Mintha egy szanatóriumban élnék. Ülök a szilvafa alatt egy padon, kezemben egy könyvvel és olvasok. Közben ezer meg ezer gondolat száguld át az agyamon, mély és fájdalmas érzések szántják fel a lelkem, én meg csak ülök, bámulok ki a fejemből egyenesen a betűrengetegbe és tulajdonképpen nem is értem mit olvasok. Túl hangos, túl zavart, túl kínzó mindaz, ami most bennem zajlik. 

A testem hol itt, hol ott, csak van, mozdulatlan, míg a szellem tombol, harcol, kiabál, őrjöng, némán.  

Az arcom rezzenéstelen. A szavak bénák, összefüggéstelen zagyvaságok, amik kimondva öltenek ugyan valami formát, de azok távol esnek attól, amit elvárnék tőlük.  

Takarítok. Domestossal mosok kezet, napjában többször is. Igazából mindig, ha valamivel beszennyezem őket. Kertet igazgatom. Próbálom kitölteni üres óráimat. Macskázom. Van öt nagyon cuki kis macskám. Szeretnek vagy legalábbis azt gondolom abból, hogy mindig körülöttem vannak. Ez persze nem feltétlen jelent szeretetet, sokkal inkább azt, hogy éhesek. Mindegy is. Legalább kicsit azt érzem, fontos vagyok vagy számítok valamit.  

Ülök a fa alatt, mellettem a csibe kapirgálja a földet, eszi a már szét aszalódott cseresznyét, rám néz és ürít. Ez a véleménykifejezés egyik, ha nem a legjobb formája. Nagyon szeret kirándulni, igazi kis felfedező. Mindenhova bebújik, mindent végig kostól, ideális turista lenne belőle. Alaposan megtekint mindent, meg is jelöl, el is időzik teljesen lehetetlen helyeken. Igazán...példaértékű a kíváncsisága.  

Kitaszítottságomat, száműzetésemet velük igyekszem tompítani. Nem kellek a világnak, sem az embereknek, sem semminek. A macskáimnak is csak a kaja miatt. Nekem pedig a kaja nem kell. Örök társam, Anorexia elmozdíthatatlanul velem van, bár már nem nagyon láttatja magát. Bár mintha kezdene látszódni, legalábbis az élesedő medencecsontokból és az egyre tisztábban kivehető bordákból erre merek következtetni. Bár a szegycsont még nem igazán mutatja meg magát, de rajta vagyok az ügyön. A mérleg nyelve is elindult az ötvenhez, remélem hamarosan alá is csúszik. Jó lenne, ha a hasam újra befelé "nőne" és nem kifejé gömböjödne. És ha kinézek végre valahogy, akkor majd a szoba falain kívül is sanyargathatom a hab testem, addig viszont meg kell elégednem a szoba-tornával. 

*** 

Elvittem megfáradt lelkem a már megpihentek közé. A máskor oly’ népszerű temető ki volt halva, szerencsére. Senki sehol. Pedig nincs meleg, kb 30 fok. Lehetne melegebb is, nem bánnám. Sétálgattam a sírok között, keresztül-kasul, mintha keresnék valakit. Érdeklődve nézegettem a sírokat, a virágokat, és magamra gondoltam. Nem nagyon érdekel ki miért, hogyan halt meg. Meghalt. Előfordul. Elföldelték. Kész, vége. Nyugodjon békében. Semmi közöm hozzá, így nem is foglalkoztat a dolog. Megnézem, vagy azt sem, csak bolyongok igazából, céltalanul. Tény, elég morbid sírok között mászkálva megtalálni a lelki nyugalmat, de hol máshol leljem meg, ha nem egy temetőben. Síri csend. Béke és gyönyörű virágok. Felemelő. 

Cikázva a fekhelyek között, mellett, felett-alatt (?), szóval magamon gondolkoztam. Az életemen, illetve a nem életemen. Az álomvilágomon agyaltam. Azon, hogy mióta az eszemet tudom, mindig kreáltam magamnak egy kis világot. Nem egy koherenset, inkább egy ad hoc jellegűt. Mindig aszerint alkottam meg a rövid epizódokat, hogy épp mire volt szüksége a szétzúzott lelkemnek. Nincs kapcsolat a szereplők és az események között, ha csak én nem vagyok egy kapcsolat, bár én is rendszerint más-más karaktert kaptam. Hol sikeres üzletasszony, hol orvos, máshol író vagy épp ünnepelt sztár. De voltam már szerencsétlen kitaszított is. Korom és aktuális vágyaim rakták össze a filmet, és persze az éppen futó sorozat, a narrátor pedig én voltam. Minő meglepő... Egész jó kis történeteket sikerült rittyentenem, bánom is, hogy nem írtam le őket, bár mire mentem volna velük...Tipikus szappanoperának beillőek voltak. Semmi extra. Csupán azokat az elemeket tartalmazták, amik a valóságomból hiányoztak. Siker, boldogság, elégedettség, barátok, szerelem, izgalom. Ma sincs igazából másként. Sőt, mióta ismét itthon vagyok, megint ezek a kis éber álmok töltik ki a napokat. Ha vasalok vagy mosogatok, vagy épp a kertben vagyok, mindig elképzelek valami örömet okozó eseményt. Ez az önámítás az én terápiám, ami segít feldolgozni a kudarcaimat, kikapcsol, bár hamis boldogság érzetet ad rövid időre, mert hamar felébredek és emlékeztetem magam, hogy hülye vagyok, felesleges ábrándokat kergetni, az csak nyomorba dönt.  Felemelem a fejem és körbe nézek, kissé csalódottan ugyan, de nyugtázom, hogy 'igen, ma sem váltottuk meg a világot'. 

De majd holnap, holnap majd jobb lesz...