Mint a nap forró sugarai egy hűvös délutánon, úgy öleltél át és tartottál az öledben szorosan, mintha nem volna holnap, de a következő pillanat is halálra lett volna ítélve.

Kezed lágyan követi derekam vonalát, ajkad finoman érinti ajkamat, mialatt a fejünk felett a fa levelei halkan susognak. Susogásuk sötét hangokat keltenek életre, a halál seregének dübörgő moraját.

Varjak károgják: vége, vége!

Te pedig még szorosabban fogsz, karjaidba zársz, míg szíved egyre hevesebben ver.

Én félek. Te is félsz.

Halkan bele súgód a fülembe: Szeretlek! Örökké!

Én dermedten a karodban, bénultan és üres tekintettel nézek mélyen a szemedbe, próbálom kitalálni a következő lépést, de számomra sem lebbented fel a fátylat, amely a szemed, a lelked rejti maga alatt.

Félünk.

Esteledik. A sötét sereg hangja fokozódik. Alig vannak már csak mögöttünk.

Karjaid közül lassan kicsúszom, és te nem próbálsz megtartani. Ölelésed átcsap taszításba. Hangod megszűnik a fülemnek, szíved dobogása a szívemnek.

Távolodom tőled. Kapok utánad, te hárítasz.

Sötétséget csak a Hold vigyora tépi ketté, fényt adva nektek.

Lássam, látom azt, ami szívem porrá zúzta, lelkem kivégezte, testem megölte….

Karjaidba mást fogsz, ajkaid más ajkait érintik, szíved más szívével dobban egyszerre, hangod másnak ad életet, szemed csillogása másra záporoz.

Boldogságod számomra boldogság. Számodra én megszűntem.

Testem lassan hull alább, porlik szét és válik a szél könnyű játékává…