A száj hazudik, de az arc soha!

Hogy jól vagyok-e? Hát pont nem! Hiába mondom azt, hogy minden rendben van velem, boldog vagyok, és azt csinálom, amit szeretek, nem így van!

Az igazság az, hogy nem, nem vagyok jól! Kövérnek érzem magam, csúnyának, elesettnek, elhagyottnak, magányosnak.

Évek óta ugyan abba a pocsolyába sározom össze magam, mindig ugyanazt a jeges esőtől áztatott utat járom, évek óta láthatatlan könnyek árasztják el az arcomat és szememet a lélek fénye soha nem ragyogta be.

Soha nem voltam boldog, most sem vagyok az. Azt sem tudom mit jelent, milyen érzés. Mit kellene tapasztalnom, milyen az, ha valakit szeretnek, óvnak, féltenek, ölelnek, csókolnak, sem azt, hogy milyen az, ha én szeretek, ölelek, csókolok, féltek és óvok.

Soha nem voltam sikeres, így ennek a fogalmával, érzésével sem vagyok tisztába.

Több szakmám is van. Immár 19 éve járok iskolába, tanulok és képzem magam. Milyen eredménnyel? Szomorú. Szakácsként is megbuktam, ahogy gazdálkodási menedzserasszisztensként sem kellettem sehova, és most, politológusként is kudarcot fogok vallani, szégyent hozni a szakmára, a családra, magamra.

Tévútón járok, és senki nem áll ott, az út végén. Nincs, aki szeret, nincs, akit szerethetek, nincs, akiért éljek, dolgozzak, vívjam meg a mindennapok harcait. Ezért bukom el mindig. Fogjak bármibe, tűzzek ki bármilyen célt magam elé, azt nem tudom megvalósítani, azt rendre elbukom.

Szorgalom van, ambíció van, lehetőség van, de nem tudom ezeket kamatoztatni. Nem tudom, mert csak a levegőben lógok, nincs talaj a lábam alatt, a szél csak csapkod és csapkod, gyakran megpofoz és eszméletemet vesztem.

Vajon az első pofon után magamhoz tértem? Eszméletemnél vagyok? Vagy még mindig halva járok? Egyáltalán élek én? Ha igen, nevezhetem életnek?

Lehet életnek nevezni azt, hogy egy szürke egér mintájára bujkálok, menekülök, éhezem, szomjazom, fázom, reszketek, pánikolok? Nézek, de nem látok, beszélek, de nem szólok, figyelek, de nem értek?

Egyedül, egy fa alatt, vihar közepette. Villámok fényében úszo
m. Dörgés hangja rezegteti át a csontjaim, lelkem fagyott állapotát örökíti meg a hideg levegő.

Testem csak egy korhadt, férgektől rágott valami, amiből minden menekül, amelynek szervei az önenyészet áldozatává váltak.

Remény? Az nincs, rég nincs, talán sosem volt, de az is lehet, hogy egykor volt, csak megöltem. Azt is, és magamat is!

Csend. Örök némaság.

A halál árnyéka, és dögkeselyűk raja mindenütt.

Sivár világ, melyben a virág csak egy elszáradt kóró marad.

Örökkön örökké!