Tűnhetek érzéketlennek, kőszívűnek, komornak és utálatosnak, lehetek kiállhatatlan és elviselhetetlen, viszont én is csak emberből vagyok (vagy miből?), akire olykor – nálam, az átlagosnál ritkábban, évente úgy kétszer- rá tőr az érzés, hogy „de jó is volna, ha megölelnének”, vagy éreztetnék velem, jelét adnák annak, hogy szeretnek. Persze ez a jel egyértelmű legyen, mert különben elkezdem csűrni-csavarni, addig kombinálni, míg az nem jön ki, amit én akarok, hogy kijöjjön és ez nem feltétlen jelent jót.

 Mivel számomra hihetetlen, hogy engem lehet emberszámba venni, urambocsá’ szeretni, ezért rendkívül nehéz bebizonyítani ennek az ellenkezőjét. Senkinek nem tudom elhinni, csak ha folyamatosan és a kezdetek kezdete óta támasztja alá azt, amit mond.

Bár a bizalmam elnyerésére még ez sem elég…. eddig még csak egy személynek sikerült…. szemléletes arány.

Tegnap, elég hamar- lévén, hogy még csak az év első hónapját tapossuk- olthatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy valaki figyeljen rám. Általában véve el vagyok a magam kis világában, begubózom a négy fal közé, kezemben egy könyvvel és próbálok nem tudomást venni magamról. De most nem bírtam, ezért írtam egy e-mail-t:

Bálint, ugye te szeretsz engem???
Ugye fontos vagyok?
Ugye van értelme a létezésemnek?
Ugye egyszer boldog leszek?
Ugye egyszer szerelmes leszek?
Ugye egyszer viszont fognak szeretni?
Ugye egyszer élni fogok?

Nem akartam, hogy egyből válaszoljon. Nem szeretem, ha mindjárt lereagálják azt, amit írok. Ez azért van, mert ha írok, akkor olyat írok, amihez idő kell, hogy megfelelően át legyen gondolva, fel legyen dolgozva, és mert én szeretek szépen, frappánsan és bonyolultan fogalmazni, aminek az értelmezéséhez idő kell. Ahhoz, hogy írjak valakinek megfelelő lelki állapot és elszántság szükséges. Nos, az elszántság nem mindig párosul kellő mersszel, hogy meg is várjam a választ.

Nem is csalódtam, sőt! Jó is volt végre sírni, sírni ott, ahol senki sem lát, sötétben, eldugottan, jelentéktelenül.  De mégis! Olvasva a sorokat, mosolyogtam, miközben könnycseppek siklottak végig az arcomon, egyszerre könnyűnek és mázsásan nehéznek éreztem a mellkasom, fulladtam és fellélegeztem.

„Ildi! Drága Ildim!

Én nagyon szeretlek téged, és sokakat magad mögé utasítva előkelő helyed van a szívemben.
Nagyon fontos vagy, és sokat gondolok rád, még ha éppen nem is írok.

Biztos vagyok benne, h boldog leszel, és szerelmes is, viszont fognak szeretni.

Én nagyon szeretlek. És más is fog. Ebben biztos vagyok.”

Én meg abban bízom, hogy igazad lesz….