Mit jelenthet az, hogy folyton harangok zúgását hallom a fejemben? Talán a tudatalattim már a temetésemre készül?

Gyakran gondolok erre a jövőben esedékes napra. Játszom a gondolattal, elképzelem, ahogy viszik a koporsóm idegen tagok, pár ember feketében masíroz az utolsó utamon és szól, a’ Csak a jók mennek el ’ temetési sláger. Ezt a dalt játszák mindenkinél, talán nálam is, habár nem vagyok én jó ember. De halottról jót vagy semmit, ugye!?

A szél fúj, a nap elbújt, komor, esős idő, az ősz alatt gyönyörű színekbe alakult falevelek szállnak, szállnak, mintha velem akarnának jönni.

Nem hinném, hogy az utolsó napomon megjelenne az öregebb korosztály, azok, akik minden temetésen ott vannak, csak hogy pletykálkodhassanak egyet, mert rólam nem lehet, engem senki nem ismer, így nem tudnak rajtam csámcsogni.

Régen beszéltem. Napját sem tudom, mikor öntöttem ki valakinek a szívem. A verbális készségem talán már nem is létezik, ahogy én sem. Egy árny volnék, árnyéka a régi önmagamnak, aki, kitudja miért, de nagyon nem akaródzik vissza jönni. Lehet talált egy jobb, egy szebb helyet, ahol boldogan kacarászik a testen, melyet itt hagyott.

Gyakran gondolkozom azon, hogy miért vagyok ilyen zárkózott, ennyire lelkis, ennyire fuuu „csak ez a csaj kerüljön el!” típus. És nem találok rá magyarázatot. Minő meglepő! Semmire nem tudom a választ. Sorozatosan teszem fel a nagyobbnál nagyobb, értelmetlenebbnél értelmetlenebb kérdéseket, de választ egyre sem tudok. Szüntelenül keresem az életem értelmét, választ arra, hogy miért vagyok önmagam ellensége, miért nem tudok szabadulni a saját magam építette börtönből, miért nem fogadom meg a saját tanácsaim.

És ugye itt van még a szerelem kérdése. Oké, a szobában, a négy fal között nem lehet ismerkedni, de ha el is megyek valahova, rajtam kívül mindenki összeszed valakit. Hát ez az én formám…

Áhhh…elegem van magamból!! Fújj!!!