Rengeteg középiskolás vacillál azon, hogy hova milyen szakra jelentkezzen, hol folytassa a tanulmányait. Eme sorsdöntő kérdésre a választ az új felsőoktatási törvény jelentősen behatárolja. Kulcs érv sokaknak a „nem jelentkezem sehova” alternatíva mellett a drasztikus államilag finanszírozott férőhely csökkentése, vagy is az, hogy szinte borítékolható, hogy csak fizetős szakra kerül be. Ez nagy visszatartó erő, illetve nyomos ér amellett, hogy inkább a határon túl, vagy munkakeresést válassza a tanulás helyett.

Számomra az álom szak és egyúttal az álom meló is, a politológia. Napok óta sorolom a mellette valamint az ellene szóló indokokat, állandó kétségek között vergődőm és folyamatosan azt kérdezem magamtól, hogy be adjam-e a jelentkezésemet vagy sem. Legnagyobb ellenérv és talán az egyetlen is (több mellette szólóval szemben), hogy csak költségtérítéses formára vesznek fel. Oda bőven elég a pontom, viszont a támogatottra kevés.

Az is kérdés, hogy maradjak itt, Szegeden vagy váltsak várost, amit azt vonja maga után, hogy előröl kezdhetem felépíteni mindazt, amit az elmúlt két évben itt már elvégeztem.  Ami ugyan nem jelent kizárólag rosszat, hiszen nem egyszer kezdem már „új életet”, de nem gondolnám, hogy máshol jobban boldogulnék, lévén, hogy a boldogságom legnagyobb akadálya éppen én vagyok!

Szívesen maradnék itt! Immáron a szobatársaim is páratlanok, a lelki nyugalmam is közelít a normálishoz, és már kiismerem magam Szegeden, ismerek már mindent, amit ismerni kell. Szóval a váltás nem biztos, hogy jó hatással lenne a mára már viszonylag stabilnak mondható helyzetemre, állapotomra. Azt meg, hogy visszaessem a mániás depresszióba, hogy az anorexiám még inkább a hatalmába kerítsen, ezzel tönkre téve az eddigi munkámat, nem kockáztathatom. A saját érdekemben sem. Ez ugyan tűnhet most önzőségnek, de ez kell is ahhoz, hogy tudjak érvényesülni a világban. Egy egészséges mértékű önzőség, egy hasonló szintű egoizmus szükséges, hogy ne essek, ne essünk a farkas törvény áldozatául.

Ami még nagyban lök ezen a szándékomon, az az a „megérzés”, hogy állást úgysem kapok, (szakácsként valószínűbb, de nem akarok ezen a területen tevékenykedni) valamit meg csinálni kell, nem tespedhetek otthon várva a csodát, hogy majd rendeződnek a soraink. És amúgy is! Addig kell tanulni amíg lehet. Továbbá, nem szeretném utálni magam azért, mert elhalasztottam egy lehetőséget, mely talán jó irányba vezetheti az életem. Oké, persze, lesz még felvételi, de nem tudhatom, hogy mennyire fogják még ellehetetleníteni a mostani, amúgy sem baráti rendszert.

Egyik pillanatban még eltökélt szándékom, hogy jelentkezem, de aztán felüti a fejét a félelem, és inkább lemondok róla és még a gondolatot is száműzőm a fejemből.

Tényleg nem tudom, mit kellene tennem. Jelentkezzem? Ne? Mi lenne a helyes döntés? Lenne értelme? Meg tudnék felelni? Nem okoznék csalódást? Nem lenne kidobott pénz? Egyáltalán ez kérdés?

Hülye vagyok?

Áh….nem tudom…..