Mikor sétálok, nem szoktam sem motyogni, sem hangosan gondolkodni – holott mindig jár valamin az agyam -, sem pedig véleményt nyilvánítani – leszámítva az mimikát -, de ma…

Péntek. Hát ez nem az én napom volt. 10 től matekom volt, szerintem ennek a negatív oldalát nem kell kifejtenem. Fél 12ig. Kimerítő volt, pláne, hogy megint be van gyulladva a mandulám, hangom is alig van és állandóak a köhögési rohamok, melyek pont a hányhatnék éles határán szűnnek meg.

Újabb jelentéktelen nap. Semmi esemény. Gondok, gondok hátán, de hol nincs. Lényeg, hogy megfelelően tudjam kezelni őket, és ne hagyjam eluralkodni felettem a negatívumokat. Nővéremtől kapom az osztást. „ Te akartál Szegedre menni, menj el dolgozni, ne siránkozz, te döntésed, te bajod”. Durr, még egy pofon a nem épp stabil lelki állapotomnak.

Kérvény elutasítás, megint. Nővérem megint csak hű maradt önmagához! „miért nem mondtad, hogy erre kell, én ezt tudtam előre, tudom, mi kell” stb. Lényegében azt mondta, hogy én semmit sem tudok, semmit sem vagyok képes elintézni, nélküle. Oké, nyílván igaza van. Ő már párszor megcsinálta ezt, tudja mit hogyan mettől meddig. De véleményem szerint, ezt akkor is lehetett volna finomabban közölni.

Aztán mindennek tetejében, még a gépem sem azt csinálja amit „mondok” neki.

Miután megkaptam ismét a „szar vagy!” elismerő kitüntetést, jobbnak láttam sétálni, kiszellőztetni a fejem. Bementem egy boltba, gondoltam veszek ezt-azt. Szokásomhoz hűen, percekig vacilláltam, hogy megvegyem e vagy sem, szükségem van e rá vagy sem, meg fogom én ezt enni vagy sem? Végül vettem egy doboz tejet meg egy kiló cukrot. Kaja, gondoltam, még van, kitart egy darabig. Még jó, hogy így döntöttem, mert így is épp hogy ki tudtam fizetni. Ez is kissé felrántott agyilag.

Visszafelé, eszembe jutott a nővérem „te akartál Szegedre menni” mondata és felötlött, hogy igaza van. Amit eddig is tudtam, de most más megközelítésből láttam a dolgot.

Igen, én akartam ide jönni! Sokat dolgoztam ezért, hogy itt legyek, megérdemlem. Ezt a szót magamra vetítve soha nem használom, de most helyt álló, mert így van, bármily önzőn is hangzik.

Itt vagyok, suliba járok, azt tanulom végre, amit szeretek, és ami érdekel is! Ami szintén még nem fordult elő velem a történelem során. Nos, nem győzőm hangsúlyozni, itt vagyok, itt is leszek legalább két évig, sikeresen megcsinálom a sulit, nem erősítem a negatív statisztikát és boldog leszek! A szűkölködéshez, nélkülözéshez, egyedülléthez úgy is hozzászoktam, tehát, nagy változás nem ér.

Boldogulni fogok, ki fogom hozni a maximumot magamból és a városból, abból, amit nekem nyújthat, és nem adom fel, bármi is történjék! Biztos, hogy ez a szemlélet múló állapot, akárcsak a napsütés, de emlékeztetni fogom magam, hogy elértem ezt, legyek már méltó hozzá. És persze ott van a soha nem szűnő elvárás halmaz, amit, mint magam, mint az otthoniak támasztottak elém, bár a magam által emelt léc  jócskán magasabban mozog és ebből adódóan nehezebb átugrani, de én képes vagyok mindenre a célom teljesítéséért. Ezt a gondolatmenetet nem is folytatom, úgy is elcsépelt, főleg az én „számból hallani”, inkább visszatérek a kiindulási ponthoz.

Szóval, nagyban tartok „haza” felé a magam gyors tempójában, elsuhanva a kirakatok mellett, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetettem volna rájuk. De hirtelen, szó szerint visszahőköltem mikor egy esküvői ruha szalon előtt haltam el. Felkiáltok: Oh..Te jó ég!