Minden este kutatom azon kérdésemre a választ, hogy az adott napban mi volt az a momentum, amiért érdemes volt felkelnem. Mi volt az az esemény, amely elégedettséggel tölt el, ami értelmet ad az eltelt napnak, ami legitimmé teszi a létezésem.

Kevés az az alkalom, amikor meg is találom azt a bizonyos esemény sort. Általában szomorúan konstatálom, hogy ismét egy üres, felesleges napot tudhatok magam mögött, amikor a szokásos tevékenységen kivel semmi érdemit, semmi produktívat nem csináltam.

Ekkor elhatalmasodik rajtam a depresszió és fájó szívvel hajtom álomra a fejem. Mondanom sem kell, hogy az a bizonyos álom rendre elmarad. Hajnalig forgolódóm és mire belenyugodva a hiábavalóság tényébe elaludnék, arra kellhetek is fel.

Általában hajnali hatkor kellek. A reggeli fagyos idő frissítően hat rám. Hiába fázom, mint a vadászkutya, de képtelen vagyok tovább feküdni.

A napok ugyan dologtalanok, de mindig feltalálom magam. Rendszerint takarítok, százszor összesöpröm a padlót, még akkor is, ha ragyog a tisztaságtól.

Az állástalanság kiábrándító. Reménytelenné és célja vesztetté varázsolja az életem egy röpke gondolattal, mely arra irányul, hogy tulajdonképpen mi hasznomat veszik a szüleim. Mert azon kívül, hogy anyának a házi munkával már nem kell vesződnie, semmi más pozitívuma nincs ennek az egésznek.

Nyilván már nagyon elegük van belőlem (jogosan), ami már nem egy összetűzésben felszínre került. Nem hibáztatom őket ezért, mert én is hasonló képen vélekedek magamról és a helyzetemről. Legszívesebben elbújnék a föld alá, pontosabban meghalnék, hiszen igazából nem is létezem. Csak vagyok.

Hiába vannak ambícióim, hiába vannak elképzeléseim, terveim, agilitásom, tehetségem az üzleti élethez és annak al- területeihez, ha nem kapok lehetőséget, esélyt arra, hogy mindezt a gyakorlatba átültetve érvényesítsem, hát veszett fejsze nyele…

Na, mindegy…..