Mire volt jó az elmúlt két év?
Hogy ideje korán lelőjem a poént, arra, hogy immár teljesen elszakadjak a családomtól.
Félre értés ne essék, nagyon szeretem őket és sokat is köszönhetek nekik, lényegében mindent, ami elősegítette a mai énem kialakulását.
Világ életemben rendkívül család centrikus voltam, és ha sokszor nem is látszik, de nagyon apás gyerek is voltam/vagyok. Bár már gyerek sem vagyok, hiába viselkedem úgy és hiába erőlködöm azon, hogy az is maradjak.
Ahogy telnek a napok, ahogy eseménytelenül múlik az idő, úgy lesz számomra egyre világosabb az, hogy én teljesen más habitusú ember vagyok. Tőlük eltérően én inkább gondolkodó, olvasó és kultúra párti, csendes személy vagyok, aki szereti, ha rend van körülötte, ha rendszer nem csak az életében, de a dolgai között is jelen van. Olyan, aki folyton megújul, állandóan változik, hevessége nem állandó, hanem változó és zömmel csendben, magában él.
Ha elkezdek a közös vonásokon agyalni, nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy felismerjek kettőnél többet. Míg a testvéreim számtalan vonása eredeztethető vissza valamelyik felmenőnkre, az én tulajdonságaim ősei nem ilyen egyértelműek.
Jelenleg a diplomás munkanélküliek amúgy is népes táborát erősítem. Folyamatosan nézem a hirdetéseket, amik valljuk meg, nem bővelkednek sok ajánlatban valamint nem kínálnak olyan pozíciót, ami a képzetségemnek, az igényeimnek megfelelnének. Anya mondogatja, hogy dolgozzam szakácsként, de nem számol azzal a fontos tényezővel, hogy szakács nem én akartam lenni, hanem az ő nyomására mentem ebbe az irányba, illetve azzal, hogy többször is elmondtam, hogy nem szeretek főzni. Itthon elfőzögettek, de ezt hosszabb távon, rendszeresen nem tudnám csinálni. Nem vagyok hozzá sem elhivatott, sem tehetséges, sem pedig elég. Illetve sok vagyok én egy konyhába. Nem állhatom a monotonitást, az embertelen munkamorált. Kiégnék, elég rövid pályafutás alatt. Ezt pedig nagyon nem szeretném.
Én gazdaság orientált ember vagyok, aki mindenképp üzletben, vállalkozásban gondolkodik, annak az előmenetelén, gyarapításán, eredményességén munkálkodik szívesen. Én nem a gépezet fizikai része szeretnék lenni, hanem az agy, a szellemi, mozgató rugó. Ebben vagyok jó és legyen bármi is, nem adom alább a szintet, lévén, hogy nem vagyok magam ellensége. Tudom, hogy ha elkezdenék szakácsként dolgozni, még ha a mögött csak ideiglenes szándék is állna, ott ragadnék, megkeserednék és még az életet is megutálnám, pedig már kezdem szeretni.
Van egy diplomám a Szegedi Tudományegyetemről. Ez nagy tisztesség és felelősség, hiszen immár rajtam is múlik az egyetem megítélése, a jó hírneve. Ezért sem vagyok hajlandó alacsonyabb szinten alkalmazotti sorba állni, mint a felsőfokú követelményrendszerű beosztás. Lehet ez a mai helyzetben őrültségnek hat, és lehet az is, de akkor sem fogok olyan területre ráállni, ami nem érdekel, amit nem érzek magamévá. Jó munkavállaló, eredményesen dolgozni tudó rész szeretnék lenni, aki alig várja a hétfőt, nem olyan, aki a szombatot.
Szobámat is úgy alakítom, rendezgetem, pakolgatom, hogy ha úgy adódik, bármikor újra költözhessem, immár a saját kis odúmba.
A kommunikáció szinte teljesen megszűnt köztük és köztem. Amit eddig tragédiaként éltem meg, de az eltöltött két teljes év az ország másik végében, hozzásegített ahhoz, hogy már ezt a szituációt is kezelni tudjam.
Bárhogy is alakuljon az életem, eztán nem fogok összetörni, magammal elégedetlenkedni és szemrehányásokkal még mélyebbre taszítani magam annál, ahol depis állapotomban állok. Ez pedig annak köszönhető, hogy ez a diploma húzott egy határt, amely alá nem megyek, bármi is legyen, ami kicsivel a semleges hangulaton felül van.
Összességében Szeged új emberré tett, büszkeséget és elégedettséget adott nekem, számtalan egyéb boldogságos dolog mellett.
Szóval nem lehetek hálátlan, pláne nem ronthatom a róla kialakított képet, ezért kitartok, és nem csüggedek, míg nem találok számomra releváns állást, mely után szárnyalásom magasabb szinten, tovább dönti meg az önmagam elé állított elvárásokat.
És a saját lakás is összejön!
Majd…
Egyszer…
Talán…
