Mikor már azt hiszed, na, végre eljött a te időd, rá kell, hogy jöjj, hogy ez koránt sincs így. Nincs, mert ez nem a te napod, nincs, mert nem ő van neked szánva.

Nincs meg az az érzés, amelyet utón- útfélen keresel, amit az álmaidban oly gyakran megélsz.

Pedig te mindent megtettél, hogy jó legyen. Nyitott voltál, kedves, hű önmagadhoz, erőlködtél, hogy neki is jó legyen, hogy jól érezze magát és te is azon voltál, hogy hasonlóképp érezd magad.

De mégsem. Minden jó szándék, minden önzetlen mozdulat hiába való volt. Minden második találkozáskor ráébredsz, hogy neked, ez, így nem lesz a sajátod. Neked nem ő kell.

Ez a „csalódás” elindít benned egy lavinát, feltárja mindazt a hiányhalmazt, amelyeket az életed rejt. Minden rossz tulajdonságod, minden sikertelen cselekedetet ismét szétzúzza a szíved, a lelked, a hangulatod. Ismét mélybe zuhansz, ismét minden elveszti az értelmét, a jelentőségét és ismét a halál után kiáltasz.

Bele nézel a tükörbe és legszívesebben szemközt köpnéd magad, mondván „undorító, semmire való csődtömeg vagy!” Nincs se cáfolat, se egy kedves szó, egy baráti ölelés, semmi biztató. Csak a szörnyű valóság, csak az, hogy ismét zsákutcába vezetett a sors, kijátszott, átvert. Hiába minden bizakodás, minden kényszerítő erő, hogy megmutasd a rejtett értékeidet, kitárd a szíved és bebizonyítsd, hogy neked is megadathat a boldogság.

Kinézel a füstfelhő mögül két szál cigi között, bele bámulsz a tiszta égboltba és felkiáltasz: „Miért csinálod ezt velem??”