Mi előtt bárki is rosszra gondolna, nem az orosz parlamentre gondolok, hanem úgy általánosságban a társalgásra.
Minden félévben van egy olyan tantárgy, amit „a hét legjobb órája” címmel tüntetek ki. Első szemeszterben a közgazdaságtan érdemelte ki e megtisztelő tisztséget, majd a marketing vált a kedvencé, most pedig a logisztika lett a favorit.
Kevés olyan tanár van, akire azt tudom mondani, hogy megfelelőnek tartom. Jelen helyzetben a legnagyobb jó indulattal is csak három oktatómra tudok rábólintani. Persze a választásommal szinte senki sem ért egyet és a felfogásom sem tudják megérteni, de nagyon nem zavar. Lényeg, hogy én értem.
Látszólag három eltérő gondolatmenten indultam el, azonban ezek összekapcsolódnak, még ha most ez nem is nyílván való.
Mindig beszélünk. Az életünk része a kommunikáció. Viszont ritka a jó társalgás, az, hogy olyan dolgokról beszélünk, amik valóban fontosak és van jelentőségük. Sokszor hallom az utcán vagy a suliban – akarattalanul is meghallva- az embereket „beszélgetni”. Beszélgetni?! Ez erős túlzás, mert beszélgetni a semmiről úgy, hogy közben az okos telefont nyomkodják és rihegnek-röhögnek össze-vissza, úgy nem lehet. Ez csak a levegő jogtalan elvétele azoktól, akik valóban érdemleges témában, értékelhető módon nyilvánulnának meg.
Egyik órám következő napirendi pontja az, hogy ki kell állni a nagyérdemű elé, és három percig beszélni kell, amit majd értékelnek. Story-mesélés nem lehetséges.
Tegnap este álmatlan forgolódásom alatt, jobb dolgom híján, elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit is mondhatnék nekik. Emlékeim szerint egy frappáns szöveget ki is ötlöttem, de híven önmagamhoz, mire fel kellett kelnem, elfelejtettem. De a lényege az megmaradt, ami messze nem elég 180 másodpercre.
Tulajdonképpen mit is mondhatnék nekik? Érdeklődési körünk homlokegyenest eltérő már csak a korunkból kiindulva is. (Vagyunk durván 30-an, ebből, ketten akik 1990 előtt születtünk) Kezdjek el nekik rizsázni a politikai nézeteimről, magamról? Ki van csukva.
Szóval arra jutottam, hogy burkolt célzással, előadom nekik azt, hogy mennyire nem tudnak beszélgetni, mennyire inkompetensek a verbális kommunikáció terén. Felvilágosítom őket az önzőségről, mint fogalom, és arról, hogy a világocskánk nem rózsaszín ködbe burkolt vattacukor.
Nem táplálok hiú ábrándokat, mert tisztában vagyok vele, hogy az IQ- szintjük köbö egy majoméval van egy vonalban, de egy próbát megér. Legalább elmondhatom, hogy rajtam nem múlt a kísérlet negatív kimenetele.
De, hogy egy kicsit a politikát is bevonjam az eszmefuttatásomba, elmesélek egy mai esetet, ami finoman szólva is kiverte nálam a biztosítékot, ami még inkább megerősített a kiselőadásom témáját illetően.
Logisztikán, mint mindig, megint aktuálpolitikával nyitottuk az órát. Tancinéni elmondta – amit én már tudtam, de ez nem meglepő -, hogy az új felsőoktatási törvény szerint 27 milliárd forintot elvonnak az egyetemektől, ezzel kérdésessé vált az, hogy miből/hogyan fogják megoldani az intézmények az oktatást. Ez a mi fejünk fölé is helyezte Démoklész kardját. Hozzá tettük, hogy emiatt ösztöndíjra sem számíthatunk.
„Szomcsi lány” megszólalt: „Akkor miből fogok élni?”, Kérdem én: „és a suli miből?” Vigyorgott egy sort, majd az estét a gólyabálban folytatja, közel százezres ruhában, majd parti és a reggelt az Árkád legpuccosabb üzletébe nyitja. És ő kérdezi, hogy miből fog élni?
Az óra telt tovább. Világos, hogy a benn ülők mindebből nem értettek semmit. Értetlenül és teljes közönnyel nyugtázták az információt , fújtak kettőt, és gépeltek tovább, mintha azon múlna is valami...
