Olyan szívesen sírnék. Elbújnék egy sötét szobába és a halálba sírnám magam. A halálba, ahol nem vár semmi. Se rossz, se jó, pusztán a nagy üresség. Egy hófehér szoba, ahol magam vagyok, ahol nem bánthat senki, ahol nem érhet se csalódás, se kudarc.

Magasan szálltam. Rengeteg tervem volt a jövőre nézve, melyek megvalósíthatónak látszottak. Szárnyaltam. Könnyűnek éreztem magam, olyannak, aki sugárzik. Mosolyogtam, nevettem, emberek között voltam. Jól éreztem magam. Próbálkoztam. Minden lehetőséget megragadtam és kihasználtam. Teszteltem a képességeimet, tágítottam a határaimat.

Mindezzel mit értem el? Konkrétan semmit! Magamnak ástam a vermet, mely minden alkalommal mélyebb és mélyebb lett, míg el nem jött a nap, mikor beütött a krach, és mint a kártyavár dőlt romba. Minden tervem, álmom vált semmissé a minimálisra feltornázott önbizalmammal egyetemben.

Felfújt lufikon evickéltem, mely beleütközött egy arra kószáló apró, tiszta és ártatlan pihébe, amely zavart keltve a látszategyensúlyban, megbontva azt, kibukkant! Megsemmisült. Meghalt!

A párhétig tartó lilaköd egyszerre semmisé vált, feloszlott és leleplezte azt a tökéletes ürességet, tehetségtelenséget és ostobaságot, melyet rejteni volt hivatott.

Immáron világossá vált, hogy bárhogy is erőlködöm elrejteni a fogyatékosságaimat, bármennyi erőt és energiát is fektetek a megmásításukra, teljesen felesleges. Erre ugyan nem most és nem ez okból jöttem rá, ezt eddig is tudtam, de voltam olyan naivan hülye, hogy azt gondoltam nekem sikerülhet az, ami másnak nem. Nekem, csak nekem van esélyem arra, hogy más legyek, hogy olyan legyek, mint amilyen az álmaimban vagyok, illetve amilyennek láttatom magam. Tévedtem! Ugye milyen ismerős?! Megint tévúton járok. Megint vakvágányra álltam rá. Megint meghalt egy részem. A kérdés már csak az, mikor hal meg az egész…