A tizennyolcadik születésnapomnak többé-kevésbé örültem, nem repestem, de elfogadtam. A húszadikat egyenesen tragédiaként éltem meg. Azóta sem ünneplem meg eme évfordulót, sőt, óhatatlanul is fáj minden egyes felköszöntés. Olyan, mint ha apró picike késecskékkel szurkálnák a testem minden pontját, és hozzá még mosolyognak is, miközben fanyar arcom kelletlen kifejezéssel próbálja leplezni mélyről jövő kínját.

Az életem definiálására nem megfelelő kifejezés az „élet”. Ez inkább passzív vegetáció, sodródás az árral, halálra várva küzdés a túlélésért.

Egyre jobban elszomorít és kétségbe ejt az a folyamat, amely ugyan már évek óta zajlik, de mintha az utóbbi pár évben drasztikusan felgyorsult volna. Ez olyan, mint egy vonat, amely eddig csak döcögve közelített a szakadékhoz, ám érezve a lendület és a sebességben rejlő hatalmas erőt, maximum sebességre kapcsolva száguld… hova is? Halálba? Pusztulásba? Más dimenzióba? A végtelenbe, ahol nincs megállás csak szüntelen verseny? Oda, ahol nem számít az erkölcs, az értelem, az érzelem, a tehetség, a tudás, a könyörület, az empátia, a tolerancia, mindazok az értékek, amelyek egy embert emberré tesznek?

Gondolom, nem kell ecsetelnem mire utalok. Az a mérhetetlen gyűlölet, irigység, önzés, kapzsiság, galád törtetés, sunyiság és napestig sorolhatnám meg, mindez a szenny, ami az emberekből árad, megijeszt. És nem csak ez, mert ennek van oka. Nem lehet az, hogy a világ magától így lesüllyedt volna egy olyan szintre, ami még a történészek által „sötétnek” bélyegzett középkorban is megrökönyödést váltott volna ki.

Bele mehetünk vádaskodásokba, hogy ez mind a politika és a kapitalisták műve, és Sorosé, meg a mulitké stb. Ennek azonban személy szerint nem látom értelmét, hiszen ez a halmaz - most tegyük egybe őket, bár átfedés ugyan van közöttük, még sem egy kategória valójában- még így is kisebb, mint az e halmazból kimaradóké. Ilyen formán tehát az emberek igen is hibásak ezért az állapotért, tehetnének az ellen, hogy egy barbár világgá váltunk.

Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb és komplexebb dolog, ami több ismeretet és kutatásokat kíván, én csupán annyit mondok, hogy megrémiszt, és a jövő, amelyet előrevetít, nem sok jót ígér. Sőt!

Szóval élni nehéz, egyre nehezebb és így a harmadik x-hez közeledve kezdem úgy érezni, hogy se értelem, se tehetség nincs bennem, ill.  jövő sincs előttem.

Minden nap szembe jön velem több olyan hiányosság is, amit már nem tudok behozni és óriási hátrányt jelent számomra.

Öreg vagyok, fáradok. Az anorexia és a depresszió, e két dolog az, ami több mint tíz éve töretlenül kitart mellettem, kísér a pusztulásba vezető úton, és majd átsegít a holt ponton.

Átsegít, vagy átlök, igazából mindegy is, lényeg, hogy általuk lassan az enyészet részévé válok, fizikailag is a semmivel egyenlő, és akkor már nem fogok félni attól a jövőtől, ami a világra vár…