Ide-oda pakolom a könyveimet, egyik polcról a másikra a ruháimat, más más rendszer szerint rakom sorba. Hol a szín, hol az évszak, hol pedig a hordozási gyakoriság alapján. Vagy amit épp kitalálok. A könyveket sem rakom mindig ugyan oda. Azokat is rendre más szisztéma szerint rakom egymás mellé, vagy a polc bal oldalától vagy a jobb oldalától befelé. A cipők sem néznek mindig egyformán rám. Azok általában stílus szerint borulnak a lábam elé. Sok nincs, szóval sokat nem tudok velük szöszölni, de így is mindig meg tudom oldani, hogy mindig máshol, máshogy legyenek.

Szeretem a csészéket. Sok van belőlük. Azokat is naponta átpakolom. Szépen letörölgetem őket, találok nekik funkciót. Kisebb virágot, ceruzákat, tollakat vagy gyertyát tartok bennük, de persze zömük csak amolyan „porfogó”.

A hét valamely napján mindig az ölembe teszem a fotós dobozt és valamilyen szempont szerint csoportosítom őket. Volt már a szerint rendezve, hogy kit ábrázol, hol készült, fekete fehér vagy színes, ronda vagyok vagy nem is szerepelek rajta. Bár amiken csúnya vagyok, vagy úgy egyáltalán rajta vagyok, azok szépen külön vannak rakva egy dobozba, amihez senki nem nyúlhat hozzá. Azt én is csak ritkán veszem elő, akkor, amikor valamilyen mazochista indíttatásból elkezdem őket nézegetni, emlékeztetve magam arra, hogy mennyire jelentéktelen forma vagyok, illetve, hogy az önbizalmam hiánya és az önmagam iránti utálat nagyon is indokolt.

Folyton pakolok. Otthon is. Pakolok és takarítok. Sok fejtörést is okozok vele, mert miattam nem találnak meg semmit. Ekkor hangos kiáltás, hogy már megint hova tettem, megint pakoltam. Ennek köszönhetően viszont észreveszik, hogy létezem.

Rendezgetek, igazítgatok, strukturálok, építkezem, majd rombolok, pusztítok és káoszt, anarchiát okozok, hogy aztán előröl kezdjem a rend csinálást, amibe gyönyörködöm és megdicsérem magam, hogy lám, a förgetegbe is szélcsendet és ragyogást teremtettem.

Ennek azon egyszerű lélektani vonatkozás van, hogy az önmagamban tomboló vihart, sőt hurrikánt nem tudom kezelni. A bennem zajló anarchiát nem tudom normalizálni. Életem várát nem tudom felépíteni, az alapokat lerakni, a káoszba rendet teremteni, a sírásból mosolyt fakasztani.

Gyűlölet, ami a világban zajlik, bennem is tombol, csak épp magammal szemben. Hogy miért? Mert ami létezik, mindent elpusztítottam magam körül. Mindent elrontottam, amibe belekezdtem, már ha egyáltalán belekezdtem. A legtöbb dolgot csak elméletben, gondolatok szintjén vittem végig, a gyakorlatot már nem élték meg. Ahogy a dolgaim rendszere is képlékeny, úgy az én gondolkodásom, hangulatom is a pillanat tört része alatt fordul egyik végletből a másikba. Ide-oda teszem a tárgyakat, mintha csak egy puzzle-t raknék ki, amellyel egy olyan képet szeretnék megépíteni, ami az életemet ábrázolja mint boldog, tiszta, rendszerezett világ, amiben fontos vagyok, okos, ügyes, szép és ami a legfontosabb, olyan, akit szeretnek.

Egyenlőre ezek közül még haloványan sem mutatkoznak meg ezek a jellemzők, érzések.

A legjobban és legszorosabban az öregség fojtogat. Öregszem, rohamléptekben, amivel önmagában nem is lenne semmi baj, csak hogy nem önmagában vonjuk le a konzekvenciákat, hanem a kontextust, a környezetet is nézzük. Az előtte utána állapotot is figyelembe kell vennünk mielőtt ítéletet mondanánk, vagy pánikozni kezdenénk. Így, ebben a formában már nagyobb, nagy baj az öregedésem.

A mérleg ugye két serpenyőből áll, jobb esetben. Az egyikben ott van az öregedés a másikban…őőő….izzé….semmi!

Szóval ez a nagy baj!