Tegnap este, tőlem szokatlan módon, elég sokáig lent voltam a lányokkal a büfében. (Kollégiumban lakom 5 másik lánnyal egy szobában, büfé a koli alagsorában található, itt zajlik a kulturális élet, igaz elég lajtosan, de azért zajlik.)
Lánkák- én csak így hívom őket en bloc- ittak egy-egy valamit, chipset majszoltak és közben beszélgettünk, amolyan „szobaépítő” esti beszélgetést tartottunk. Igaz, én csak ültem, néha kinyögtem egy nem-igen-nem-et, de alapvetően jó hangulatban telt a cseverészés.
Ami ezt a posztot még is életre hívta, az, az a gondolatmenet, ami lefekvés után született a fejembe. Miután feljöttünk, én lezuhanyoztam és lefeküdtem. Igazából roppant dühös és ideges voltam. Hirtelen minden, egy csapásra, vagy pár elhangozz emlék hallatára, értelmét vesztetette. Úgy éreztem, egy jelentéktelen senki vagyok, aki előtt nemhogy pozitív perspektíva nem áll, de még egy hajszálnyi reménysugár sem, ami azt sugallná, hogy a végzésem után- idén diplomázom- valami új, valami jó, jobb következne az életemben, mint ami eddig volt.
Meséltek a szilveszterükről, a karácsonyukról, arról, hogy milyen jól érezték magukat, a otthoni barátaikkal milyen jó volt ismét együtt bolondozni, a családdal együtt lenni. Majd, felelevenítették régi élményeiket, szülőkkel való külföldi utat, csoki gyárlátogatást, jövőbeni külföldi tanulmány terveket, itthoni továbbtanulási elképzeléseket, stb.
Ők mind városban nőttek fel. Számukra vidék a nagyszülőket jelenti, ahol hosszabb-rövidebb időt töltöttek gyerekkorukban, és amire ma is nagy szeretettel gondolnak vissza. Idealizált hely.
Szüleik képzett emberek: tolmács, közgazdász, óvónő, író, telepvezető. Gimnáziumban végeztek, nyelveket beszélnek, világlátottak.
Csodálatos emberek, nagyon szeretem is őket, hiába a 6-7 év korkülönbség, még is jól megértjük egymást, nincs konfliktus vagy bármi probléma.
Szóval, velük szemben én egy Isten háta mögötti kis faluból jöttem. Igaz, már város, de akkor is őrzi és ápolja falusi jellegét, annak minden hátrányával és előnyével együtt. Ez a település valóban a civilizációtól eléggé el van szeparálva, már ami a kulturális élet, a pluralizmus, az innováció és a modernitás jelenlétét illeti. Helyi, önkormányzati fenntartású általános iskolában végeztem, nem sokkal a rendszerváltás után, így kvázi még a szocialista attitűdöknek megfelelő oktatásban részesültem, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Középiskolát egy közeli városban végeztem, szakmunkás tagozatban. Ezt követően „gyorstalpalón” (2 év) leérettségiztem, majd Főiskolára mentem. Miután itt is végeztem, két évig gyakorlatilag nem csináltam semmit. Egy évig állást kerestem, hiába, közben volt egy-két alkalmi munka -takarítás meg ilyenek. Aztán fél évig egy gyárban voltam operátor- én a gyárba dolgozni mentem, nem turistáskodni-, megint fél évig közmunkás voltam, végül eljöttem tanulni.
Külföldön soha nem jártam, nyelvet nem beszélek - amit mélységesen szégyenlek!- , emiatt a diploma is csúszik. Anyukám legmagasabb iskolai végzettsége általános iskola, apukámé szakmunkásképző. Egész életükben ugyan ott dolgoztak, egykori TSZ, ma hordógyár. Ők sem voltak világutazók. Ott voltak, ahova a TSZ kirándulni vitte őket. Míg a lánkák tudatosan készültek az egyetemre, az ERASMUS-ra, én utóbbiról itt hallottam először, előbbire pedig csak az álmaimban mertem gondolni, ami a tanulmányi eredményeimen is meglátszott.
Míg a jövőre vonatkozó elképzeléseikről meséltek és az emlékeiket idézték fel, egészen apróra zsugorodtam össze. Hozzájuk képest olyan aprónak éreztem magam, amit csak mikroszkóppal lehetne látni, és rendkívül méltatlannak éreztem azt, hogy itt vagyok, egyetemre járok, és utópisztikus terveket szövögetek.
Előttük óriási lehetőségek állnak, hiszen tehetségesek, okosak, képzettek, megfelelően szocializálódtak, kozmopoliták és esélyük is van arra, hogy mindazt megvalósítsák, amit kitűztek maguk elé.
Én viszont, ha haza megyek, nem marad más, mint vagy a közmunka vagy a gyár négy műszakban. Ez jutott az olybá’ idealizált vidéknek. Öröm az ürömben: legalább választhatok!
