„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő”

Shakespeare, Ahogy tetszik című művében hangzik el ez a mondat, amely nagyon jól jeleníti meg a világot.

Reggelente perceket töltünk a szekrény előtt azon gondolkodva, mit vegyünk fel. Melyik az a ruhadarab, amely kiemeli az előnyeinket, elfedi a hátrányainkat, amelyben önmagunk lehetünk. Vajon tényleg az a cél, hogy „önmagunk” legyünk? Nem lehet, hogy pusztán arról van szó, valójában az a kérdés, hogy miben leszünk azok, akik szeretnénk, hogy legyünk? Melyik az az összeállítás, amiben azzá váljunk, akinek akarják, hogy váljunk?

Szerepeket játszunk. Otthon, munkahelyen, iskolában. Normákat követünk, elvárásoknak próbálunk megfelelni, melyek olykor nem egyeznek a személyiségünkkel. Ezért magunkra öltünk olyan jellemvonásokat, amelyekkel igazából nem rendelkezünk, azonban azok nélkül nem lennénk képesek teljesíteni azt, ami a feladatunk.

A családdal, barátokkal épp úgy máshogy viselkedünk, mint a kollégáikkal, iskolatársakkal, vagy a szomszéddal. Hol lazább, hol merevebb kapcsolatokat tartunk fenn, ápoljuk azokat, szóhasználatunk is merőben eltér, ha egy közeli ismerőssel beszélünk, vagy a főnökkel.

Mondják, a ruha teszi az embert. Tényleg így van?

Nem kell tudományos kutatás ahhoz, hogy elhiggyük ezt az állítást. Saját tapasztalatunk is igazolhatja, hogy egy elegánsabb ruhában magabiztosabbnak érezzük magunkat, mint egy lazább szerelésbe, de persze van olyan személy is, akinél épp fordítva működik a hatás, és inkább feszélyezve érzi magát semmint önbizalommal telinek.

A legtöbb nőnél a smink is sokat tud javítani a kisugárzásán. Ez mondhatni egy maszk, melynek célja az, hogy eltakarjuk az arc hibáit, kvázi széppé varázsoljuk magunkat.

A ruha kiválasztásával és a smink felfestésével egy olyan jelmezt képezünk magukra, amely egyszerre óv, biztonságot ad, és olyan a benyomást kelt, melyet a nélkül – talán- nem tudnánk elérni.

Azonban nem csak ez a két „kellék” tudja módosítani az emberi viselkedést. Természetesen a környezet, a szituáció, a személyiségünkben rejlő jellemzők is épp akkora hatással vannak ránk, ha egy területen meg kell nyilvánulni.

A politikusok esetében, az ő viselkedésüket, kommunikációjukat további tényezők is alakítják. Ilyen a kamera, a mikrofon, a fényképezőgép, a riporter, újságíró személye, vagy épp egy váratlan kérdés-

Mindezek külön-külön is, együttesen meg hatványozottabban, olyan, akár személyiségtorzulást is eredményezhetnek, melyek ellen-, vagy rokonszenvet váltanak/válthatnak ki a közönségből.

Azt azonban tudni kell, hogy a politikus, ha kamerát, vagy mikrofont lát és esetleg meg is kell nyilvánulnia, nem az újságíróhoz szól, nem neki akar megfelelni, annak szimpátiáját elnyerni, hanem hozzánk, nekünk, választópolgároknak szeretne eleget tenni. Ekkor felmerülhet a kérdés, hogy mi van abban az esetben, ha az adott képviselő, politikus kitérő választ ad, vagy épp „elmenekül” a kamera elől? Ilyenkor mi van a polgárnak való megfelelés szükségességével, a szavazatmaximálás céljával?

Személyiségét, szerepét ekkor figyelmen kívül hagyja, a pánik és a válaszadásra való képtelenség eltorzítja jellemét, agresszívvá válik. A menekülés vagy a lekezelő magatartás lesz az egyetlen útja annak, hogy – mint a nőknél a smink és a ruha- személyében vannak hibák, adott esetben a „politikus” szerepének nem tud megfelelni, nem professzionális, és ilyen értelemben nem méltó arra, hogy a választók képviseletét ellássa.

A politika művészet. Művészete annak, hogy ki tudja a legszebb, legvonzóbb képet festeni magáról, legmeggyőzőbben leírni azt a valóság – és társadalom képet, amit alkotott magában, illetve megkomponálni azt a programcsomagot, amely majd zene lesz a választók fülének.

Mint minden szakmának, ennek is megvan az a negatív következménye, hogy súlyos személyiségtorzulás, szereptévesztést, önmeghasonlást eredményez. Ebben a fázisban már nem csak a kamerák, a vakú és az újságíró okoz paranoid reakciókat, hanem az emberek puszta jelenléte kiválthat olyan reflexeket, amelyet tőle nem megszokottak, rá nem jellemzők és erkölcsileg erősen megkérdőjelezhetőek. Viszont a hivatástudat, rosszabb esetben a hatalom birtoklása rögeszmés viselkedéssort eredményez, amely akár tébolyba is átmehet.

A legjobban még is a polgár, a potenciális szavazó folyásolja be a politikus magatartását, szerepét. Az állampolgári elvárások azok, amely mentén alakítja politikáját, azok csoportjához igazítja retorikáját és teszi meg azokat a lépéseket, melyekkel minél több szavazatot meg tud szerezni.

Napjaink „alternatív valóságában” azonban nagyon megváltozott a felállás. Nem új jelenség az, hogy a képviselő és a képviselt elválik egymástól. Ez abból is adódik, hogy a megválasztott tisztségviselőnek nem kell elszámolnia az őt megválasztó felé, felelősséggel afelé nem tartozik. A választópolgár a választások évében értékelődik fel, amikor a politikus szerepet vált, és egy olyan személy képét ölti magára, aki számára fontos az adott közösség, azok érdekeinek, értékeinek ápolása, céljaik, azok elősegítése…stb. A jól ismert „ígéret cunami” című előadás mindig hatalmas sikert ér el, az első felvonás után mindenki elégedetten, és reményekkel telve várja a következő epizódokat. Ezekben ismét új arccal mutatkozik a politikus. Minden jelenethez más-más maszkot húz, épp olyat, amelyet az adott szituáció és közönség megkíván. Sokszor teljesen ellentétesek egymással a szerepek, de ezt a közönség egésze, vagy egy része nem veszi észre. A szín végén elégedetten tapsol és elégedve nyugtázza a napot.

Azok, akiknek nem tetszett az „alternatív valóság”, más darabra ülnek be legközelebb.

Az utóbbi években több elégedetlen kezdett tünetesébe, demonstrációba. Ez is csak egy szerep. Egy olyan alak megjelenítése, aki dühös, elégedetlen, elege van, változást akar, „elszámoltathatóságot” és minden olyat, ami az adott rendező nevéhez nem köthető.

Rájuk a „tömeg” van hatással, a tömegben való megbújás, biztonság érzése hívja életre azt az anarchikus állapotot, ami tapasztalható ilyen esetekben.

Azonban ahogy haza megy mindenki, te is, én is és a politikus is, véget ér az „alternatív valóság”, legördül a függöny, és újra azok az árvák leszünk, akik mindig is voltunk/vagyunk.