Nem hagy nyugodni az a talány, melyet nem tudok megfejteni az életem értelmének keresésének kuszaságában. Ez pedig, az, hogy apa miért utál a létezésem óta.

Hiába keresek, kutatok az emlékeim rengetegében, nem jövők rá arra, hogy hol hibáztam, hol tettem vagy mondtam olyat, amellyel kivívtam az ellenszenvét.

Mint arról már korábban is írtam, soha nem ápoltunk jó viszonyt egymással. Soha nem volt egy kedves szó, egy apai szeretetet tükröző gesztus vagy bármi, amiről arra a következtetésre juthattam volna, hogy szeret vagy, hogy a lányának tekint.

Társaság hiányában nem tudok máshol hangot adni gondolataimnak, a blogomat használom fórumként, hogy könnyítsek a lelkem súlyán, kiengedjem a gőzt, melyet a tudatlanság, a magány és a szeretettelenség okoz bennem.

Mindig azon voltam és arra vágytam, hogy elérjem azt, hogy a szüleim, a családom büszkék legyenek rám, azt, hogy lemossam magamról a „család szégyen” titulus mocskát. Minden tettem, minden mozdulatom erre irányul, minden tervem és elért eredményem mögött ez rejlik, az, hogy ne zárójelben jegyezzék meg, hogy vagyok, hanem igen is kihangsúlyozva és fennhangon, hogy létezem és ez milyen jó nekik.

Tény, hogy e törekvésem szolgál némi felmutatható eredménnyel, de apa esetében sajnos ezt, nem tudom elmondani. Esetében már mit is teszek vagy mondok, bárhogy teljesítek akár itthon, akár a suliban, bármilyen jogosítványt, bizonyítványt, elismerést is felmutathatok, neki, úgy fest semmi nem elég. Eddig az volt a motiváció a tanulás tekintetében, hogy akkor lehetek valaki, ha diplomát szerzek, ha nem elégedek meg a szakmunkás képesítésemmel, le kell érettségiznem, főiskolára kell mennem, mert különben az ő „sanyarú” életútja vár reám is, amitől mindjobban meg szeretne óvni. Mára ez úgy módosult - melyet a fejemhez is vágott -, hogy elvégezhetek akármennyi iskolát, nem lesz belőlem semmi. Pofátlan vagyok, mindenbe beleütőm az orrom, olyan dolgokkal foglalkozom, amikhez semmi közöm és konkrétan egy szar-szemét vagyok, akiből – ahogy már említettem-, nem lesz senki és semmi. 

De ami igazából kiverte nálam a biztosítékot, az nem ez volt, hanem egy tegnapi mondata. Történetesen: megkért anya, hogy ma főzzem meg a kocsonyát, amit előző nap ő előkészített, de nem tett vízbe, mondván, majd este, ha hazaér pótolja ezt a munkafolyamatot. Apa viszont úgy tudta, hogy anya már beáztatta, és azt gondolta (gondolhatta), hogy én – ismét okoskodtam – leöntöttem róla a folyadékot. Mondtam is neki, hogy azért nincs vízbe, mert különben teljesen kiázik belőle a só és nem lesz jó. Erre ő: „de ha sótlan lesz, belevágom a fejed a fazékba!”. Mondom, jó. Fújtatott egy darabig, és bevágta maga mögött az ajtót. Most mit tudtam volna erre reagálni? Csúnya lett volna az biztos. De már átéltem egy hasonló „beleverem a fejed” esetet, de akkor az ajtó és a fal közé csapta a koponyám. Fájt is, lila is lett, de megint csak, mit tudtam volna tenni? Vágjak vissza? Kezdjek el vele vitatkozni, veszekedni? Mi értelme volna? Minden tekintetben én jönnék ki rosszul vagy én kerülnék kórházba, amit a suli miatt sem kockáztathatok.

Még három hét a visszautazásomig, addig meg kibírom valahogy, vagy nem….