Vegyes érzésekkel hagytam el az otthonomat. Bár nem volt olyan csöpögős a búcsú, mint amikor beköltöztem, sőt! Épp hogy nem úgy váltunk el, hogy „na, végre elmész!”. Ami igazából abszolút jogos és érthető is lett volna, bár a tekintetek ezt sugallták.

Másfél, két hónap otthonlét bőven elég volt a szüleimnek is és nekem is. Ez idő alatt főztem, takarítottam, kávét főztem, etettem-itattam az állatokat, fát vágtam, olvastam és rejtvényt fejtettem. Jó volt, mert nem csak szellemileg, hanem fizikailag is elfáradtam. Szóval házimunkát és háztáji munkát végeztem. De eztán nem lesz, aki mindig mindent elpakol, aki elmosogassa a poharakat, aki állandóan rendet rak és szellőztet, nem lesz olyan kérdés, hogy „hol van a papucsom/cipőm?”! És az sem lesz feszültségforrás, hogy „kitüzelem a fát az udvarból”! Mikor anyának ezt előadtam, megnyugtató mondattal reagálta le: „Ne hogy azt hidd, hogy azzal, hogy elmész, megszűnik minden gond. Lesznek, amik igen, de lesz helyettük más. Nekem rosszabb lesz, mert most mindent nekem kell megcsinálni!"

Oh! Megint átaludtam a Dunát!

Baja. Utálom Baját! Hogy miért? Ez egyszerű. Mert ott mindig beül mellém valaki, aki erősen „szervkereskedő” gyanús. Mégpedig olyan, aki vesében utazik. Az én buszomon!!

Megkérdezi egy úr, hogy leülhet-e mellém. Én szívélyesen mosolygok, mondom persze, lévén, hogy heringjárattá váltunk. Le ül. Elővesz egy fanta-s üveget és udvariasan megkínál. Bor volt benne. Egy röpke dicshimnuszt zeng róla, majd miután a harmadszori visszautasításom eljutott a tudatáig, ráhúz és folytatja a mondókáját. Mondanom sem kell, hogy konkrétan az alkohol szagától beálltam. Zaláról beszélt. Majd meglepődött és együtt érzését fejezte ki afelől, hogy oda valósi vagyok és” jaj szegény, egész nap utazik.” Ezután elkezdett valamit motyogni a sanyarú gazdasági helyzetünkről, a munkahely nélküliségről, arról, hogy szegeden 9 gyárból egy sincs. Egyébként ezt reggel már halottam, csak a másik oldal szemszögéből. „Ezek a ****(sok-sok obszcén szó) kommunisták mindent szétvertek, most meg pofátlanul mondják a magukét”. Majd dicsekedtek a saját kölykük sikerével, karrierjével, fizetésével. Megjegyzendő, hogy a padtársam, pontosabban az üléstársam is beavatott a gyerekei életébe, de ő nem aranyéletről beszélt, inkább arról, hogy ugyan jól keresnek, de nem szeretik azt, amit csinálnak és nem is vág a szakmájukba. Majd ismét előkerült az üveg, mondott valamit, és újból ráhúzott. (mire szegedre értünk, hoppá, elfogyott. Hogy létezik, hiszen az előbb még tele volt. Ja, hogy az az előbb két órával ezelőtt volt)

Próbáltam finoman utalni arra, hogy hagyjon már békén, de nem értette a célzást. Babráltam a telefonommal, imitáltam az alvást, de semmi. Csak mondta a magáét. Előkerült az általam oly’ szeretett kérdés: „Kedveskének szegeden vagy Zalában van barátja? Nincs? Egy ilyen csinos lánynak? Hogy létezik? (Ekkor ezt gondoltam: Kapd be a bal bokám te köcsög!) Válaszom: Hát, ezt hozta az élet!

Végül „elhitte”, hogy alszom, és rávetemedett a vesémre. Alig vártam már, hogy leszálljunk és vissza tudjam tolni a bal vesém a jobb oldalról, mivel valamilyen okból odakerült.

Mórahalom, Ásotthalom…. Gyökérfalva!

Lényeg a lényeg, ragadjon a bélyeg!

Na, de elég ennyi információ, remélem tudtál követni!? :)

Várlak vissza :D