Válság van. Minek a válsága? Az individuum válsága. A magam feletti hatalomé, azé, ami alapját képezi az önmagam meghatározására szolgáló definíciónak.

Jelen állapotom illusztrálására egy sivatag képét tudom lerajzolni. Eszerint: állok a homokos vidék kellős közepén, körülöttem se élő, se halott. Üres, egyforma horizont tárul elém. Reménytelen, lehetőségek nélküli kopárság, ahol bármerre is nézek, fordulok, indulok, csak homokbuckákba akadok. A talajt egyik pillanatról a másikra kihúzták alólam, a menyből hirtelen a pokol legmélyebb bugyraiba landoltam. Itt nincs semmi, ami egy picit is jobb kedvre derítene, ami azt sugallaná, hogy van számomra tér, esély, lehetőség, potenciál az álmaim, terveim, céljaim megvalósítására.

Állok a puszta közepén, egy szál semmiben, egyedül, csendben, a halál leheletének hideg ölelésében. Szólnék, de hiába való volna. Senkit nem érdekel, senkit nem érdeklek, senki nem kérdez felőlem. A magányom az egyedüli társam, aki már oly’ régóta velem van, hogy nélküle az életemet el sem tudom képzelni. Ő az egyedüli aki mindig kitart mellettem, velem van, “támogat” és soha el nem hagy, egy pillanatra sem.

Három éve azzal az ideával indultam az egyetemre, hogy lesz belőlem valaki, tudok majd olyat adni ennek az országnak, amivel előre tudom mozdítani a fejlődését, a felzárkózását, mellyel tudom növelni az alacsonynak mondható intellektuális képességét. Azzal, hogy majd itthon is büszkék lesznek rám, hogy majd úgy térek vissza kicsiny kis falumba, hogy országos szinten tettem ismerté a település nevét és majd én is díszpolgára leszek ennek az aprócska de fantasztikus kisvárosnak.

És mit kaptam: három év kemény munka és tanulás után, az álomvilág egyszer csak kitaszított magából, kihányt, leköpött, belém rúgott és bezárta mögöttem a kapuit, minden esélytől megfosztva, hogy egyszer az álom valóság váljék, általam.

Tulajdonképpen az én hibám. Az egész életemet egy idealizált világra építettem, álmokra, vágyakra, reményekre. Egy légüres térbe építettem a váramat, amelyben nagyra törőbbnél nagyra törőbb tervek adták a falat, a boldogság és a siker a bútorokat, és a teret a tudás töltötte ki. A valóság ezt unta meg, vagy is ezt az álomkergetést. Az asztalra csapott és azt monda: elég! Nőj fel! Lásd be, lásd meg, fogadd el, fogd fel végre, te nem vagy senki és semmi és nem is lehetsz, nem is leszel soha valaki!

Pedig tényleg akartam. Sokáig akartam. A szembe széllel eveztem, hajtottam, még a sorozatban jelentkező egyértelmű jelzéseket sem vettem tudomásul, csak mentem az álmaim felé vezető úton, vakon, buzgón, lelkesen, motiválva, célratörően.. Kísérleteztem, bíztam, reménykedtem. Minden napra úgy tekintettem, hogy majd ma, majd ma hívnak, majd ma üzennek, majd ma jön a nagy lehetőség, majd ma.....mindig majd ma vagy majd holnap. Utóbbi a csalódást követő ígéret. Majd holnap gondolkodom, ha nem leszek ilyen fáradt....

Kimerültem, semmi erőm, sem motivációm. A rengeteg elutasítás és csalódás, a kudarcok terhe alatt összeroppantam. A gödör legmélyére kerültem és betonozottam le. Erre a mélységre tán még mértékegységet sem találtak ki. 

Szólnék, írnék, terveznék, kiviteleznék, de nincs rá erőm és hogy őszinte legyek, már szándékom sincs.

A mese, hogy a falusi kislány elmegy a nagyvárosba és megcsinálja ott a szerencséjét, nálam nem vált valóra. Voltam, próbálkoztam, rengeteg pénzt beleöltem, hiába.

Mindenemet elvesztettem!

Bár a matérián kívül tulajdonképpen semmim sem volt, és most már az sincs!