Meghánytam-vetettem a dolgot, rágódtam rajta vagy egy hetet, megkérdeztem minden arra érdemes személyt, mindenkit, akinek a véleménye számomra nagyon fontos, és megfontolandó. Volt, aki válaszolt és volt, aki nem. De végső soron a döntést nekem kellett meghozni, az én életemet kell alakítani és mind a felelősség, mind pedig a következmények engem terhelnek.
Nem volt egyszerű, de végre világosan látom azt, amit eddig, nem vagy amit nem akartam meglátni. Nem véletlenül voltam/vagyok bizonytalan a komplett egész szituációval kapcsolatban, hiszen a lelkem már régen tudta azt, amire az eszem az elmúlt percekben ébredt rá. Végig súgta, de nem vettem róla tudomást. Végül is jobb később, mint soha!
Ez pedig történetesen az, hogy nem jelentkezem az egyetemre. Ennek alapvetően a személyemben fellelhető hiányosságok az okai. Nem vagyok sem erőszakos, sem határozott és abszolút nem rendelkezem semmilyen olyan adottsággal, amellyel egy hiteles és jó politológusnak rendelkeznie kell ahhoz, hogy érvényesülni tudjon a pályán és ne kerüljön a süllyesztőben, mint egy önmagát megvalósítani képtelen, egy jelentéktelen és kudarcot valló, arra már kiégett valami, amit mint egy fadarabot hajítanak ki a szakmából. Valamint nem szeretnék egy párt áldozatává sem válni, nem óhajtók agymosottként, zombiként „tündérországról” vagy más hasonló víziókról ódákat zengeni (melyek még józan paraszti ésszel végiggondolva is hülyeség!), illetve csak azért, hogy elérjek valamit e terülten magamra kellene ölteni valamely párt színét és magamévá kellene tennem az ideológiát is, amire egyszerűen nem vagyok hajlandó!
Más vonatkozásban pedig anyagi okai vannak annak, hogy így határoztam. Fejben lefuttattam a költségeket, „osztottam- szoroztam, kivontam-összeadtam” , meditáltam a bankszámlaegyenlegem felett, kalkuláltam, szóval minden oldalról megnéztem a dolgot és rá kellett jönnöm, hogy az összvagyonom, durván a képzés egyharmadára lenne elég (annak meg igazából semmi értelme) és mert nincs nyelvvizsgám (és előreláthatólag nem is lesz, még a távoli jövőben sem) ezért diplomát sem fogok kapni, így ismét ott lyukadok ki, hogy nincs realitása annak, hogy egyetemre menjek, illetve, hogy még több időt itt töltsek.
Természetesen nem áll szándékomban tétlenül otthon ülni, és arra várni, mikor ugor értem egy fejvadász cég, ez áll tőlem a legtávolabb, egyébként. Elképzeléseim szerint és figyelembe véve a valós „adottságaimat” és képességeimet, készségeimet (ha ilyenekről beszélni egyáltalán lehet az esetemben), neki kezdek egy újságírói tanfolyamnak, azon belül is, hogy hű maradjak önmagamhoz, politikai szakújságírónak szegődőm majd. Ezt még anyagilag bírni is tudnám és nem kötne le 3 évet még az életemből, hanem csak kettőt (nem mintha ez akkora jelentőséggel bírna). Utána meg majd meglátom.
Egyelőre ezen a szakon legyek túl, aztán utána ráérek a következő fázisba lépni. Mindenesetre az eddigi feszültséggel és izgalommal teli napok után, és a rossz lelki állapotomon felülkerekedve, azt hiszem így lesz a leghelyesebb, ha meg nem, akkor tévedtem. Nem először fordulna elő és nyílván nem is utoljára. Úgy gondolom, hogy a helyzetemben és a felsőoktatás jelenlegi formájában felelőtlenség és vakmerőség lenne a részemről, ha belevágnék.
Számtalan bizonytalanság és kérdőjel az, ami nem enged szilárd talajt biztosítani a felsőoktatásnak és a helyes döntés meghozatalát a felvételizni szándékozó diákoknak. A lehetőségek szűkülnek, a perspektíva fogy, ahogy a pénz is, mely az egyetemek létét veszélyezteti. Központilag szabályozott tananyag, állami előírás a szakokat illetően? Lassan Putyin irigykedve fog ránk tekinteni és csak a remekbe bevált unortodox (Matolcsy) receptért cserébe lesz hajlandó tárgyalni Orbánnal a gázról.
De ez már egy másik történet!
