Számolunk. Mindig csak számolunk. Minden döntés előtt spekulálunk. Ha így döntök, mi lesz, ha úgy akkor mi lesz. Melyik döntés, melyik lépés lenne a leghasznosabb vagy épp az, amelyik a legkisebb rosszat, fájdalmat okozza.

Melyikkel járok a legjobban vagy épp a legkevésbé rosszul.

Lamentálunk a mi lenne ha, majd a mi lett volna ha kérdéseket magunknak szegezve, gyötörve és kínozva magunkat a másik alternatíva valós vagy képzelt előnyeivel.

Persze, máshogy kellett volna, nem ezt kellett volna, nem így kellett volna, nem most kellett volna és még sorolhatnám napestig, hogy melyek azok az állítások, tévképzetek, amelyekkel próbáljuk mérsékelni a kétségeket, a fájdalmat, a csalódást, azt, hogy ismét kudarcot vallottunk, ismét rossz utat választottunk vagy épp mazochista lévén nagyobb hangot adva nekik élvezzük a mocsárban való taposást.

Mióta létezem, sorozatosan hozom a rossz döntéseket, mindig, állandóan. Képtelen vagyok helyesen kiszámolni, hogy egy- más döntéseim milyen következményeket von, vonna maga után. Illúziók közepette, idealizált helyzetképekkel operálok, a talaj felett állok és azt képzelem, hogy nekem minden sikerülni fog, én mindent meg tudok csinálni. Aztán szembe jön a valóság és nagyon drága árat kifizetve szembesülök a ténnyel, hogy nekem semmi, soha, én semmire, és, hogy újfent tévedtem. Megint rossz irányba fordultam, megint elcsesztem.

Ekkor jön a tűzoltás, a pánik, a visszakuncsorgás, a megszégyenülés, az ön - és célok feladása és az újrakezdés. Még egy fejezetet sem sikerült maradéktalanul befejeznem az életem kis könyvében. A legtöbb félbe maradt, befejezetlenül, megunva, feladva, lezárulatlanul a vég előtt megszakítva, de akad olyan rész is, amelyre pár sor után került új, tiszta lap.

Nem hangzik izgalmasan, nem is az. Tele van tévedésekkel, álmokkal, hibákkal, illúziókkal, szánalommal és általánosságokkal. Tündérmesének indult, és valósággal végződött. Valósággal, melyben nekem nincs helyem. Az élet az a játék, amit én nem tudok játszani. Nem értetem meg a logikáját, nem ismerem a szabályait és nem látom át, nem látom az értelmét, a célját. Lehet nincs is? Bár lehet, előbb azt kellene kitalálnom, nekem mi keresni valóm van itt vagy ott, vagy bárhol is legyek, miért vagyok pont ott?

Hibák egyenes láncolata. Gyönyörűen kivehető szemekkel, csillogó fogakkal, apró kis lakatokkal díszítve és tövisekkel díszítve. Talán így írható le legjobban az életemet alkotó láncolat, amely az elmúlt 28 év alatt formálódott, fejlődött, nőtt és vastagodott, lett erős, merev, törhetetlen, hajlíthatatlan és amely ugyan kiállta a természet szeszélyének próbáit, de az élet rugalmasságával szemben alul maradt. Alul, lent, a porban, ahol a tövisek alkotta szövetség igaz, megvédi, de egyben minden el is kerüli.

Így próbáljak meg jó döntést hozni.

Nem tudok számolni. Nem ismerem a tényeket. Nem ismerem a valóságot. Egy burokban élek, vastag falú buborékban, ami mindentől megvéd, de mindenkitől el is taszít. Mint az azonos pólusú mágnesek. Erős taszító erővel.

Drágán megfizetek. Minden egyes lépéssel egy csont törik, egy álom rémálommá válik, egy ér elpattan és a vér csak folyik, folyik egészen addig, amíg nem hozok egy másik rossz döntést, amikor egy másik ér pattan és egy másik érből indul útjának egy vöröslő vér-patak. Ez tart addig, amíg van mi folyjon. De a vér is véges, és fogytán van. Az utóbbi években jelentősen megcsappant, ami azt jelenti....mit jelent?

Semmit sem jelent. Mert nincs jelentése. Nincs jelentősége. Elfogy és akkor nem lesz. Ennyi a történet....