Tombol a vihar. Szél kopogtatja az ablak üvegét, szinte ordít a kiáltása, hogy „engedj be!”, óvjam meg ettől az ítéletidőtől, mintha nem lenne fontos szerepe benne. Rezegteti az ágakat, tépi a fák haját, megszabadítva őket a friss hajtásaiktól.

Az eső fagyos könnyei áztatják az utakat, beékelődve minden résbe, minden törésbe, minden apró repedésbe.

Villámok fénye veszi át a villany szerepét, kisajátít azt a privilégiumot, melyet a tudomány ajándékozott nekünk.

Dörgés emelkedik felül a tévé hangján, jelezve, hogy most ő a fő szónok, megfosztva bennünket a világunkba történt események független közvetítésétől.

Odakint dúl az égi háború, ellehetetlenítve a benti létet, azt súgatva, hogy nem lehetsz biztonságban. A Nap immár csak másodhegedűssé lett lefokozva, teret kényszerül adni a hideg, komor és szürke időnek.

Kezemben egy könyv, melynek soraiban elveszve szinte tudomást sem veszek a szobán kívüli életről, kizárva annak minden zavaró tényezőjét. Ezt nyílván sérelmezi a természet, mely abban ölt testet, hogy hangja és ereje egyre nagyobb, ösztönző hatása, hogy társuljak hozzá, egyre sikítóbb.

A könyv, mely elvonja a figyelmem a depresszióról, 1944- es Horthy-rendszer eseményeit taglalja, kiemelt figyelmet szentelve a zsidóságnak, azok létének, sorsának alakulásának.

Mindig is nagy érdeklődést tanúsítottam a történelem, mint tudományág iránt, a zsidó helyzetet kiemelt figyelemmel kísértem, mint vallást, mint életformát. Értetlenül álltam az előtt a tény előtt, hogy társadalmunk rendkívüli módón elítéli őket, kipusztítandó „faj”-ként tekint le rájuk. Érdekelt, hogy tulajdonképpen miért is alakult ki ez a felfogás, és értetlenül álltam, állok az előtt, hogy miért utálják annyian őket, miért kell őket nem szeretni, negatív fényben feltüntetni, antiszemitának lenni?!

Ez idáig bárkit is kérdeztem e körbe tartozók közül, senki, SENKI nem tudott érdemi választ adni, logikus, összefüggő, érthető, racionális és számomra kielégítő indokkal szolgálni.

Jelzem, nem az (ilyen nem létezik) értetlenségemből adódóan, hanem egyszerűen az általuk is hiányos információk birtokában nem tudták megválaszolni eme rendkívül szerény kérdésemet.

Nyílván ez is egy családi hozomány, mely generációról generációra változik, módosul, míg elveszti valós tartalmát és csak az üres frázisok, az értelmetlen, zavaros beszéd marad, mögöttes tartalom nélkül, megalapozatlan érvhalmazba rejtve.

Véleményem szerint pusztán emberi irigységről van szó, a kifejezés minden értelmében, az élet minden területére vetítve, minden tárgykört érintve.

Rosszindulatú irigység szülte ellenérzés következtében került annyi ember - legyen szegény vagy gazdag, ez teljesen irreleváns - , halálba küldve. De persze nem feledkezhetem meg azokról az izraelitákról sem, akik mindehhez aktívan asszisztáltak, közreműködődtek, aminek okát szintén nem látom. Talán körükben lehetett ellenérzés, konkurenciaharc? Nem tudom. Ennek megértésére még nem rendelkezem kellő háttéranyaggal, ehhez még nem olvastam eleget a témában.

A szüleim alapvetően keresztény hitben neveltek. Minden vasárnapi, illetve nagyobb egyházi ünnepek alkalmával ott ültem a templom valamelyik padsorában, csendesen, meghunyászkodva, kontrolálva az aktivitásom, hogy még véletlenül se essen csorba a szüleim és általuk az én rossz megítélésemre. Meg persze az sem volt elhanyagolható tényező, hogy a misére járás elemi feltétele volt az egyes keresztségek felvételének.

Soha nem tudtam magamévá tenni ezt a vallást, ami az idő előrehaladtával és a tanulmányaim, az ismereteim bővülésével sem változott. Az általa ígért lelki béke, megnyugvás, harmonizáció, kiegyensúlyozottság, megértés és szeretet, a boldogság nem jött el. A segítség, melyet nyújtani hivatott, továbbra is várat magára.

Minden vasárnapi Istentisztelet maga volt a pokol. Dúlt bennem az energia, még is el kellett nyomnom, szinte meg kellett erőszakolnom magam, hogy nyugton maradjak, ne beszéljek, hanem mormoljam az általam nem ismert imákat, énekeljem a számomra idegen és indokolatlanul hálát adó énekeket. Számomra idegen volt a szituáció, képtelen voltam magamba integrálni ezt az „életformát”. Később viszont már a szándék is elhalt bennem.

Nem éreztem, nem érzem magam egynek ezekkel a tanokkal. Azok alapján, amiket megtanultam a Kereszténység történelméről nem segített ezen változtatni, sőt, csak növelte az ellenérzéseimet iránta.

Nem vagyok Isten tagadó! Olykor és általában hiszem, hogy van, hogy létezik egy felsőbb hatalom, de hogy a Kereszténységhez, mint intézményesült vallási felekezethez tartozzam annak minden előnyével és hátrányával együtt, nem tartom valószínűnek.

Lényegében ez (is) egy szekta, hiszen pénzt kér, próbálja a nézeteit a hívőre erőltetni, befolyásol, megmondja, hogyan alakítsa az életét. Mintha mi/te nem tudnánk eldönteni, hogy mi a számunkra legmegfelelőbb, mi a helyes vagy helytelen, mi a jó, hogyan éljünk.

A saját módomon hiszek és „áldozom” Istennek, de templomba nem járok, kiváltképp azért sem, mert az utóbbi időben rendkívül megszaporodtak azok a papok, aki a szentmise alatt (is) aktívan politizálnak, ezzel is befolyásolva a hallgatóságot. (Pfúj!!!)

No, mármost én nem kívánok elítélni, sem felemelni senkit, egyik vallási felekezetet sem, pusztán csak a kezem és a tollam összehangolt működésének eredménye ez a pár oldal, melybe közreműködött az agyam és a lelkem kommunikációja, mert nálam e kettő kommunikál!!!!