Nem is tudom, mit írjak. Úgy érzem, rengeteg mondanivalóm van, de még sem alkotnak egységet, nem tudom őket mondatba foglalni.
Egyszerre vagyok elégedett és kétségbeesett. Egyszerre vágyom a társaságra és kívánom azt a pokolba. Rengeteg ellentmondás és ütközés keltette vihar tombol bennem, melyet nem tudok csillapítani.
Napok óta nyugtalanul alszom, rémesebbnél rémesebb, kuszábbnál kuszább és abszurdabbnál abszurdabb rémálmok kergetnek éjszakánként, miközben egy-egy szúnyog ostromolja az arcom, a lábam és a karom. Természetesen zenei aláfestés is van, hiszen egy egyetemi kollégium nem is lenne egyetemi, ha nap-nap után részeg hallgatók népes társasága ne haladna el az épület előtt szabadjára engedve a nem létező ének tehetségüket, melyet még a zuhany alatt sem tennének, józanul. De ne feledkezzünk el persze a szomszéd kolival folyatatott évek óta tartó, Isten tudja mi okból kifolyó ádáz csatározásról, mely megnyilvánulása sem jár kisebb zajjal. Annyi még ehhez, hogy a nótázást felvonulás is kíséri. Igazi meccs utáni elégedetlenséget kifejező tüntetés. Trágár szavakkal, sípszóval, meg mindenféle un- intelligens megmozdulásokkal megspékelve. Szóval az este az iszonytató álomképek nélkül is iszonytató tud lenni, ha egyik vagy másik kis team elemében van.
Május 1. van. A munka ünnepe. Májusfaállítás (már ahol). Verőfényes napsütés, gyenge szellő, zsúfolt utcák, parkok, emberáradat. Mindenhol emberek, meg kutyák, macskák, boldog családok a ligetben, fiatalok, szerelmesek, nyugdíjasok és persze a felvonulások is itt vannak. Ellentüntetők- szimpátiatüntetők, hangzatos politikai beszédek füllesztik az amúgy is fülledt levegőt, minden oldalról megy az egymás ócsárlása, bírálása és a „bezzeg majd mi!”, meg ugye az elmaradhatatlan elmúltnyolcév-ezés. És az a szomorú, hogy a politika - ma már ugye mindannyiunk életében közvetve vagy közvetlenül, de ott van-, megmérgez mindent, tekintet vagy szelektálás nélkül. Ma már a május egy sem olyan, mint pár éve volt, ma már egy családi ebéd sem telhet el politikai acsarkodás nélkül, nézeteltérés vagy szurkálódás nélkül. Sajnos nagyon is gyökeret vert nálunk is a gúnyolódás, az ironikus megnyilvánulás, egymás gondolkodás nélküli kritizálása, bírálása, adott esetben elítélése.
Ma már a családi össze jövetelek is elvesztették a hangulatukat. Hiszen miről szól egy ilyen, először is miről kellene szólnia? Ugye arról, hogy az egész napot együtt töltik a rokonok, beszélgetnek a családban történt eseményekről, pletykálgatnak, nevetgélnek, esznek-isznak, jól érzik magukat, majd enyhén ittas állapotban elteszik magukat másnapra. De jól érezték magukat, azokkal voltak, akiket szeretnek, kibeszélték magukból a kibeszélendőt és még jól is laktak. Kellemes a hasznossal. Ezzel szemben ma?! Kora este fáradtan megérkeznek (beesnek), fásultan meg est- ebédelnek, isznak egy keveset, beszélnek pár szót, majd jön a politika, egymás kritizálása és tetteinek megkérdőjelezése, pálcatörés, elítélés, vita, sértődés, „menjünk már haza!”, majd felrúgva az ott alvós tervet, inkább enyhén ittasan haza vezetünk, vagy taxit hívunk, semmint, hogy ott maradjunk. Selmeczi kedves szóvivőasszony erre biztos azt hozná fel, hogy ez mind a „gyűlöletfelelős” tevékenységének eredménye, aki nyílván baloldalról támad.
De őszintén. Leszarom, honnan jön, tőlem jöhet a pokol oldaláról is, akkor se piszkítson bele az én életembe! Ha gondja van, álljon a szemem elé, és mondja egyenesen az arcomba, hogy b****meg nem csíplek, nem értek egyet a viselkedéseddel, vagy ezt „bocs, de ezt nem így kellene elintézned”. Ne a családod feszítse szét, csak mert nem az ő/ők szája/szájuk íze szerint végezzük a munkánkat, vezetjük az életünket. Ne üzengessen, hanem egyből ’face to face’ közölje azt, ami nem tetszik.
Legyünk már kicsit egyenes, gerinces emberek, ne sajátítsuk már el a bölcs és erkölcsös honatyáink viselkedési normáit, mert az a „vörös óceán”-hoz vezet, ami annyit tesz, hogy megfeneklett…
