Mikor már azt hinné az ember lánya, hogy élete kezd rendbe jönni, úgy érzi, megtalálta a helyes utat és sikeresen rá is lépett, a kezdeti akadályokat ügyesen vette, akkor jön egy olyan nem várt csapás, mely ledönti az útról, be a mélybe, ahol éles sziklák halmaza terül el, szúrós növénytakaró rejteke alatt.

Minden jól alakul, boldog, vidám az élet. Madarak éneke zengi be a teret, a nap sugarai adnak új színt a házaknak, a természet a szürkeségből átvált egy más árnyalatba, melyben vegyíti a kéket, zöldet, pirosat. Az egész horizont más, mint tegnap vagy azelőtt és más, mint amilyen holnap lesz.

A változásoknak nem tudunk gátat szabni, ha akarnánk sem lenne lehetőség megakadályozni a folyamatokat, amelyek törvényszerűségükből adódóan állandó mozgásban vannak, formálódnak, alakulnak, szépülnek, csúnyulnak, lényeg, hogy soha nem ugyanazt az képet mutatják.

Ezzel együtt kell élni. Elfogadni azt, hogy nem mi irányítunk, hogy az események maguk írják a forgatókönyvet, valamint azt, hogy a sors kifürkészhetetlen.

Azt mondják, az életutunkat mi alakítjuk. Nincs megírva sehol, senkinél nem lelhető fel egy titkos könyv, melyben mindenkinek az életére pontos leírás van, vagy kőbe lenne vésve, vagyis megváltoztathatatlan. Van viszont olyan vélemény is, miszerint, igen is, hogy létezik egy felsőbb hatalom, aki, ami rendelkezik azzal a tudással, ismeretanyaggal, melyben részletesen ki van fejtve az individuum egész története, a kezdetektől a végig.

Vajon melyik lehet a helyes? Egyáltalán, köztük van a megoldás, vagy van egy harmadik variáció is? Nem lehet, hogy az életünket, mi, kollektíven vezetjük? Hiszen minden mindennel összefügg. Van ok-okozat, létezik kölcsönhatás, befolyás, áldozat.

Ha békés együtt, egymás mellett élést szeretnénk, meg kell tanulnunk elfogadni a másikak, tolerálni a bogarait, hiszen senki nem tökéletes. Mindenkiben vannak hibák, mindenkinek van mit javítani a személyiségén, életmódján. Azonban, ha önző módón kirekesztőek vagyunk, elutasítóan viselkedünk, akkor ne várjuk azt, hogy az élet pozitív tartalmat fog adni nekünk. Ha bele rúgsz egy kőbe, ne várd, hogy elmarad a fájdalom!

Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy választani kell. Erre vagy arra, ezt vagy azt. Mi legyen? Mérlegelsz, latolgatsz, alternatívákat vázolsz fel, gondolkodsz, éjszakánként forgolódsz, mert nem tudod mi a helyes. Mi a helyes? Biztos, hogy beszélhetünk ilyenről? Hiszen attól, hogy valami annak tűnik, nem feltétlen az is. Lehet, hogy ma még boldogságot okoz, de lehet, hogy holnap már nem.

Morfondírozás helyett spontán módon, az első bevillanó gondolatra mondjuk rá az áment? Legyünk könnyelműek? Ne filozofálgassunk, inkább éljük meg a pillanatot?

Pillanat elszáll. Mi marad utána? Üresség vagy tartalom? Boldogság vagy bánat? Elégedettség vagy megbánás? A lelkiismeretnek hol a helye? Létezik ilyen?

Pofonok, melyek megadják a választ. Rádöbbentenek arra, hogy az az út, melyet helyesnek véltél, amely olyan pozitív tartalmat adott, miben még soha nem volt részed, nem más, mint rózsaszín köd, vattacukor felhő, nyálas ömlengés, egy simogatásnak tetsző jegyes ölelés.

Rájössz, hogy rosszul döntöttél. Hibáztál. Nem gondolkodtál. Elítéltél és elutasítottál.

Nem tehetsz szemrehányást senkinek.

Azt kapod, amit adtál, azt, amit megérdemelsz: kirekesztést, szomorúságot, egyedüllétet, magányt, szorongást, könnyeket és azt, hogy eltűnésed senkinek, még csak fel sem tűnik.