Sok mindenben tévedtem, sok mindent másként kellett volna csinálom, kezdve ott, hogy nem kellett volna megszületnem. Legalábbis nem így, nem itt és nem ilyen formában.

Az életem számtalan ponton kisiklott, melyeket ugyan tudtam korrigálni, de nem a megfelelő mértékben, és módon.

Be kell látnom, hogy mára a saját magamnak teremtette világ nem tud megvédeni a valóságtól, nem tud teljesen elrejteni és nem tud olyanná tenni, mint ahogyan megálmodtam. Hiába küzdök, harcolok, mindig vereséget szenvedek, mindent rosszul csinálok, mindet elrontok. Tele vagyok hibákkal, aprókkal, nagyobbakkal, melyeket nem tudok az előnyeimmel kompenzálni, mert nincs annyi.

Nem értek semmihez. Politikai lapokat, gazdasági oldalakat bújok, közben teát iszom, és azon agyalok, hogyan tudnék még jobban spórolni, hogy tudnám a mérleg nyelvét levinni, hogyan tudnék semmivé válni.

Nem vagyok érdekes ember sem, humorom sincs, kedvem sem, csak egy megsavanyodott uborka lettem.

Tanulok, görcsölök, agyalok, marcangolom magam szellemileg és fizikailag, majd előröl, kezdem az egészet. Nem veszek semmit fél várról, mindenben maximálisan oda teszem magam, de mindhiába. Nem elég.

Elmenekültem otthonról, hogy ne nyaggassanak, ne „emlékeztessenek rá”, hogy enni is kellene vagy arra, hogy ennek kórház vagy temető lesz a vége. Eljöttem és most ugyan ott vagyok, ahol a part szakad. Semmim sincs! Se barátok, se szerelem, se siker élmény. Eljutottam arra a pontra, hogy minderre már képtelen is lennék. Nem tudok bízni senkiben, legfőképp magamban, hisz én vagyok a legnagyobb csalódás az életemben. Képtelen vagyok sírni vagy nevetni, egyszerűen érezni. Mindent tragédiaként élek meg és legszívesebben véget vetnék az életemnek. Feltűnt, hogy a napokban elég gyakran szemezem a csuklómmal, többet is cigizem, és az erőm is fogytán. A mérleg 45 alatti értéket mutat, amit még mindig sokallok, pedig nem sok választ el a kórházba kerülésem előtti súlytól.

Lassan vége a tanévnek. Jön a nyár, amit mindenki úgy vár és szeret. Számomra azonban újabb megpróbáltatások sorozatát hozza. A szakmai gyakorlat ugyan elveszi a szünetem másfél hónapját, de még akkor is rengeteg időm lesz, amit biztosan nem fogok tudni mivel kitölteni. Csak a szokásos dolgaim lesznek: háztartásbeli kisasszony, bocsánat lány, leszek.

Még mindig elég antiszociális vagyok, de már a családom felé is.

Elegem van, de úgy mindenből és mindenkiből. Legszívesebben kifutnék a világból. De nem tehetem! Így is elég messze futottam otthonról, és az állandó menekülés nem megoldás.

Reménykedtem benne, hogy itt végre megtalálom önmaga, de jobban elvesztem, mint Keszthelyen. Minden álmom, tervem, elképzelésem szertefoszlott.

Végre ki kell mondanom és el kell ismernem: nem kellett volna ide jönnöm! Hibáztam!

Sajnálom! :(