Álmatlan éjszakán forgolódom az ágyban gondolkozva azon, nappal van-e vagy éjszaka?!

A hold a tiszta égbolton úgy ragyog, mintha az utolsó pillanatai lennének, és soha többé nem uralná majd az eget. Fénye átvilágítja a szobát, árnyak kusza halmazát adva, melyekkel próbál rám ijeszteni, én is féljek a haláltól, ne csak ő az elmúlástól.

Félek is. Sőt, rettegek, hogy meghalok. Élettelen testem, mint egy kivágott fa heverne a hideg padlón, üres tekintetem figyelné a plafont, lila ajkaim vágyakoznának a hercegi csókra, amely majd melegséget adna és felélesztené oszlásnak indult tetememet.

Jelentéktelen voltom terül el a szőnyegen, hideg ujjaim érintik az asztalt, mély csend lengi be a teret, az ajtó zárva marad.

Senki sem les be, senki nem ront be, kintről halk kacaj szűrődik be, jó kedv uralkodik odakint.

Lelkem lassan tovább áll, itt hagyva a lakását, tovább, keresve egy újat, jobbat, szebbet. Olyat, amely megbecsüli, ápolja, óvja-védi, szereti.

Másban keres melegséget, vigaszt, és törődést, másban menedéket, másban boldogságot.

Éhes, fázik, reszket, köhög és prüszköl, ordít és sír, de senki, senki nem foglalkozik vele.

Így, kilép a fizikai létből, át egy magasabb rendű világba, ahol a vér nem áztatja el a lakását, nem festi vörösre a falakat, nem marja szét a vázat, azt, ami megölte őt.

Mert gyilkos a néma test, ölt és pusztított, ereje legyőzte a létet, és a szív, mely mindig, minden körülmény között dobbant, nem dobban többé.

A szem hiába könnyezik, nem hat meg senkit. A könny elpárolog, a lélek elvándorol, a test ottmarad.

Ott a hideg kövön, a hold fényében úszva, ott, ahol észrevétlenül, némaságban, lassan, de biztosan: eltűnök.