Hűvös szelek járnak.

 Érzem, ahogy átjárja a testem a hideg levegő, megölve benne minden kis életet, minden apró érzést, elfojtva a vér útját és megfagyasztva azt, ami csak a képzelet szüleménye: a lelket.

Őrjöng a természet. Hóval, esővel, széllel jelzi azt, hogy valami nagyon nincs rendben. Van valami a világban, ami kiváltotta ellenszenvét és a legnagyobb haragra gerjesztette.

Szinte hallom a halál hangját, ahogy elsuhan az ablak előtt, ahogy az arcomba súgja: „Te jössz!”. A bőrömön érzem hideg tekintetét, az érintését, az éles karmait, amelyekkel megragad és magához húz. Karomba vájva őket, kicsurran egy vörös vércsepp oly’ békésen és nyugodtan, hogy szinte kívánkozik utána a következő.

Nem visz el. Még nem. Pusztán bejelentkezett. Szólt, hogy itt van és várja a megfelelő alkalmat, amikor nem áll, nem állhat meg egy cseppnél, amikor mindent akarni fog, az egész lényem, a testem, a lelkem, a szívem.

Fekete ruhája árnyékot vet a nap 24 órájára, a hét 168 órájára. Ott van mindenütt. Az iskolában ő a padtársam. Az utcán ő a kísérőm. Az ágyban ő a hálótársam. Folyamatos jelenlétével azt sugallja, hogy nincs sok hátra. Nincs és egy percet sem fog várni, ha üt az óra. Lecsap, mint egy keselyű az áldozatára. Szétmarcangolja vékony, törékeny testem, elpusztít belőlem mindent, ami csak egy kicsit is emlékeztet egy megtört szívű emberre. Kiírja belőlem az utolsó csírát, megakadályozva azt, hogy újra éledjek.

Kifosztja kincses kamrám, elrabolja az emlékeim, az érzéseim, minden tapasztalatom, amelyeket e röpke 23 év alatt összegyűjtöttem. Egyúttal magáévá teszi a sok keserűséget és a rengeteg csalódást, melyek szikla súllyal nehezednek a lelkemre. Elveszi a bánatot, a magányt, a jelentéktelenséget, a szomorúságot és a könnyeket.

Lelkem tükrét összetörve, szemem tűzét kioltva, visszavonhatatlanul megsemmisít, eldob, kihajít, megtapos, leönt, felgyújt…. kacag, és csak kacag, szüntelenül és mámoros állapotban örül! Örül, hogy egy újabb védtelen, kiszolgáltatott árnyékembert győzött le, újabb gyenge és esendő lényt sikerült elpusztítania.

Rágyújt, iszik egy kortyot, leül és végig nézi a filmet, melyet a képzeletem forgatott, a filmet mely az életemet mutatja és összehasonlítva a kettőt megállapítja, hogy „igen, ő egy igazi senki (volt)!”

Majd feláll, és mint aki jól végezte a munkáját, áldással nyugtázza a napot, kiélesíti a körmeit, és keresi a következő áldozatot, a következő kioltandó lelket, a következő elrablásra kívánkozó érzést, a következő alkalmat, hogy újabb sikert arasson az ember felett, kihasználva annak halandóságát és tehetetlenségét.

Addig, amíg nem találja meg e tökéletes jelöltet, és amíg nem dolgozta ki a megfelelő taktikát, addig szusszan egy kicsit. Önelégülten hegyezi tovább a körmeit közben arra gondolván, hogy „lám mennyi szánalmas földi teremtényt hozott létre az Isten!”

Elbújik a Hold, föl kel a Nap. Új lehetőségek és alkalmak. A szél csitul. A természet megnyugodni látszik. Az ég kitisztul. A madarak birtokukba veszik a levegőt. A virágok beborítják a földet. Az emberek nevetése lengi körbe mindezt, és teszi újra boldoggá azt, ami pár napja még a szél fagyos fogságában próbált túlélni.

A Nap ereje hatja át a világot, újra helyre állt a rend és mindez annak köszönhető, hogy egy lélekkel kevesebb van a Földön.

Ugyanakkor egy lélekkel több bolyong a halottak között, keresve azt, amit földi léte nem adott meg neki…

Zene: https://www.youtube.com/watch?v=72xLRYnhxro&list=PL0BC3B0E10C943954