Bárhová is sodorjon az élet,

Én mindig ott leszek néked,

 Szerelmemmel a távolból is megóvlak téged!

Kreativitásom legújabb terméke. Hogy honnan jött? A lelkem legmélyéről, a magányom bugyraiból, onnan ahonnan csak akarod, hogy jöjjön.

Azt hiszem elértem ismét arra a pontra, amikor a teljes kilátástalanság horizontja kitárul és nem láttat mást csak a puszta üres étert, a fehér, nagy semmit, a csupasz valóságot, amely visszataszító és csalódásokkal teli.

Előttem újabb költözés, mögöttem újabb ballagás, megint előttem újabb elutasítás. A negatív áradat vészesen közelit, magával hozva minden könnycseppet, amely majd az arcomon gördül le, ha kézhez veszem az elutasítást, azt, hogy itt se, ott se veszik igénybe a tudásom, azt, ahol kinyilvánítják, hogy nem kívánnak velem együtt dolgozni, keressek máshol, de azért sok sikert kívánnak a továbbiakban.

Ismét lepergett a 2 év. Ismét gazdagodtam egy szakmával és ismét ott lyukadok ki, ahonnan elindultam. Célom most sem értem el, utam ismételten haza vezet. Se állás, se kilátás, se elképzelés, se remény.

Nincs baj az otthonnal, sőt! Talán túlontúl ragaszkodom is hozzá, de az hogy ismét anyuék nyakára kerüljek, koloncként, kereset nélkül, az nem az én műfajom.

Vannak terveim. Szeretnék egy állást, egy lakást és egy életet. Ennyi. Se többet, se kevesebbet.

Szeretnék reggel úgy felébredni, hogy a saját kis odúmban köszönt a nap, megfőzőm a reggeli kis teámat, elindulok munkába, majd a kis lakásomban este álomra hajtom a fejem és az álomképek közepette elégedetten felmosolygók a csillagok sűrű rengetegébe, hogy igen, elérted azt, amit akartál, megérkeztél.

A Holddal nem könnyek közt társalognék, hanem szikrázó szempárok közepette, örömittasan nyugtáznánk a napot, mely bárhogy is alakul, eredményesen zár, hiszen ott vagyok, és úgy vagyok, ahogy elképzeltem, ahogy megálmodtam, ahogy azt kitűztem és végeredményben el is értem!

Ám ettől állok a legmesszebb. Távolabb, mint a csillagok, a Nap vagy a Hold, sőt, a Plutónál is messzebb. Hiába van konkrét stratégiám, megvalósítási tervem, hiszen az alapfeltétel, hogy állásom legyen, nem adott és jelen kilátások szerint, nem is lesz.

A madár holnap sem repülhet. A kalitka továbbra is zárva, a szárnyai még nem állnak készen egy útra, arra az útra, amelyre született, amely neki lett kialakítva és felfedezése reá várat.

Feljött a Hold. Csillagok lepik el a fekete égboltot, cigaretta füst ízesíti a levegőt. Egy fekete holló kíséri figyelemmel a mozdulataim, azt, ahogy a fogkefe után nyúlók, ahogy belenézek a tükörbe ahonnan egy szomorú, könnyes szemű lány tekint vissza, aki a szemeivel azt súgja felém: „hova mész? mi van veled?”

Egy élő-halott, akiben nem tartja semmi a lelket, aki úgy jár-kell, mint akit a következő percben, vagy legalábbis rövid időn belül elhagy a lélek, aki pillanatokon belül élettelenül omlik össze, hull le a földre, terül el, nyitott szemmel, kitárt karral, mint ha még akkor is a szeretést, az ölelést várná. Várja életében, halálában, utón-útfélen, éjjel-nappal. De nem jön. A „miért nem?”, kérdésre egyre sikítóbb hangon érkezik a válasz, az üvöltés szinte átszakítja a falakat, de meghallani, tudatosulni, azt nem fog. Csak az üres szavak, a nagy szófordulatok, a látszat elhatározás, de valódi cselekvés nélkül!

Mi ez, ha nem gyávaság?