valószínű még embrió formájában szívott magába és lett az élete elválaszthatatlan része.

A fejében létrehozott eszményi világból mindössze annyit tudott megvalósítani, hogy szakmailag, a szakmájában pótolhatatlan lett, olyan munkaerő, akiért bárki fejvesztve rohan, leígérve a csillagokat is az égről, csak, hogy az ő csapatát erősítse!

Mindennek mi volt az ára? Az, hogy mindezt a boldogságot-, ha lehet így nevezni-, nem tudta megosztani senkivel. Pedig az évszakok vontatott váltakozásával ez a vágy egyre erősebbé vált benne és határozta meg a mindennapjait. Folyton azt figyelte, kitől lophat egy mosolyt, egy csillogó tekintetet, egy ölelést, vagy csak egy röpke beszélgetésnyi időt.

Viszont mihelyt megadatott volna neki mindebből bármi is, ösztönösen hárított, tüskéit kiengedte és valamilyen bagatell kifogással magára zárta az ajtót.

Hatalmas elszántságát, kitartását és makacsságát, ahelyett hogy a boldogság eléréséhez használt volna, börtönt épített magának, egyszemélyes zárkát, kulcsra zárva, amit elhajított a Temze végeláthatatlan folyamába.