1989. Kedd. Átlagos hétköznapi nap. Semmi rendkívüli esemény nem történt, mégis különleges nap volt. Hogy mi adta az egyediségét? Azt most leírom.

November. Szeles, kissé hűvös, de napos idő. Hősünk a reggelélt a szokásos menetrendben kezdte. Felkelt, elintézte a bevásárlást, megetette, megitatta az állatokat, majd reggelit készített.

Egy szem, gyönyörű szőke hajú kislánya ébredezik. Mocorog, nyögdécsel, majd felsír. Megrettent, hogy nem látja anyját, aki épp a feladatainak listáján a következő teljesítésének feltételeit teremti meg. Odasiet hozzá, felemeli a kiságyból, szorosan magához öleli és arcon csókolja. Abban a pillanatban a csöppség elhalkul, ránéz anyjára és egy édes mosollyal, szemei csillogásával „mondja”, SZERETLEK!

A kislányt tisztába tette, megetette, majd a járókába helyezte, had játszom.

Ez után kimosta a szennyest, kitakarította a házat, és összegereblyézte a lehullott faleveleket az udvaron. Az erős napfény úgy játszott a levelek színeivel, mint a piktor, mikor valami grandiózus alkotásra készülve keveri a színeket a palettáján. Mindehhez a szél páratlan partnernek bizonyul.

Kinti munka végeztével ebédet készített. Felszította a tűzet a sparheltbe, bekapcsolta a rádiót, majd megkérdezte a babáját: „Mit főzzünk édesapádnak?” Tágra nyílt, tengerkék szemekkel nézett anyjára, aki végül úgy dönt – hallgatólagos beleegyezésnek tekintve e szempár pislogását -, hogy babgulyás lesz, túrós mácsikkal, amihez pirít szalonnát. Ugyan nincs már sok a legutóbb vágott disznóból, de úgy gondolta, nem spórol vele, hiszen pár hét múlva úgy is esedékes lesz a vágás.

Hozzá is kezdett. Feltette a húst főni, majd a pincéből felhozott zöldségeket pucolni. Miután ezzel elkészült, a víz is felkerült a tűzhelyre. A mácsiknak való tésztát összegyúrta, kisodorta, felvágta, majd kifőzte, leszűrte és a túróval elkeverte. A húshoz hozzáadta zöldséget, majd ízesítette, berántotta, majd csipetkét gyúrt és szaggatott a levesbe. Forrt egyet, kettőt és kész is. Persze a szalonnáról sem feledkezett el. Spájzból kihozta a maradékot, összekockázta, és megpirította.

Mindez alatt többször tett nagyobb sóhajokat, állt meg egy – egy pillanatra pihenni. Úgy érezte, a teher, amelyet cipel, lenyomja testét és képtelen lesz elvégezni a napi feladat kupacot. Pedig még messze volt az este, messze, míg ágyba kerül, és addig még a világot meg kell váltania. Ugyanis, délután még szénát kellene hordania, a disznók alól kiganajoznia, elvasalni a megszáradt ruhát, a gyerekkel is foglalkoznia, illetve a hegyre is mennie, összeszedegelődni.

Az ajtón belép egy alak. A kislány felkiált, és ugrálni kezd a járókába. Apa megérkezett. Anyuka viszont szokásától eltérően, nem fogadta az ajtóban, hanem ült a konyhában, mozdulni sem bírt, csak mélyeket sóhajtani.

Apa belép, és érdeklődik: „Mit főztél?” Miután jól lakott, kicsit lepihent. Közben anyuka próbált felülkerekedni a gyengeségén és csinálni a dolgát. Nehezen, egyre nehezebben és lassabban haladt. Többször ült le vagy állt meg. Levegővétele egyre mélyebbről jött, és kifújás is hosszabban tartott. Pár dolgot el is napolt, mondván, a munka megvárja. Majd holnap.

Eljött a fürdetés ideje. Ekkor már nagyon mocorgott benne valami, kissé meg is ijedt. A gyermeket rábízta az apjára, fürdesse most egyedül ő, neki vasalnia kell. Persze nem vasalt, hanem pihent. Nagyon fáradtnak érezte magát, erőtlennek, gyengének.

Hét óra felé járhatott az óra, mikor felkiáltott: „Kórházba! Vigyél be a kórházba!” Több sem kellett apának, beindította a csont fehér wartburgot és meg sem ált a kórházig.

November. Kedd. Este, fél nyolc.

Fáradtan, kimerülten, de boldogan, anyuka homlokon csókolja sötétbarna hajú, pufók arcú kislányát.

27 évvel később: A sötétbarna hajú, pufók arcú, immár nagylány, az éj közepén haza esik 3 hónappal az után, hogy az ország másik végén megkezdte a következő évét az egyetemen. Éjfél körül lehet, de anyuka felkel, bemegy a szobába, és arcon csókolja már mélyen alvó lányát, szeretettel és hálával, mint akkor, november 7-én!