Nem sok barátom volt/van az életem során. Igazából csak egy, de ő is mérföldekkel távolabb próbál boldogulni. Emiatt természetesen egy percig sem haragszom rá, sőt! Nem is szeretném, ha haza jönne, mert tudom, hogy ott jobb neki, ott van rá esély, hogy megtalálja önmagát, azt a feladatot, amelyet földi léte alatt teljesítenie kell, megtalálja azt, amit mindenki egész életében keres, történetesen az élete értelmét. Az pedig, hogy a hiányában magányos és „árva” vagyok, teljesen jelentéktelen és érdektelen dolog. Lényeg, hogy ő jól legyen.
Szóval az értelme létünknek. Beszélhetünk egyáltalán ilyenről? Valóban fontos ezt tudni? Kell rá időt és energiát fordítani? Feltétlenül tudni kell? Mi van, ha nem tudjuk? Enélkül nem élhetünk teljes életet? Nem lehetünk sikeresek? Ha nem ismerjük létünk célját, esélytelenül próbálkozunk sikeres és boldog emberekké válni?
A felismerés, az, hogy minden egyszerre világos lesz, minden hirtelen kitisztul és magyarázatot nyer, általában a halálunk pillanatában ér el bennünket, és vagy elégedettséggel nyugtázzuk a mögöttünk álló éveket, vagy csalódottan tesszük fel a kérdést: „mi lett volna ha!”. Illetve ostorozzuk személyünket, elítéljük a hülyeségei miatt és mardoss az az érzés, hogy mennyi lehetőséget szalasztottunk el a gyávaságunk miatt. elégedetlenség okaként megemlíthető még az emberi önzőség, a gyarlóság és a rosszindulatból tett lépések, melyek vagy jó, vagy rossz kimenetelűekké váltak, vagy nem, de bizonyos, hogy hosszú távon negatív kicsengésük lettek.
Lehet, hogy csak én tulajdonítok ekkora jelentőséget e kérdésnek, de hiszem, hogy minden okkal történik, mindenben van logika és előbb-utóbb, de értelmessé válik az, ami jelenleg abszurdnak hat.
Most nyílván naivnak tűnhetek és talán kicsit szentimentálisnak, sőt, továbbmenve bolondnak és valamilyen szinten idealistának. Ezek közül egyik jellemző sem áll tőlem távol, de igyekszem vissza szorítani a gyengeségem vagy legalábbis kordában tartani.
Emiatt sem tudom értékelni, jobban mondva értelmezni és elhinni, hogy léteznek olyan emberek, akik valóban önzetlenül cselekszenek, tényleg nem kérnek viszonzást azért, amit adnak és nem szívesség vagy valamiféle hátsó szándék lapul a segítségadásuk mögött. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez lehetséges. Pedig mindennap találkozom ilyen vagy ehhez hasonló emberekkel. Nem is kell messze mennem, elég, ha csak a szobatársaimat nézem. Aztán a csoporttársaim közül azokat, akik körében mozgok. (minden osztályra jellemző, hogy csapatokba tagolódnak, ez alól nincs kivétel)
Pár hónap és ennek is vége. Újabb várost hagyok el, hogy visszatérjek a kiinduló pontra, ahonnan két éve még menekültem. A távolság nagyúr! Ha hosszú hónapokig nem látod azokat az embereket, akiket szeretsz, akkor jössz rá igazán, hogy hiába minden, még is csak ők a te gyökereid, akik bárhogy is, de szeretnek, elfogadnak, tisztelnek, megbecsülnek, még ha ezt nem is fejezik állandóan, és ami a legfontosabb: nekik mindig Te maradsz az egyetlen, akit nem pótol, nem pótolhat senki és semmi!
Megnyugvással tölt el, hogy mindannak ellenére, amit az elmúlt 23 évben produkáltam, rájuk, hozzájuk bármikor, bármiben számíthatok. Ők az egyetlenek, akik szeretnek és elfogadnak minden bogarammal és lelki deficitemmel együtt, és nekik mindig én leszek a „didi”, akinek reggel azzal indítják a napját, hogy: „mi szépet álmodtál, édesem?”
Azt, hogy mi lesz ezután, nem tudom. De eddig még mindig kitaláltam valami frankót, szóval emiatt nem félek. Csak azt sajnálom, hogy az itt megismert emberekkel, akik immáron a baráti (szűk) körömet alkotják, feltehetőleg többé nem találkozom. Nekik ez jó, nekem már kevésbé, de ez részlet kérdés, és nem is érdekel senkit!
