Talán ott rontottam el mindent, hogy ragaszkodtam az érettségihez. Ott, amikor nem értem be a szakmunkás bizonyítvánnyal. Ott, hogy tovább tanultam.

Pedig, ha nem mentem volna érettségizni, akkor most nem őrlődnék a közmunka és a gyári összeszerelő állás között két szakmával a zsebemben. Lenne egy biztos állásom egy elismert szállodában, lenne fizetésem és talán már nem a ’ mama hotelben’ élném a mindennapok szürke homályát.

Lehet, utálnám azt, amit csinálok és lehet, hogy egész életemben kárhoztatnám magam azért a döntésért, és az is lehetséges, hogy egy megkeseredett lény válna belőlem, de ….. talán boldogabb lennék, mint most. Nem tudom.

Nekem viszont kellett az érettségi, kellett egy főiskola és most kell egy egyetem.

Tavaly nem vettek fel, csak költségesre. Azt meg a szűkre szabott „bukszám” nem engedte. Fogcsikorgatva bevállaltam a gyári munkát. Gondoltam, ha olyan sokan bírják, velem sem lehet nagy gond. Fél évig bírtam.

Most ott tartok, hogy  közmunkásnak, talán felvesznek.

Számtalan rossz döntés, millió meg egy elhalasztott lehetőség, ördögi kör, mókuskerék.

A szereposztás soha nem változik. Minden állandó. Egyformán kell fel a Nap és veszi át az égi uralmat a Hold. A virágok ugyanabban az ütemben nyílnak, a madarak egy ritmusra csiripelnek.

Az emberek csak mennek és mennek, mindig ugyanarról a témáról fecsegnek, ugyanazok a kézmozdulatok, a rutinból leemelt kenyér, a boltos néninek szóló mosoly, ami mögött már semmi érzelem vagy valós köszönet, csupán begyakorlott ajakfelhúzás. Semmi több.

A szemek fakó fénye pásztázza a járdát, a sápadt arc vegyül a fagyos levegővel, a test pedig csak áll, mozdulatlan, összerándulva, mindegy tiltakozásként az ellen, hogy jelen kell lennie, egyáltalán, hogy élnie kell.

Gondolatok, szavak, tettek…. árulkodóak, de megtévesztőek. Azonban a test, az arc, a tekintet, soha nem hazudik. A szív fájdalma kiül az emberi külsőre, azt leplezni csak az előtt lehetséges, aki nem ismer, akit nem érdekel, aki nem törődik azzal, hogy a szeme előtt válik valaki halottá……..