Sétálok az utcán, leszegett fejjel, komoran. Ballagok lassan, óvatosan, mintha tudnám előre, hogy a következő lépésem végzetes következménnyel járhat. Rettegek, hogy megcsúszom és kitöröm a nyakam.

Szemem félig lesütve, gondolataim a messzi távolba révednek, de figyelmem a járdán, a cipőmön, a lépéseimen. Várok arra a csapdára, amibe ha belelépek, meghalok.

Alternatívák sorjáznak a fejembe, kérdések, hogy mi lett volna ha…

Mi lett volna, ha nem ide születek? Ha más iskolába járok, ha szorgalmasabban tanulok, vagy ha szépséggel álld meg a sors?

Mi lett volna, ha nem jövök egyetemre és maradok betanított munkás?

Hol lennék most, ha máshogy döntök? Ha nem döntök kétszer ugyan úgy? Ha nem ugrom kétszer vagy sokszor, ugyanabba a pocsolyába?

Lennének barátaim, ha nem érdekelne a politika? Lenne barátom, ha tudnék és akarnék szeretni?

Miért nem tudok szeretni?

Haladok előre, kin keserves lassúsággal és számtalan akadállyal, amik megrémisztenek és lefékeznek. Tempóm így is eltér a normálistól, de ezek a félelmek hatványozottabban a futam utolsó harmadába taszítanak.

Gondolataim nem korlátozódnak az önös érdekeimre, arra, hogy saját sorsomat kívánjam megfejteni, megmagyarázni, feltárni az ok-okozati összefüggéseket. Sőt. Talán pont ezekre szentelek vajmi kevés időt, koncepciót. A tudatom fókuszában elsősorban a világ, az emberek, az individuumok, a társadalom áll és az, hogy a glóbusz eseményei miért ilyen irányba tartanak, ez az irány hova vezet és, hogy a most hozott – rossznak ítélt – döntéseink valóban rosszak-e? Rövidtávon érdemes gondolkodni vagy vállaljuk a negatív következményeket annak fényében, hogy majd e „befektetés” hosszabb távon megtérül? Áldozat hozatalunk a jobb jövőért legitimálhatja döntéseink aktuális negatív hatásait?

Akkor leszünk jobbak és sikeresebbek, ha félretesszük önös érdekeinket és azokat a közjavára félretesszük? Dolgozunk össze, vagy inkább egyedül, sokszor árral szembe menve legyünk magunk ellenségei? Kellenek-e ellenségek? Hiszen békében élünk. Békében, ami sokáig csak álom volt és most, hogy nyugalom van, kell egy újabb harc? Háborúzni, konfliktusok szélviharában akar élni az emberiség? Ennyire unják a jóléti államok polgárai, vezetői az életüket? Ezért dolgoztak elődei? Ezért, hogy pár magatehetetlen, fölös energiával rendelkező, adott esetben sértődött és deviáns felborítsa a rendet? Miért nem előre haladunk? Miért kell mindig fordítva ülni a lovon?

Ha valaki segíteni szeretne, miért kell hátraszúrni? Ha befogad, miért kell kirabolni? Ha hitelt ad, miért kell megkárosítani?

Olyan, hogy nemzetállam, nem létezik. Egykor létezett, ma már nem. A globális világban, ahol minden mindent átsző, és minden mindennek összefügg, ahol egy ártatlan döntés máshol véres leszámolással járhat, ott ilyen, hogy nemzetállam és szuverenitás, nincs. Ezt csak azok állítják, akik képtelenek élni ebben a modern világban, akik még mindig az önkény és az egyeduralmi önzés utópikus felhőiben élnek, amik akkor sem voltak igazak, amikor sok éve azok szellemében lettek nevelve apáink és anyáink. A világnak nem csak jó oldala van, nem csak jólét és boldogság a velejárója. Az állam nem mindenható, nem tehet meg mindent, nem adhat meg mindent, nem tarthat el mindenkit. Egyszerűen azért nem, mert nem ez a dolga. A feladata csupán annyi, hogy a feltételeket, a lehetőségeket teremtse meg, és onnantól kezdve mindenki a saját belátása szerint döntsön, hogy él-e vele, avagy sem. Ennyi. Nem több, nem kevesebb.

A régi berögzüléseket le kell vetkőzni és vállalva a kudarcok lehetőségét, élni a mai kvázi új világba és dolgozni azon, együtt, hogy a fejlődés nem torpanjon meg, azon, hogy ne csak nekünk, de az új generációnak is hasonlóan jó, netán jobb élete legyen.

A fegyvereket fel a padlásra, legyenek az enyészet részei, és segítsünk azokon, akik rászorulnak, akik hozzánk hasonló békében és jólétben szeretnének élni, tanulni, dolgozni, családot alapítani.

Az a sok bárgyú, önző és tudatlan ostobát, akik leragadtak valahol a történelem ezeréves lapjain, azokat bezárni abba a fejezetbe és újat kezdeni.

Itt az ideje, hogy a tanulás, a tananyag egy új fázisába kezdjünk, magunk írjuk azt és ne a régi oldalakat másoljuk újra és újra. Annak, hogy hőseink, iránymutatóink karaktereit se emeljük át, hanem hagyjuk, hogy a világ formálja azokat.

Ne a történelmet éljük újra meg újra át, hanem a jövőnket építsük, alakítsuk, a jelenünket éljük át.

Persze, amíg van pár magát vezetőnek aposztrofáló kiskirály, és amíg vannak tömegek, akik el is hiszik azt a sok zöldséget, amit összehordanak, amíg lehet a kishitűség és az önzés érzésére építeni, addig minden marad a régi mederben.

Csak a felületes információk fagynak, jegesednek be!